„34
évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele...
szinte dörömböl a lelkünk kapuján” – Erdõ Péter bíboros homíliája
Május másodikán, szombaton délelõtt Erdõ Péter bíboros szentmisét
mutatott be Mindszenty József halálának május 6-án esedékes 34.
évfordulója alkalmából. Az ünnepélyes szertartáson jelen volt Juliusz
Janusz apostoli nuncius, a püspöki konferencia több tagja, a
diplomáciai testület képviselõi, közéleti méltóságok.
A
hagyományos Mindszenty-zarándoklatra az ország minden részébõl érkezett
hívekhez intézett homíliájában Erdõ Péter bíboros rámutatott: elõde ma
is idõszerû tanúságtétele, harmincnégy évvel halála után „szinte
dörömböl a lelkünk kapuján”. Vitathatatlan, hogy szenvedélyesen
szerette Krisztus igazságát, egyházát és magyar hazáját.
Rendíthetetlensége ma is követendõ példa.
Erdõ Péter bíboros, az
utóbbi hónapokban a sokat szenvedett hercegprímásról megjelent
„ezeroldalas kötetek”-re utalva több helytelen állítást végérvényesen
megcáfol, hivatkozva az Egyházi Tanítóhivatalra valamint a hatályos
Egyházi Törvénykönyv meghatározásaira. Az alaptalan vádak közé tartozik
az eretnekség bûncselekménye, valamint a bíborosnak az a szándéka, hogy
meg akarta fellebbezni VI. Pál döntését, amellyel üresnek nyilvánította
az esztergomi érseki széket.
Erdõ Péter bíboros Mindszenty
bíboros szentté avatását kérte homíliájában az Apostoli Széktõl,
hangsúlyozva elõde hõsies helytállását.
Annak a
meggyõzõdésének adott hangot, hogy Mindszenty bíboros már a mennyei
Atya házából tekint le ránk. Erdõ Péter bíboros Isten áldását kérte a
magyar népre, fohászkodva Magyarok Nagyasszonya közbenjárásáért.
Erdõ Péter bíboros homíliájának teljes szövege:
Eminenciás
Bíboros Úr, Excellenciás Érsek és Püspök Urak, a Diplomáciai Testület,
az Állami Hatóságok, az Önkormányzatok igen tisztelt Képviselõi, kedves
Paptestvérek, Krisztusban kedves Testvérek!
1. A mai nap evangéliuma
(Jn 6,60-69) mintha pontosan Isten Szolgája, Mindszenty bíboros
halálának évfordulójára akarna üzenet lenni a számunkra. Szent János
evangéliumában ugyanis az imént Krisztus tanításáról olvastunk. Azt
hallottuk, hogy Jézus a kafarnaumi zsinagógában megjövendölte: testét
és vérét adja táplálékul számunkra. Még tanítványai közül is többen
megdöbbennek: „Kemény beszéd ez, ki hallgatja?” – mondják. Jézus
azonban a lelkükbe lát. Tudja, hogy nehezükre esik elhinni azt, amit
nem értenek. Még fokozza is csodálkozásukat azzal, hogy megjövendöli:
„Az Emberfia fölmegy oda, ahol azelõtt volt”. Válaszul tehát a saját
isteni méltóságára hivatkozik.
A tanítványok elõtt hatalmas a
próbatétel: a kinyilatkoztató Isten szavát, akaratát kell elfogadniuk
pusztán azért, mert tõle ered a tanítás. El kell fogadniuk, pedig
nemcsak hogy nem értik, hanem úgy tûnik számukra, hogy az ellentmond a
józan észnek. Ábrahám élhette át így a hit szenvedését, amikor Isten
azt kívánta tõle, hogy áldozza föl egyszülött fiát, akit éppen Isten
adott neki (Ter 22,1-18).
Ám a hit, bár emberi döntést kíván,
vagyis igazi, emberi cselekedet, egyben isteni erény, Isten kegyelmi
ajándéka. Ezért folytatja így Jézus: „Senki sem jöhet hozzám, ha az
Atya meg nem adja neki” (Jn 6,65).
A húsvéti idõben különösen is
szembe kell néznünk a saját hitünkkel. Fõként az alapvetõ húsvéti
hittel: hiszünk-e abban, hogy Krisztus valóban föltámadt, hiszünk-e
abban, hogy mi is föltámadunk? Szent Péter pünkösdi beszédében
tanúságot tesz Jézus föltámadásáról, és azt mondja, hogy a feltámadt
Jézusnak mi mindnyájan tanúi vagyunk (ApCsel 2,32). De rögtön utána
hivatkozik a Szentlélekre is, és a Lélek kiáradására, amelyet viszont
hallgatói látnak és hallanak (ApCsel 2,33). A hithez tehát szükségünk
van emberi tanúkra, az apostolokra és utódaikra, és minden hûséges
keresztényre, aki hitének igazságát és örömét továbbadja. És szükségünk
van Isten kegyelmére, a Szentlélek világosságára és erejére is, mert
hitünk természetfeletti igazságról szól, és olyan bizalmat kíván
tõlünk, amely meghaladja a hétköznapi élet kereteit.
2. Fontos
dolog tehát, hogy legyenek hûséges tanúi Krisztus örömhírének az idõk
végezetéig. Fontos, hogy az Egyház az igaz tanítást, a tanúságtételt és
Isten kegyelmét közvetítse minden népnek és minden nemzedéknek. Sokszor
fel szokták tenni a kérdést: Min múlott, hogy a háború, majd az
önkényuralom hosszú évei alatt a katolikus hit és az Egyház tovább élt
Közép-Kelet-Európában és sajátosan hazánkban, Magyarországon? Már az
eddigiekbõl is látjuk, hogy elsõsorban és legfõképpen Isten kegyelmén
múlik az Egyház hite és mindannyiunk személyes hite. De Isten embereket
is felhasznál Országának építésében. Akarja, hogy mi folytassuk
Krisztus mûvét, hogy az Egyház legyen a folytatója Krisztus hármas
küldetésének. A II. Vatikáni Zsinat (vö. pl. Lumen Gentium 25-27, 28,
31) hangsúlyozza, hogy Krisztus papi, prófétai és királyi vagy pásztori
feladatában az egész Egyház részesedik, amely ezeket a feladatokat a
krisztushívõk tevékenysége révén gyakorolja (vö. pl. LG 12; CIC can.
204 stb.). Ebben a szolgálatban különleges, minõségileg is, lényegileg
is sajátos feladat illeti meg a Pápát és a Püspökök Testületét (LG 25;
CIC can. 749). Ezek az õsi teológiai igazságok néha úgy hangzanak,
mintha valamilyen elõjogot jelentenének az Egyház vezetõi számára.
Sokszor azonban maga a történelem mutatja meg, hogy itt inkább
különleges teherrõl és felelõsségrõl van szó: „Megverem a pásztort és
szétszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31; Mk 14,27) – olvassuk az
Evangéliumban.
Mindszenty bíboros esetében a szenvedés és a
felelõsség drámája és tanúságtétele szembetûnõ mindnyájunk számára.
Sokat beszéltek, írtak már róla, készültek filmek és hangjátékok
személyérõl és helytállásáról. De ahogy múlnak az évek, úgy mutatkozik
meg egyre inkább a belõle kiáradó erõ. Mert akirõl a halála után 34
évvel még ezeroldalas kötetek és dokumentumgyûjtemények jelennek meg,
akinek az emléke máig is fölkavarja az érzelmeket, az nem lehetett
akárki.
Lehet, hogy kínzások, szenvedések, a börtön és a követség
hosszú elzártsága után, idõs korában határozottságát, keménységét
egyesek merevségnek látták. Lehet, hogy a XIX. század szülötteként még
bizonyos szempontból régies elképzelései voltak. De Egyházát és hazáját
szenvedélyesen, hûségesen szerette, és nemcsak nyilatkozatokkal, de
tetteivel is bizonyította, hogy erre áldozza az egész életét. Bárcsak
ma élne mindannyiunkban ilyen szenvedélyes szeretet Krisztus igazsága,
Egyháza és hazánk iránt!
Egyesek néha arra utalnak újabban, hogy
Mindszenty bíboros úr, amikor értesült arról, hogy VI. Pál pápa az
esztergomi érseki széket üresnek nyilvánította, talán elvitatta volna a
pápa jogát ahhoz, hogy ilyen intézkedést hozzon. Mindenekelõtt maga VI.
Pál pápa 1973. november 1-én kelt, saját kezûleg írott levelében,
amelyben arra kéri a bíborost, hogy mondjon le érseki székérõl,
kifejezetten is hivatkozik Mindszenty prímás nagylelkû
egyházszeretetére, lelkipásztori buzgóságára és hazaszeretetére. Mikor
pedig a Bécsben élõ bíboros értesült a pápa végleges döntésérõl, 1974.
február 7. után készített ugyan személyesen vagy munkatársai
segítségével tervezeteket egy válaszlevélre, amelyekben megrendülése
tükrözõdik, de ezeket nem küldte el a pápának. Maguknak a
fogalmazványoknak a tartalma is inkább az érzéseket tükrözi, mintsem
valamilyen leszûrt és tételekbe foglalt teológiai álláspontot.
Bár a
hitvalló bíboros úgy érzi, hogy prímási tisztsége az ország sorsáért
való felelõsséggel is jár, az el nem küldött levéltervezet teológiailag
nem világos félmondata alapján nem állíthatjuk, hogy õ az Egyház által
„már jóval korábban elítélt neogallikanizmus” híve lett volna, amely
szerint az ország politikai vezetésének joga lenne felülbírálni a pápai
döntést egyházi ügyekben. Erre nézve az egyházi Tanítóhivatal már az
I. Vatikáni Zsinat tanítását rágalmazó és gyanúsító támadásokkal
szemben leszögezte, hogy a pápa egyházi joghatósága „a pápának Jézus
Krisztustól […] Szent Péter személyében adományozott, legfõbb hivatali
hatalom, mely az egész Egyházra, tehát minden egyes egyházmegyére és
minden hívõre közvetlenül kiterjed, az Egyház hite, fegyelme és
kormányzata egységének megõrzésére” . Ez az a katolikus tanítás, amivel
a gallikanizmus és más irányzatok szembehelyezkedtek. Mindszenty
bíborostól azonban egy ilyen gallikán felfogás távol állt.
Az
eretnekség bûncselekményével pedig végképp nem vádolható. Ahhoz ugyanis
még az sem elegendõ, hogy valaki az Egyház lényeges hitigazságaival
ellenkezõ nézetet szóban vagy írásban képviseljen. Ezt méghozzá a szó
szoros értelmében kellene tennie, bizonyítható formában, hiszen a
büntetõ törvényeket szoros értelemben kell magyarázni. Tehát egy
félreérthetõ állítást még tartalmilag sem tekinthetünk eretnekségnek. A
régi egyházjog szerint, aki eretnekség gyanújába keveredik, akkor követ
el büntetendõ cselekményt, ha „figyelmeztetés után a gyanú okát nem
hárítja el”. Egyébiránt aki ma eretnekségrõl beszél, annak a mai
egyházi szóhasználat szerint kell magát kifejeznie, ha komolyan
gondolja állítását. A hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározása
szerint pedig „az eretnekség valamely isteni és katolikus hittel
elfogadandó igazságnak a keresztség felvétele után való makacs
tagadása, vagy a róla való makacs kételkedés”. A makacsság az
eretnekségnek lényeges jellemzõje. Formális eretnekségbe csak az a
katolikus esik, aki elutasítja, hogy súlyos tanbeli tévedését az Egyház
helyreigazítsa, és ragaszkodik objektíve téves, személyes véleményéhez.
Mindszenty bíboros el nem küldött levéltervezeteiben még a tanbeli
tévesség sem világos. Mivel a leveleket nem küldte el, nyilvánvalóan
nem is ragaszkodott azok tartalmához, az pedig fel sem merülhetett,
hogy ezek alapján a pápa vagy az Apostoli Szentszék felszólította volna
bármilyen kijelentésének a visszavonására. A sokat szenvedett bíborost
tehát eretnekséggel vádolni teljesen alaptalan.
Ugyanezen
levéltervezetek alapján, melyekbõl az érezhetõ, hogy az idõs bíboros
egy szabadon választott nemzetgyûlés kezébe szeretné letenni országos
felelõsségét, az a vélemény is megfogalmazódott, hogy õ a pápa döntése
ellen a nemzetgyûléshez fellebbezett volna. Ismét csak egy olyan vád,
amely egyházi szempontból súlyos lehetne, hiszen a pápa közigazgatási
határozata vagy bírói ítélete ellen felfolyamodni vagy fellebbezni más
hatósághoz szintén súlyos, büntetendõ cselekmény a kánonjog szerint.
Hasonlóképpen az is, ha valaki az egyházkormányzati hatalom
gyakorlásának meghiúsítására világi hatósághoz folyamodik. Ámde megint
alaptalan lenne ilyesmivel vádolni hitvalló fõpásztorunkat. A
fellebbezés vagy felfolyamodás ugyanis akkor történik meg, amikor az
érintett személy felsõbb bírósághoz vagy hatósághoz folyamodik egy
perdöntõ ítélet vagy azzal azonos hatású döntés tartalmi
felülvizsgálata végett. A fellebbezést az érintett fél két lépésben
terjesztheti be. Elõször is, be kell jelentenie annál a bírónál vagy
hatóságnál, aki a megtámadott döntést hozta, azután pedig követnie,
folytatnia kell a fellebbezést annál a hatóságnál, amelyhez a
fellebbezés irányul. Mivel Mindszenty bíboros még az el nem küldött
levéltervezetben sem beszél sem fellebbezésrõl, sem felfolyamodásról,
ilyen szándékát a pápának sem jelzi, és nem fordul semmilyen más
hatósághoz sem jogorvoslatért, semmilyen alapja nincs, még a látszata
sem merülhet fel annak, hogy õ a pápa döntése ellen bárhová
fellebbezett volna.
Amikor tehát mai vizsgálódások már jó vagy nem
jó indulattal a nagy magyar bíboros lelkének és érzelmeinek minden
rezdülését nagyító alá veszik, nekünk, akik tiszteljük õt és szentté
avatását kérjük az Apostoli Szentszéktõl, illõ, hogy az alapvetõ
kérdéseket tegyük fel helytállásáról, tanúságtételérõl és
hõsiességérõl. Az ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, hogy a ’40-es
évek végének, az ’50-es éveknek, de még a ’60-as éveknek a történései
is nem egy idõs fõpásztor szóhasználatának vagy gondolatvilágának
korszerûségérõl vagy korszerûtlenségérõl szóltak, hanem a súlyos
egyházüldözésrõl, amelynek számos püspök, papok, szerzetesek ezrei,
hívõ emberek százezrei és milliói voltak az áldozatai.
3.
Harmincnégy évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után
tanúságtétele ma is aktuális. Szinte dörömböl a lelkünk kapuján. Mert a
volt szocialista világban a vallás és az Egyház üldözésének emlékét
éppúgy nem dolgozta még föl a társadalom, mint sok más elhallgatott
feszültséget és szenvedést. Azt pedig mindennap látjuk, hogy bizalomra,
a közös érdekekért való együttmûködésre égetõen szükségünk van. Egyházi
vezetõk és társadalomtudósok kutatják ma már a maguk módján, hogy mit
okoz egy-egy társadalomban egy hosszú elnyomás békés megszûnése, és
hogyan lehet elejét venni a bevallott vagy be nem vallott gyanú,
széthúzás vagy gyûlölködés terjedésének és romboló hatásának. Kutatják
ezt Dél-Afrikától a volt szovjet köztársaságokig sokfelé. Nekünk hitünk
alapján vannak támpontjaink a múlt értékelésére, a jelen értékének és
fontosságának felfedezésére és az értelmes jövõre nézve.
Egyházi
közösségünk múltját nem a hajdani világi hatóságok szemével nézzük,
vagyis nemcsak azt vizsgáljuk, hogy kit hogyan és hány évre ítéltek el,
hogyan kínoztak meg, kinek vették el a tulajdonát, vagy ki veszítette
el az állását. Aki a hitéért szenvedett, mindenképpen tiszteletet
érdemel. Nem is csak azt vizsgáljuk, kik voltak azok, esetleg akár a
hitükért szenvedõk sorából is, akik gyengének bizonyultak, és
valamilyen formában – sok különféle formája volt ennek – együttmûködtek
az eleinte üldözõ, késõbb inkább csak ellenõrzõ és korlátozó állami
hatóságokkal. A bûnbánat és Isten bocsánata a válasz az ilyen
gyengeségekre. Az ember bûne fölött Isten a bíró, nem a közvélemény. Ha
igazán a hit szemével tekintünk vissza ezekre az évtizedekre, az elsõ
és legfontosabb tény az értékteremtés és a tanúságtétel. Világi emberek
milliói adták tovább hitüket gyermekeiknek, segítették plébániájukat,
dolgoztak önzetlenül Egyházukért. Értelmiségiek százai és ezrei, köztük
a papság legnagyobb része is szellemileg fáradozott azon, hogy a hit és
a keresztény kultúra lángja ki ne aludjon, hogy a tájékoztatás
szûkössége ellenére a Világegyház életének megújulása hazánkat is
elérje, hogy az Apostoli Szentszék új és új megnyilatkozásai korunk
nagy kérdéseirõl eljuthassanak népünkhöz is.
A csendes helytállás és
értékteremtés, a hit igazságához való hûség, az egyházszeretet
különlegesen nagy és hõsies próbatétel elé került 1990-tõl kezdve,
amikor újra megnyíltak az intézményes egyházi munka addig elzárt
lehetõségei. Külön tiszteletet érdemelnek azok a papok, szerzetesek és
világiak, akik ekkor tudtak elõre nézni és tudták erejükön felül
vállalni a keresztény oktatás, nevelés, szociális munka, teológia és
igehirdetés számos feladatát. Ezek a kihívások és egyházi életünk
missziós megújulása jelentik a mai katolicizmus tanúságtételét. A
múltra nézve Isten irgalmát kérjük mindannyiunk és egész népünk
számára. Keresztény megbocsátással tekintünk a hajdani üldözõkre is.
Hitet teszünk a megbékélés és a szeretet mellett.
Tudjuk, hogy
népünk nehéz órákat él át, de hiszünk a saját életünk értelmében és a
magyarság létének értelmében is. A teremtõ Isten azért alkotta az
embert, hogy az örök boldogságra jusson, azért hozta létre az emberi
közösségek, kultúrák sokaságát, hogy azok segítsék az embert
kibontakozásában, földi és örök céljának elérésében. Magáról Istenrõl
is édes anyanyelvünk szavaival gondolkodunk és beszélünk.
Van tehát célunk és van segítõnk is: Isten kegyelme kíséri az ember útját.
Amikor
ma Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért imádkozunk, bízunk benne,
hogy õ már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Kérjük népünkre és
hazánkra Isten áldását és a Magyarok Nagyasszonyának közbenjáró
segítségét. Ámen.
(Forrás: Magyar Kurír)