Mindszenty József halála után

„34 évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele... szinte dörömböl a lelkünk kapuján” – Erdõ Péter bíboros homíliája





Május másodikán, szombaton délelõtt Erdõ Péter bíboros szentmisét mutatott be Mindszenty József halálának május 6-án esedékes 34. évfordulója alkalmából. Az ünnepélyes szertartáson jelen volt Juliusz Janusz apostoli nuncius, a püspöki konferencia több tagja, a diplomáciai testület képviselõi, közéleti méltóságok.

A hagyományos Mindszenty-zarándoklatra az ország minden részébõl érkezett hívekhez intézett homíliájában Erdõ Péter bíboros rámutatott: elõde ma is idõszerû tanúságtétele, harmincnégy évvel halála után „szinte dörömböl a lelkünk kapuján”. Vitathatatlan, hogy szenvedélyesen szerette Krisztus igazságát, egyházát és magyar hazáját. Rendíthetetlensége ma is követendõ példa.

Erdõ Péter bíboros, az utóbbi hónapokban a sokat szenvedett hercegprímásról megjelent „ezeroldalas kötetek”-re utalva több helytelen állítást végérvényesen megcáfol, hivatkozva az Egyházi Tanítóhivatalra valamint a hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározásaira. Az alaptalan vádak közé tartozik az eretnekség bûncselekménye, valamint a bíborosnak az a szándéka, hogy meg akarta fellebbezni VI. Pál döntését, amellyel üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket.

Erdõ Péter bíboros Mindszenty bíboros szentté avatását kérte homíliájában az Apostoli Széktõl, hangsúlyozva elõde hõsies helytállását.

Annak a meggyõzõdésének adott hangot, hogy Mindszenty bíboros már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Erdõ Péter bíboros Isten áldását kérte a magyar népre, fohászkodva Magyarok Nagyasszonya közbenjárásáért.

Erdõ Péter bíboros homíliájának teljes szövege:
Eminenciás Bíboros Úr, Excellenciás Érsek és Püspök Urak, a Diplomáciai Testület, az Állami Hatóságok, az Önkormányzatok igen tisztelt Képviselõi, kedves Paptestvérek, Krisztusban kedves Testvérek!
1. A mai nap evangéliuma (Jn 6,60-69) mintha pontosan Isten Szolgája, Mindszenty bíboros halálának évfordulójára akarna üzenet lenni a számunkra. Szent János evangéliumában ugyanis az imént Krisztus tanításáról olvastunk. Azt hallottuk, hogy Jézus a kafarnaumi zsinagógában megjövendölte: testét és vérét adja táplálékul számunkra. Még tanítványai közül is többen megdöbbennek: „Kemény beszéd ez, ki hallgatja?” – mondják. Jézus azonban a lelkükbe lát. Tudja, hogy nehezükre esik elhinni azt, amit nem értenek. Még fokozza is csodálkozásukat azzal, hogy megjövendöli: „Az Emberfia fölmegy oda, ahol azelõtt volt”. Válaszul tehát a saját isteni méltóságára hivatkozik.
A tanítványok elõtt hatalmas a próbatétel: a kinyilatkoztató Isten szavát, akaratát kell elfogadniuk pusztán azért, mert tõle ered a tanítás. El kell fogadniuk, pedig nemcsak hogy nem értik, hanem úgy tûnik számukra, hogy az ellentmond a józan észnek. Ábrahám élhette át így a hit szenvedését, amikor Isten azt kívánta tõle, hogy áldozza föl egyszülött fiát, akit éppen Isten adott neki (Ter 22,1-18).
Ám a hit, bár emberi döntést kíván, vagyis igazi, emberi cselekedet, egyben isteni erény, Isten kegyelmi ajándéka. Ezért folytatja így Jézus: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki” (Jn 6,65).
A húsvéti idõben különösen is szembe kell néznünk a saját hitünkkel. Fõként az alapvetõ húsvéti hittel: hiszünk-e abban, hogy Krisztus valóban föltámadt, hiszünk-e abban, hogy mi is föltámadunk? Szent Péter pünkösdi beszédében tanúságot tesz Jézus föltámadásáról, és azt mondja, hogy a feltámadt Jézusnak mi mindnyájan tanúi vagyunk (ApCsel 2,32). De rögtön utána hivatkozik a Szentlélekre is, és a Lélek kiáradására, amelyet viszont hallgatói látnak és hallanak (ApCsel 2,33). A hithez tehát szükségünk van emberi tanúkra, az apostolokra és utódaikra, és minden hûséges keresztényre, aki hitének igazságát és örömét továbbadja. És szükségünk van Isten kegyelmére, a Szentlélek világosságára és erejére is, mert hitünk természetfeletti igazságról szól, és olyan bizalmat kíván tõlünk, amely meghaladja a hétköznapi élet kereteit.
2. Fontos dolog tehát, hogy legyenek hûséges tanúi Krisztus örömhírének az idõk végezetéig. Fontos, hogy az Egyház az igaz tanítást, a tanúságtételt és Isten kegyelmét közvetítse minden népnek és minden nemzedéknek. Sokszor fel szokták tenni a kérdést: Min múlott, hogy a háború, majd az önkényuralom hosszú évei alatt a katolikus hit és az Egyház tovább élt Közép-Kelet-Európában és sajátosan hazánkban, Magyarországon? Már az eddigiekbõl is látjuk, hogy elsõsorban és legfõképpen Isten kegyelmén múlik az Egyház hite és mindannyiunk személyes hite. De Isten embereket is felhasznál Országának építésében. Akarja, hogy mi folytassuk Krisztus mûvét, hogy az Egyház legyen a folytatója Krisztus hármas küldetésének. A II. Vatikáni Zsinat (vö. pl. Lumen Gentium 25-27, 28, 31) hangsúlyozza, hogy Krisztus papi, prófétai és királyi vagy pásztori feladatában az egész Egyház részesedik, amely ezeket a feladatokat a krisztushívõk tevékenysége révén gyakorolja (vö. pl. LG 12; CIC can. 204 stb.). Ebben a szolgálatban különleges, minõségileg is, lényegileg is sajátos feladat illeti meg a Pápát és a Püspökök Testületét (LG 25; CIC can. 749). Ezek az õsi teológiai igazságok néha úgy hangzanak, mintha valamilyen elõjogot jelentenének az Egyház vezetõi számára. Sokszor azonban maga a történelem mutatja meg, hogy itt inkább különleges teherrõl és felelõsségrõl van szó: „Megverem a pásztort és szétszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31; Mk 14,27) – olvassuk az Evangéliumban.
Mindszenty bíboros esetében a szenvedés és a felelõsség drámája és tanúságtétele szembetûnõ mindnyájunk számára. Sokat beszéltek, írtak már róla, készültek filmek és hangjátékok személyérõl és helytállásáról. De ahogy múlnak az évek, úgy mutatkozik meg egyre inkább a belõle kiáradó erõ. Mert akirõl a halála után 34 évvel még ezeroldalas kötetek és dokumentumgyûjtemények jelennek meg, akinek az emléke máig is fölkavarja az érzelmeket, az nem lehetett akárki.
Lehet, hogy kínzások, szenvedések, a börtön és a követség hosszú elzártsága után, idõs korában határozottságát, keménységét egyesek merevségnek látták. Lehet, hogy a XIX. század szülötteként még bizonyos szempontból régies elképzelései voltak. De Egyházát és hazáját szenvedélyesen, hûségesen szerette, és nemcsak nyilatkozatokkal, de tetteivel is bizonyította, hogy erre áldozza az egész életét. Bárcsak ma élne mindannyiunkban ilyen szenvedélyes szeretet Krisztus igazsága, Egyháza és hazánk iránt!
Egyesek néha arra utalnak újabban, hogy Mindszenty bíboros úr, amikor értesült arról, hogy VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánította, talán elvitatta volna a pápa jogát ahhoz, hogy ilyen intézkedést hozzon. Mindenekelõtt maga VI. Pál pápa 1973. november 1-én kelt, saját kezûleg írott levelében, amelyben arra kéri a bíborost, hogy mondjon le érseki székérõl, kifejezetten is hivatkozik Mindszenty prímás nagylelkû egyházszeretetére, lelkipásztori buzgóságára és hazaszeretetére. Mikor pedig a Bécsben élõ bíboros értesült a pápa végleges döntésérõl, 1974. február 7. után készített ugyan személyesen vagy munkatársai segítségével tervezeteket egy válaszlevélre, amelyekben megrendülése tükrözõdik, de ezeket nem küldte el a pápának. Maguknak a fogalmazványoknak a tartalma is inkább az érzéseket tükrözi, mintsem valamilyen leszûrt és tételekbe foglalt teológiai álláspontot.
Bár a hitvalló bíboros úgy érzi, hogy prímási tisztsége az ország sorsáért való felelõsséggel is jár, az el nem küldött levéltervezet teológiailag nem világos félmondata alapján nem állíthatjuk, hogy õ az Egyház által „már jóval korábban elítélt neogallikanizmus” híve lett volna, amely szerint az ország politikai vezetésének joga lenne felülbírálni a pápai döntést egyházi ügyekben. Erre nézve az egyházi Tanítóhivatal  már az I. Vatikáni Zsinat tanítását rágalmazó és gyanúsító támadásokkal szemben leszögezte, hogy a pápa egyházi joghatósága „a pápának Jézus Krisztustól […] Szent Péter személyében adományozott, legfõbb hivatali hatalom, mely az egész Egyházra, tehát minden egyes egyházmegyére és minden hívõre közvetlenül kiterjed, az Egyház hite, fegyelme és kormányzata egységének megõrzésére” . Ez az a katolikus tanítás, amivel a gallikanizmus és más irányzatok szembehelyezkedtek. Mindszenty bíborostól azonban egy ilyen gallikán felfogás távol állt.
Az eretnekség bûncselekményével pedig végképp nem vádolható. Ahhoz ugyanis még az sem elegendõ, hogy valaki az Egyház lényeges hitigazságaival ellenkezõ nézetet szóban vagy írásban képviseljen. Ezt méghozzá a szó szoros értelmében kellene tennie, bizonyítható formában, hiszen a büntetõ törvényeket szoros értelemben kell magyarázni. Tehát egy félreérthetõ állítást még tartalmilag sem tekinthetünk eretnekségnek. A régi egyházjog szerint, aki eretnekség gyanújába keveredik, akkor követ el büntetendõ cselekményt, ha „figyelmeztetés után a gyanú okát nem hárítja el”. Egyébiránt aki ma eretnekségrõl beszél, annak a mai egyházi szóhasználat szerint kell magát kifejeznie, ha komolyan gondolja állítását. A hatályos Egyházi Törvénykönyv meghatározása szerint pedig „az eretnekség valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazságnak a keresztség felvétele után való makacs tagadása, vagy a róla való makacs kételkedés”. A makacsság az eretnekségnek lényeges jellemzõje. Formális eretnekségbe csak az a katolikus esik, aki elutasítja, hogy súlyos tanbeli tévedését az Egyház helyreigazítsa, és ragaszkodik objektíve téves, személyes véleményéhez. Mindszenty bíboros el nem küldött levéltervezeteiben még a tanbeli tévesség sem világos. Mivel a leveleket nem küldte el, nyilvánvalóan nem is ragaszkodott azok tartalmához, az pedig fel sem merülhetett, hogy ezek alapján a pápa vagy az Apostoli Szentszék felszólította volna bármilyen kijelentésének a visszavonására. A sokat szenvedett bíborost tehát eretnekséggel vádolni teljesen alaptalan.
Ugyanezen levéltervezetek alapján, melyekbõl az érezhetõ, hogy az idõs bíboros egy szabadon választott nemzetgyûlés kezébe szeretné letenni országos felelõsségét, az a vélemény is megfogalmazódott, hogy õ a pápa döntése ellen a nemzetgyûléshez fellebbezett volna. Ismét csak egy olyan vád, amely egyházi szempontból súlyos lehetne, hiszen a pápa közigazgatási határozata vagy bírói ítélete ellen felfolyamodni vagy fellebbezni más hatósághoz szintén súlyos, büntetendõ cselekmény a kánonjog szerint. Hasonlóképpen az is, ha valaki az egyházkormányzati hatalom gyakorlásának meghiúsítására világi hatósághoz folyamodik. Ámde megint alaptalan lenne ilyesmivel vádolni hitvalló fõpásztorunkat. A fellebbezés vagy felfolyamodás ugyanis akkor történik meg, amikor az érintett személy felsõbb bírósághoz vagy hatósághoz folyamodik egy perdöntõ ítélet vagy azzal azonos hatású döntés tartalmi felülvizsgálata végett. A fellebbezést az érintett fél két lépésben terjesztheti be. Elõször is, be kell jelentenie annál a bírónál vagy hatóságnál, aki a megtámadott döntést hozta, azután pedig követnie, folytatnia kell a fellebbezést annál a hatóságnál, amelyhez a fellebbezés irányul. Mivel Mindszenty bíboros még az el nem küldött levéltervezetben sem beszél sem fellebbezésrõl, sem felfolyamodásról, ilyen szándékát a pápának sem jelzi, és nem fordul semmilyen más hatósághoz sem jogorvoslatért, semmilyen alapja nincs, még a látszata sem merülhet fel annak, hogy õ a pápa döntése ellen bárhová fellebbezett volna.
Amikor tehát mai vizsgálódások már jó vagy nem jó indulattal a nagy magyar bíboros lelkének és érzelmeinek minden rezdülését nagyító alá veszik, nekünk, akik tiszteljük õt és szentté avatását kérjük az Apostoli Szentszéktõl, illõ, hogy az alapvetõ kérdéseket tegyük fel helytállásáról, tanúságtételérõl és hõsiességérõl. Az ugyanis mindenki számára nyilvánvaló, hogy a ’40-es évek végének, az ’50-es éveknek, de még a ’60-as éveknek a történései is nem egy idõs fõpásztor szóhasználatának vagy gondolatvilágának korszerûségérõl vagy korszerûtlenségérõl szóltak, hanem a súlyos egyházüldözésrõl, amelynek számos püspök, papok, szerzetesek ezrei, hívõ emberek százezrei és milliói voltak az áldozatai.
3. Harmincnégy évvel Isten Szolgája, Mindszenty József halála után tanúságtétele ma is aktuális. Szinte dörömböl a lelkünk kapuján. Mert a volt szocialista világban a vallás és az Egyház üldözésének emlékét éppúgy nem dolgozta még föl a társadalom, mint sok más elhallgatott feszültséget és szenvedést. Azt pedig mindennap látjuk, hogy bizalomra, a közös érdekekért való együttmûködésre égetõen szükségünk van. Egyházi vezetõk és társadalomtudósok kutatják ma már a maguk módján, hogy mit okoz egy-egy társadalomban egy hosszú elnyomás békés megszûnése, és hogyan lehet elejét venni a bevallott vagy be nem vallott gyanú, széthúzás vagy gyûlölködés terjedésének és romboló hatásának. Kutatják ezt Dél-Afrikától a volt szovjet köztársaságokig sokfelé. Nekünk hitünk alapján vannak támpontjaink a múlt értékelésére, a jelen értékének és fontosságának felfedezésére és az értelmes jövõre nézve.
Egyházi közösségünk múltját nem a hajdani világi hatóságok szemével nézzük, vagyis nemcsak azt vizsgáljuk, hogy kit hogyan és hány évre ítéltek el, hogyan kínoztak meg, kinek vették el a tulajdonát, vagy ki veszítette el az állását. Aki a hitéért szenvedett, mindenképpen tiszteletet érdemel. Nem is csak azt vizsgáljuk, kik voltak azok, esetleg akár a hitükért szenvedõk sorából is, akik gyengének bizonyultak, és valamilyen formában – sok különféle formája volt ennek – együttmûködtek az eleinte üldözõ, késõbb inkább csak ellenõrzõ és korlátozó állami hatóságokkal. A bûnbánat és Isten bocsánata a válasz az ilyen gyengeségekre. Az ember bûne fölött Isten a bíró, nem a közvélemény. Ha igazán a hit szemével tekintünk vissza ezekre az évtizedekre, az elsõ és legfontosabb tény az értékteremtés és a tanúságtétel. Világi emberek milliói adták tovább hitüket gyermekeiknek, segítették plébániájukat, dolgoztak önzetlenül Egyházukért. Értelmiségiek százai és ezrei, köztük a papság legnagyobb része is szellemileg fáradozott azon, hogy a hit és a keresztény kultúra lángja ki ne aludjon, hogy a tájékoztatás szûkössége ellenére a Világegyház életének megújulása hazánkat is elérje, hogy az Apostoli Szentszék új és új megnyilatkozásai korunk nagy kérdéseirõl eljuthassanak népünkhöz is.
A csendes helytállás és értékteremtés, a hit igazságához való hûség, az egyházszeretet különlegesen nagy és hõsies próbatétel elé került 1990-tõl kezdve, amikor újra megnyíltak az intézményes egyházi munka addig elzárt lehetõségei. Külön tiszteletet érdemelnek azok a papok, szerzetesek és világiak, akik ekkor tudtak elõre nézni és tudták erejükön felül vállalni a keresztény oktatás, nevelés, szociális munka, teológia és igehirdetés számos feladatát. Ezek a kihívások és egyházi életünk missziós megújulása jelentik a mai katolicizmus tanúságtételét. A múltra nézve Isten irgalmát kérjük mindannyiunk és egész népünk számára. Keresztény megbocsátással tekintünk a hajdani üldözõkre is. Hitet teszünk a megbékélés és a szeretet mellett.
Tudjuk, hogy népünk nehéz órákat él át, de hiszünk a saját életünk értelmében és a magyarság létének értelmében is. A teremtõ Isten azért alkotta az embert, hogy az örök boldogságra jusson, azért hozta létre az emberi közösségek, kultúrák sokaságát, hogy azok segítsék az embert kibontakozásában, földi és örök céljának elérésében. Magáról Istenrõl is édes anyanyelvünk szavaival gondolkodunk és beszélünk.
Van tehát célunk és van segítõnk is: Isten kegyelme kíséri az ember útját.
Amikor ma Mindszenty bíboros boldoggá avatásáért imádkozunk, bízunk benne, hogy õ már a mennyei Atya házából tekint le ránk. Kérjük népünkre és hazánkra Isten áldását és a Magyarok Nagyasszonyának közbenjáró segítségét. Ámen.
(Forrás: Magyar Kurír)