Hány áldozata volt Hunyad megyében a kommunista rémuralomnak? Még felbecsülni is nehéz. A volt politikai foglyok megyei szervezetének kb. 1500 tagja van, ismerteti a helyzetet Mihai Bucur, a szervezet elnöke.
A szám azonban csak töredéke a meghurcoltaknak: sokan nem tértek vissza élve a kommunista lágerekbõl, mások az ott elszenvedett atrocitások miatt vesztették életüket szabadulásuk után, mások pedig a rendszerváltás után egyszerûen nem iratkoztak be az egykori politikai foglyok egyesületébe. Összesen legalább háromezer Hunyad megyei áldozatról lehet beszélni, de a szám lehet akár 30 ezer is. A letartóztatások már 1947-ben, rögtön a kommunista államcsíny után megkezdõdtek. A legtöbb letartóztatás és elhurcolás azonban az ötvenes években történt. A kommunista szörnyeteg számtalan társadalmi kategóriát üldözött: politikai pártok tagjait – mindenekelõtt legionáriusokat, parasztpártiakat és nemzeti liberális pártiakat –, egyházi személyiségeket (mindenekelõtt az 1948-ban betiltott) görög katolikus és a római katolikus egyház tagjait üldözték), arisztokratákat, gazdagokat, értelmiségieket, nyugati kapcsolatokkal rendelkezõket, vagy egyszerû másképp gondolkodókat. A legtöbb áldozat mégis a kollektivizálást el nem fogadó szabad parasztok sorából került ki, hangsúlyozza Mihai Bucur, aki ügyvédként maga is 7 évet töltött börtönökben és munkalágerekben.
Bátran szembe kellett szállni velük.
A jelenleg Szászvároson szolgáló 91 éves Antal atyát nem Hunyad megyében, hanem Székelyudvarhelyen tartóztatták le.
– Ferences szerzetes voltam, s 1948-ban a kommunista hatalom önkényesen feloszlatta az összes szerzetesrendet. Két évig helyben maradtunk, nem oszlottunk fel, iskolai tanárként tevékenykedtem, majd 1950-ben Szent István napján, pontosabban hajnal 2 órakor letartóztattak. 33 napig a székelyudvarhelyi Securitate börtönében tartottak.
– Bántalmazták-e a letartóztatás alatt?
– Szerencsés voltam, nem vertek, nem ütöttek a szeku pincéjében, noha nagyszájúnak tekintettek, s hivatalosan a “szocializmus elszánt ellenségének” minõsítettek. Amikor a börtönõr megkérdezte tõlem nevemet, ráförmedtem: amikor az iskolában nagylelkûen átengedtelek nulla tudással, ahelyett, hogy megbuktattalak volna, bezzeg nem kérdezted volna meg ezt. Elpirult egykori tanítványom. Egyszerûen nem kellett félni a szekusoktól, bátran szembe kellett szállni velük, a lelkük mélyén tudták, mekkora gazemberek.
– Közismert, hogy mindenütt a semmirevaló, lusta, gerinctelen aljanép állt a kommunizmus szolgálatába. Apropó, Székelyudvarhelyen a szekusok magyarok voltak vagy románok?
– Majdnem mind magyar volt.
– A letartóztatás után mi történt?
– Arad megyébe, Máriaradnára szállítottak. 120-an voltunk a kolostorban, mely kényszerlakhelyül szolgált. Közvetlenül a szovjet laktanya mellett voltunk. Kilenc hónapig tartottak Máriaradnán. 1951-ben a háromszéki Esztelneken kaptam kényszerlakhelyet. Az egyházba nem engedtek vissza, iskolába nem akartam menni, hiszen Márton Áron püspökünk azt mondta, hogy marxista iskolákba nincs mit keresnünk.
– Mégis mibõl élt meg?
– Esztelnek a Kárpátok lábánál fekszik. A helyi parasztoknak segítettünk a mezõgazdasági munkánál. Ez biztosította megélhetésünket. Meg kell mondanom, a parasztok nagyon rendesek voltak, ott segítettek, ahol csak tudtak, pedig igen kockázatos volt a társadalomból kivetett osztályellenségnek segíteni.
– Meddig tartott a számûzetés?
– Közel hat évig, amíg visszafogadtak az egyházba. Nem akarták engedélyezni az egyházhoz való visszatérést, de utolsó 50 lejemmel Bukarestbe utaztam, az egyházakat is felügyelõ belügyminisztériumnál memorandumot adtam le, amelyben kértem, hogy engedjenek vissza az egyházba. Így kerültem a temesvári egyházmegyébe, ahol 47 évig szolgáltam magyar és német falvakban, míg 2003-ban Böjte Csaba atya meghívására Szászvárosra jöttem plébánosnak a gyermekotthon mellé.
– Miután a temesvári egyházmegyébe került, a Securitate nem zaklatta, nem próbálta beszervezni besúgónak?
– Dehogynem. Már 1956-ban próbáltak beszervezni. Gyorokon, Simándon, ahova kerültem, rögtön megkörnyékeztek. Mindig ellentmondtam nekik.
– Olyan könnyû volt ellenállni a kommunista szörnyeteg határtalan gonoszságának? Nem fenyegették meg, nem zaklatták?
– Természetesen fenyegetõztek, zaklattak, zsaroltak, behívattak a Securitatéhoz, elvették a kishatár-átlépõmet, mindent megpróbáltak. Mindenekelõtt a gyónás szent titkára, s a magyar irredentizmusra voltak kíváncsiak. Eszem ágába se volt együttmûködni velük. De aki erõs volt, azt nem tudták megtörni. Kollégáimnak, akiket a szekusok hasonlóan környékeztek meg, mindig ezt mondtam: bátran szálljatok szembe velük, nem kell félni tõlük. Egy idõ után rájöttek, hogy semmire se mennek velem, békén hagytak. Másokhoz képest olcsón megúsztam.
Mihai Bucur, a volt politikai foglyok Hunyad megyei szervezetének elnöke nem volt ilyen szerencsés. Ügyvéd létére 1957-ben tartóztatták le, s az 1964-es nagy amnesztiáig börtönökben és munkatáborban volt.
– Milyen vád alapján tartóztatták le?
– Formailag szabályos, tartalmilag szubverzív ügyvédi tevékenység. Politikai foglyokat védtem fõleg katonai törvényszékek elõtt. Aztán én kerültem a vádlottak padjára, mert ugyebár nemcsak védtem ügyfeleimet, hanem rokonszenveztem is velük, azaz szubverzív nézeteket vallottam.
– Mennyi idõre ítélték el?
– Tizenöt év kényszermunkára. Fél évet a dévai Securitate pincéjében, magánzárkában töltöttem, ezután másfél évet Szamosújváron, majd pedig öt évet munkalágerben, a brãilai szigeten.
– Sok ügyvédnek jutott hasonló sors?
– Sokan voltak, és nemcsak ügyvédek. A munkalágerben például voltak kizárólag papokból álló brigádok, és szinte minden társadalmi kategória képviselõi.
– Hogyan lehetett elviselni az üldözést?
– Legnehezebb a magánzárkában volt, amikor fél évig más embert nem láttam, mint a börtönõröket. Szamosújváron gyakoriak voltak a verések, rendszeresen félholtra vertek. Nemcsak engem, minden politikai foglyot. A brãilai szigeten viszont a körülmények voltak mostohák.
– Élelem, szállási körülmények, netán fizikai túlterhelés miatt?
– Mindegyik. A brãilai sziget áradás elleni gátját építtették velünk. Évekig tartó, nehéz fizikai munka volt. Napi 14-16 órát dolgoztattak, ezalatt 3,5 tonna földet kellett felvinni emelkedõn talicskákkal. Akkora feladat volt, hogy csak kivételesen lehetett teljesíteni. Akinek nem sikerült – s ez volt a szabály –, este 25 gumibot-ütést kapott. Ezután jó két hétig szinte le se tudtak ülni vagy feküdni. Ételt naponta háromszor kaptunk: reggel és este egy kis puliszkát, délben 375 gramm kenyeret. Ez volt az egész, 5 év alatt végig éheztem.
– Hol szállásolták el?
– Két barakk jutott 2400 politikai fogolyra. 1200-an egy barakkban, négyszintes emeletes ágyakban aludtunk, egy ágyban ketten. Fûtés nem volt, télen iszonyú hideg volt, reggelre a víz befagyott. A tetõzet ráadásul kátrányozott kartonból volt. Minden reggel holtan találtuk egyik kollégánkat. 1963-ig semmilyen hírt nem kaptunk a családunkról, a családok sem tudtak az égvilágon semmit az elítélt politikai foglyokról. Csupán az utolsó évben írhattunk haza egy képeslapot, illetve kaphattunk képeslapot otthonról. Három havonta egyet! Azt is csak az õrök olvasták fel vasárnap, ha teljesítettük a munkafeladatot!
– Hányan érték meg az 1964-es amnesztiát?
– Körülbelül fele nem tért vissza a brãilai szigetrõl. Ennek ellenére meg voltunk gyõzõdve, hogy megérjük az embertelen kommunizmus összeomlását. Az iszonyú üldözés ellenére nem tudtak megtörni.
– Szabadulása után visszatérhetett az ügyvédeskedéshez?
– Dehogyis, hiszen ehhez a Securitate jóváhagyása kellett, a megbízhatatlan volt politikai üldözötteknek pedig nem adták meg. Õk is tudták, hogy nem sikerült megtörni.
A kommunizmus gonoszságának rémségeit méltósággal, gerincességgel átélõ hõsök kitartása – mert kétségtelenül igazi hõsökrõl van szó – óhatatlanul a helyzet fonáksága, torz mivolta jut az ember eszébe. A hõsöket – noha személyesen átestek a szörnyûségeken – a kommunizmus nem tudta megtörni. Ellenben azokat, akiket nem üldöztek, a kommunista agymosás erõsen befolyásolja a mai napig. Ráadásul a kommunizmus áldozatainak nyugdíja csupán töredéke a hóhérokénak. 20 évvel a kommunista rémuralom összeomlása után!
www.nyugatijelen.com
)
