Az utolsó órában vagyunk (2)

Interjú Nobilis Márióval, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatójával

Hívõ emberként hogyan készülhetünk fel az életünket alapjaiban érintõ környezeti változásokra? Mit tehet az egyház a megváltozott helyzetben? Az emberek hamis reményeirõl és a lelkipásztorkodás lehetõségeirõl is beszélt Nobilis Márió, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója.



– Hogyan lehetne összefoglalni azokat a folyamatokat, melyek világunkat a válság felé sodorják, és az emberek mennyire veszik komolyan ezeket a mindannyiunk jövõjét érintõ elõrejelzéseket?
– Egyre gyakrabban hallani prognózisokat – amelyeket egyre pontosabbnak és megbízhatóbbnak lehet tekinteni – arról, hogy a jelenlegi technikai civilizáció – fõleg energetikai – alapjai egyáltalán nem olyan stabilak, mint azt eddig képzeltük. Túlságosan is a kõolajszármazékokra és a fosszilis energiahordozókból kinyert olcsó villamosenergiára építettük, és erre alapozva tartjuk fenn a nyugati világ életformáját. Reális és komoly számítások alapján ennek már vége, a kitermelés a csúcsot elérte és már csökkenõben van. Ez komolyabb és mélyrehatóbb változásokat fog okozni életkörülményeink terén, mint ahogy azt az emberek gondolják, és hamarabb, mint ahogy azt az emberek gondolják. Túlságosan magától értetõdõnek tartjuk a technikára alapozott jelenlegi kényelmi szintünket – pedig mindez könnyen összeomolhat, ahogy a nagy ellátórendszerek, például a vízellátás, az egészségügy és hasonlók is veszélybe kerülhetnek. Ezek reális aggodalmak, amelyekkel foglalkozni kell. Vannak, akik azt mondják, hogy ne beszéljünk ilyesmirõl, mert nem szabad az embereket ijesztgetni; azonban egyrészt már nincs idõ a finomkodásra és a fokozatos adagolásra, mert lehet, hogy az utolsó óra 59. percében vagyunk, másrészt pedig tapasztalataim szerint – fõleg a fiatalok körében – ezek a gondolatok csak az elsõ pillanatban okoznak aggodalmat, de aztán sokkal inkább aktivizálják, mintsem lebénítanák õket.

– Hogyan készülhet fel a jövõre a hívõ ember?
– Bizonyos szinten ugyanúgy, mint mindenki más, de egy biztos: egymagában nem tud jól készülni. Az emberiségnek, vagy ha szûkebb értelemben vesszük, az egész országnak, a társadalomnak együtt kell készülnie. Az egyik eszköz a kezünkben az önkorlátozás, vagyis hogy önként lemondunk arról, hogy többet használjunk fel a világból, mint amennyi abból nekünk igazságosan jut. Másrészt megváltozott szemléletmóddal kell viszonyulnunk a világhoz: globálisan kell néznünk az emberi tevékenységek egymásra hatását, tetteink és döntéseink következményeit, és nem elég csak saját pillanatnyi szempontjainkat figyelembe venni. Ugyanakkor lokálisan is nézzük a világot: észre kell vennünk, mi az, amit helyben el tudunk érni, és nincs szükség arra, hogy messzire menjünk érte. Sokkal jobban oda kell figyelnünk egymásra, kapcsolatainkra és közösségeinkre, és meg kell vizsgálnunk, hogyan tudunk összefogni másokkal, és hogyan tudunk az õ szempontjaikat is figyelembe véve élni. Ezek általános feladatok, amelyeket minél több embernek el kellene kezdeni. Keresztényként ehhez sokat hozzáadhatunk. Az önkorlátozás például kétségbeejtõ szó lehet sokak számára, és esetleg igazságtalannak érezhetik, hogy ha az elõzõ generációknak nem kellett magukat korlátozni – kellett volna persze, de nem tették –, akkor nekünk most miért kell. Mi keresztények viszont ismerjük a böjt fogalmát, nekünk az önkorlátozás nem feltétlenül kudarc és tragédia. A szemléletváltozás szükségességéhez pedig azt tehetjük hozzá: mi ezt ismerjük, ez a metanoia, amit megtérésnek fordítunk, s eredetileg azt jelenti: megváltoztatni a gondolkodásmódot. A kapcsolatokra, közösségekre és a szolidaritásra való odafigyelés kapcsán elmondhatjuk: ez is ismerõs számunkra, hiszen egyházunk a közösségek közössége, mi eredendõen is ezt akarjuk építeni. A keresztények sajátosan ezeket az értelmezõ, értelemadó szempontokat tudják hozzáadni a környezeti problémák megoldásához, mondhatjuk úgy is: képesek mélyebben megragadni ezeket a kérdéseket. Ha a keresztény az evangéliumot komolyan véve él, akkor ezek a tulajdonságok, szemléletmódok tulajdonképpen automatikusan megszületnének az evangéliumi életformából. De a mostani helyzetben nem elég várni erre a megszületésre: kiemelt figyelmet kell szentelni nekik. Meg kell tanulnunk újra szabadnak lenni a ma oly erõsnek tûnõ „metavilágtól”, hogy ne csak akkor lássuk értelmesnek és élhetõnek az életet, ha technikai eszközök vesznek minket körül, és ne essünk kétségbe, ha nem vagy korlátozottan áll rendelkezésünkre áram, hûtõgép, repülõgép és hasonlók.

– A ránk váró mélyreható változások közepette milyen szerepe lesz az egyháznak és a lelkipásztoroknak?
– Az egyház Magyarországon is tett már egy fontos lépést ezen a téren, amikor tavaly novemberben megjelentette Felelõsségünk a teremtett világért címû körlevelét. Ezzel is arra akar ösztönözni, hogy ébredjünk felelõsségünk tudatára. Az egyháznak egyébként alapvetõen nem kell mást tennie, mint eddig, hiszen, ahogy mondtuk, az evangéliumi élet értékeibõl szinte maguktól következnek azok a tennivalók, amelyeket már csak a világ iránti szeretetünkbõl fakadóan is meg kell tennünk, s ez az, amit más szóval környezetvédelemnek vagy teremtésvédelemnek mondhatunk. Tény, hogy az egyház eddig ezt a feladatát nem annyira helyezte a középpontba –most jobban ki kell domborítanunk. Egyrészt azért, mert eddig nem tettük elég határozottan, másrészt azért, mert a világnak, a többi embernek errõl valamiképpen tanúságot kell tennünk. Ha az emberek elbizonytalanodnak és a kedvüket is elveszítik, hogy érdemes-e még egyáltalán küzdeni, van-e még értelme az emberi tevékenységnek, vagy mûködni fognak-e a társadalom struktúrái, akkor az egyháznak ott kell lennie, hogy – mint a közösségek hálózata – felkínálja a szolgálatát az embereknek és bátorítsa õket, illetve Isten szeretetére épülõ közösségi hálózatába be tudja fogadni õket. Nem tudjuk, hogy az emberi társadalom bizonyos struktúrái a jövõben mennyire lesznek stabilak és hatékonyak. Ami azonban Istenre épül, az biztosan erõsebb és jobban képes megmaradni. Ha tehát egyházi szervezeteinket, plébániaközösségeinket, egyéb közösségeket még komolyabban vesszük, lényegüket valóságosabban megéljük, akkor ezzel a világnak is szolgálatot teszünk: mintát kínálunk fel és adott esetben konkrét kapaszkodót, fogódzót nyújtunk számukra. A lelkipásztorkodásban illetve hitoktatásban e téren sokat segíthet a körlevélhez kapcsolódó három segédanyag, illetve az ennek kapcsán útjára indult honlap (teremtesvedelem.hu).

– Hogyan tekint az egyház a teremtésre, a teremtett világra?
– Szentírási alapon az Egyház a teremtésben elsõsorban Isten szeretetének kifejezõdését látja. A világ önmagában, teremtett létébõl fakadóan jó, és a szeretetre épül. A Teremtés könyvében és a Zsoltárokban különösen is kidomborodik, hogy Isten szeretetbõl hozta létre a világot. A Jézus megtestesülésébe és feltámadásába vetett hitünk pedig magában foglalja azt a gondolatot, hogy ha Isten annyira fontosnak tartotta a teremtést, hogy abban õ maga is megtestesült – vagyis Jézus Krisztus mint ember megszületett, meghalt és feltámadt, feltámadásával a teremtést Istenbe emelte, s elõvételezve megjelenítette azt, ami az idõk végén az egész világra vár, a feltámadást – akkor a világnak nagy méltósága és értéke van. Mondhatjuk úgy is, hogy Isten maga tesz tanúságot amellett, hogy értékesnek tartja a világot. A kereszténynek tehát elsõsorban azért kell nagyon szeretnie a világot, mert Isten szereti azt, és úgy kell szeretnie a világot, ahogyan Isten szereti azt. Keresztény szemmel a világnak nem abszolút önértéke, hanem egy Isten szeretetébõl következõ, relatív, de nagy értéke van.

– Az egyház eddig is hirdette magáról, hogy közösség, de a jövõben még inkább szükség lesz a közösségekre. Hogyan lehet õket megerõsíteni? Más módszerekre van szükség?
– Ez inkább folyamatként fogható fel. Maga az egyház is egy hosszú folyamat során ismerte fel, mennyire fontos saját közösségi, kommunió-jellege. A közösségi valóság elismertsége és fontossága az egyházban a II. Vatikáni Zsinat óta erõsödõ folyamatként mutatkozik meg, amit tovább kell élénkíteni. A hétköznapi keresztény embereknek is intenzívebben kell majd megélniük ezt a közösséget. Régen egy faluközösség sokkal inkább összetartó, egymást ismerõ, egymásra hagyatkozó, egymást támogató emberek csoportja volt, és a maga természetes módján a templom köré szervezõdött. A városiasodás folyamatában azonban a közösségek meggyengültek, elveszítették erejük egy részét. A jövõben azonban lehet, hogy falusi jellegû, vagy egész konkrétan falun élõ, falusi közösségeket kell segítenünk újra létrejönni. Számolhatunk ugyanis azzal, hogy az emberek a városokból újra elindulnak a falvak felé, és a falvak szerepe újra felértékelõdik. A közeljövõben valószínûleg növekedni fog a viszonylag kis létszámú, önfenntartásra berendezkedõ közösségi hálózatok szerepe. Az emberek helyben termelik meg és cserélik ki a javakat. Ez az egyházon belül azt jelenti, hogy egész más képet mutathat majd falvaink helyzete. Most sokszor azt látjuk, hogy ezeken a helyeken az egyházközség szinte kiürül, a templomban már alig van valaki. Fel kell azonban készülni lelkipásztorilag is arra, hogy az esetleg megforduló folyamat nem azt fogja jelenteni, hogy a régi falusi lakosság egyszer csak újra ott lesz a templomokban, egyházközségekben. Inkább gyökeresen új helyzet állhat elõ, amelynek lényege, hogy olyanok jelennek meg a falvakban, akik céltudatosan a városon kívül akarnak letelepedni, és ott összetartó, kereszténységében is tudatos rétegként jelennek meg. Az õ megszólításuk más lelkipásztori hozzáállást igényel, hiszen bizonyos dolgokat eleve magukkal hoznak a megújult, személyesebb, tudatosabb vallásosságból, s ezek ötvözõdni fognak a régebbi, falusias, népi vallásosság-modellel. A falusi lelkipásztoroknak ebben az esetben komoly feladata lesz a falun megjelenõ különbözõ rétegek integrálása és kapcsolatteremtésük segítése.

– Ahhoz, hogy a válságot túléljük, felfogásunk gyökeres megváltoztatására van szükség. Ez azonban nem megy egyik pillanatról a másikra. Hogyan lehet ehhez hozzáfogni?
– Végig kell gondolni, mire építjük az életünket. Õszintén és mélyenszántóan át kell gondolnunk, hogy mi az a háttér, alap vagy szolgáltatás, ami ha eltûnne az életünkbõl, akkor nagyon bizonytalannak vagy kétségbeesettnek éreznénk magunkat. Aztán meg kell vizsgálni, hogy ezek valóban olyan nagyon fontosak-e. Fel kell tennünk a kérdést, hogy valójában mire szeretnénk építeni az életünket egyrészt lelki értelemben, másrészt a hétköznapi élet szintjén – a kettõ persze sokszor összekapcsolódik. Ha tehát valaki úgy érzi, hogy gépek, technikai eszközök nélkül szinte fenntarthatatlanná válik az élete, akkor ezzel szemben ott áll a felismerés, hogy Isten gondviselésében mindig bízhatok, s ezzel a felismeréssel Isten arra akar indítani, hogy az életünk ne függjön annyira ennek a világnak a dolgaitól. Azt is át kell gondolnunk egyénileg, hogy mit tekintünk magától értetõdõnek és mit akarunk megõrizni. Sokan úgy gondolkodnak, hogy persze, persze, vannak ezek az ökológiai problémák, de majd biztos megoldódnak valahogy…

– Hamis reményeink vannak?
– Annak kell neveznünk õket. Olyasmikben szoktunk reménykedni, hogy „majd a gazdaság megoldja”, vagy „majd a politika megoldja”, vagy „majd a tudósok megoldják”, vagy „majd Isten nem engedi meg”. Mind a négyrõl könnyen bebizonyítható, hogy hamis vélekedés. Az elsõ kettõt már nagyjából kezdik az emberek belátni: a gazdasági válság kapcsán csúfos kudarcot vallott az elsõ reménykedés, mert a piac önmagától semmit nem old meg. A politikáról is egyre inkább bebizonyosodik, hogy jelenlegi formájában a válsággal kapcsolatban nincs mûködõképes megoldási modellje. A tudósoktól remélni a megoldást azért önellentmondás, mert éppen õk mondják a legrégebb óta leghangosabban, hogy az ember jelenlegi életformája nem fenntartható. Az pedig, hogy Isten majd nem engedi meg? Isten megengedte Jeruzsálem pusztulását is, amikor a nép vakmerõen abban reménykedett, hogy az Úr úgysem fogja megengedni, hogy az õ városa elpusztuljon. Hát megengedte, s a nép mehetett 70 évre fogságba. Aztán Isten újraindította népe történetét, visszatérhettek a fogságból, de a hamis reményeknek ezzel vége volt... Isten nem véd meg minket saját felelõtlenségünk és szûklátókörûségünk következményeitõl. Ezért nagyon meg kell vizsgálni, hogy miben bízunk és mi tartható fenn. A hamis remények mellett további gond, hogy sokan úgy gondolkodnak: majd a technikai fejlõdés felkínál olyan újabb módszereket, melyekkel kiválthatjuk a jelenlegi technológiákat, több megújuló energiaforrást használunk stb. De ezt a reményt is az az alapvetõ szándék táplálja, hogy az új energiaforrásokkal pont ugyanezt a nem fenntartható életformát tegyük fenntarthatóvá. Vagyis hogy ugyanígy lehessen röpködni repülõgépekkel, akár kontinensek között is, ugyanígy lehessen közlekedni és kereskedelmet folytatni, és mindenféle árukat cserélgetni a világban, ahogyan most – holott éppen ez az, ami nem fenntartható. Már számos példa van rá, hogy az ember próbál valami új technikát kitalálni, kiváltani egy környezetszennyezõ technikát egy kevésbé környezetszennyezõvel, de egy idõ után bebizonyosodik, hogy valami miatt az sem problémamentes, az sem környezetbarát, és végsõ soron az sem fenntartható. Elsõsorban tehát a jelenlegi életmódunkhoz való ragaszkodást kellene kiiktatni gondolkodásunkból, hiszen ez az, ami nem fenntartható, és nem is erkölcsös, ha azt nézzük, hogy ehhez az életmódhoz mennyit használunk fel a világ javaiból, s a Föld más részein élõknek emiatt mennyivel kevesebb jut.

– Lelkipásztorként milyen tapasztalatai vannak, mennyire vannak tudatában az emberek a környezeti kérdéseknek? Van-e valamilyen sajátos tanulsága mindezeknek a lelkipásztorkodás számára?
– Azt tapasztaltam, hogy az emberek tényszerûen viszonylag keveset tudnak, sokszor bizonytalanok abban, hogy kinek is van igaza. Hallottak már sok mindent, de nem tudják, mennyire komoly a dolog és kinek kell hinni. Viszont nagyon érdeklõdnek. Az éghajlatváltozásról egyre többet hallanak, egyre jobban érzik a saját bõrükön, hogy valami tényleg nincs rendben az éghajlattal, és kezdik keresni az okokat. Most már biztosan kimondhatjuk, hogy az éghajlatváltozásnak döntõ részben az emberi tevékenység a kiváltó oka. Említettük, hogy fogytán vannak az energiahordozók, ám nemcsak hogy fogytán vannak, hanem a felhasználásuk alapvetõen káros is a környezetre, s az üvegházhatású gázok kibocsátása visszafordíthatatlan vagy nagyon nehezen kezelhetõ folyamatokat indított már be. Ugyanígy probléma a szeméttermelés, ami nem lebomló hulladékok elképesztõ mennyiségével szennyezi a földet, vagy az élelmiszer-tömegtermelés hozadékaként a különféle vegyi anyagok feldúsulása az élõrendszerekben, s magában az emberi szervezetben. Lassan kezdjük látni, hogy ennek milyen hatásai jelentkeznek. Ezeket az emberek egyre jobban kezdik érteni, tudni, megismerni. Persze jellemzõek a tévedések, a hamis vélekedések, a túlzások és alábecsülések is, de úgy érzem, hogy a téma ma már sokkal jobban érdekli az embereket. A következõ generációk pedig még sokkal inkább ezek tudatában fognak élni. Azok a gyerekek, akik most nõnek fel körülöttünk, késõbb már sokkal inkább erre való tekintettel fogják meghozni döntéseiket, legalábbis sokkal többen fognak közülük erre figyelni. S ha valaki hatást akar rájuk gyakorolni, vezetni akarja õket – legyen az politikus vagy épp az egyház képviselõje –, annak az alapján fogják lemérni a hitelességét, hogy a környezettel szemben felelõs módon cselekszik-e. S ha igen, akkor van esély, hogy mást is elhisznek neki. Ha meg nem, akkor hiába mondja a legszebb dolgokat, hiába beszél Istenrõl, hiába mond szép, vallásos dolgokat, nem lesz érdekes, mert a szemükben nem hiteles ember. Úgy gondolom, elõbb-utóbb felnõ egy generáció, melynek számára a környezet iránti felelõsség jelenti majd a hitelességi mércét. S ha az egyház továbbra is evangelizálni akar, ezt figyelembe kell vennie – de miért is ne venné, ha alapvetõen olyan igazságokról van szó, melyek sajátos üzenetével teljes összhangban vannak?

Horánszky Anna/Magyar Kurír

Ajánlott link:

Teremtésvédelem.hu