Mi az, ami ma bennem megszólal?
Ki szólal meg bennem?
Ki énekel?
Nagyapa?
Te dúdolod magadban:
Kimegyek a doberdói harctérre...közben, morzsolgatod a kukoricát és felnézel rám.
Bizony kimentem. Hazajöttem. Két testvérem a falu Hõsök szobrán
felvésve. Nekik ezt mérte a Sors. Én szakács voltam, megmaradtam.
Látod, itt maradtam. Nem azért, mert így akartam...szóltak: a szekerünket már ne indítsuk...maradtunk.
Vendel bátyánk és sokan mások, átszekereztek. Lett házuk, onnan meg a németek szekereztek ki...
Most majd kimegyünk a Duna-partra, viszünk szalonnát, ha megéhezünk,
legyen és átnézünk: az ott már Magyarország, látod, unokám?
Attól a bokortól, ott szemben.
Ha majd bucsú lesz a faluban, kijönnek a rokonok, oda a sarokra és átintegetnek! Számontartják, mikor van OTTHON bucsu.
Ez így a jó és szép. És morzsolja tovább a kukoricát.
Krasznahorka büszke vára...ki énekel, ilyen fennhangon?
Másik nagyapám?
Biciklizik valahová, idõs hetven éves hangja tisztán szól.
Ehhez szokott, végigtanította az életét.
És
végig dalolta, táncolta...és megõszült pár óra alatt a
bombagödörben...ahová beugrott, könnyíteni magán...közben a többieket a
feje fölött lõtte szét az ellenfél. Pergõtûz volt.
Ez még a másik háború, unokám...Az elsõ.
Ami után már sose lett olyan semmi, mint volt.
Tudod, engem meg megróbáltak átnevezni...Szultána lettem, a Zoltánt nem lehetett lefordítani.
Jót nevettünk. Vagy sírtunk? Mindegy. Ne keseregj lelkem!
Csapj oda, ha kell, de ne keseregj. Látod, minden idõ elmúlik.
Hiszen tudod, engem egyszer a németek akartak felakasztani, mert nem
küldtem a leventéket a frontra, másszor az oroszok, mert mégis képeztem
õket.
Igen, sokat mesélgettem nekik a régiekrõl, a királyokról,
Kossuthról, Rákócziról (Krasznahorka büszke vára...), olyan szívesen
hallgatták, az iskolában már nem taníthattam akkor, nem volt magyar
iskola.
Nem baj! Hiszen Ember az ember, ha éppen éjjeliõrként is. Mit számít?
Az erõdet csak te engedheted el, elvenni nem lehet.
Megszoktam volna én a tanító elvtársat is, mit számít?
Csak éppen nem szólított senki annak: mindörökre tanítóbácsi maradtam.
Mi ez a hang?
Ómama a német híreket hallgatja?
Igen, hiszen kétnyelvû családban nõtt fel.
Megmaradt az osztrák hírek mellett.
Polgárlányként fejcsóváló elfogadással nézte nagyhangú férji rokonságát: hirtelenek, magyarok.
Édes fiam...számolj tízig mielõtt megszólalnál!
Sokszor elhangzott.
Felpakolta a szekereket, mert közeledett a front és két felnõtt lányát
féltette és elindult, neki a világnak, aki még a kert köszöbét is
ritkán lépte át.
Majd visszajöttek.
A házban addigra a "cseh" finánc lakott, nekik maradt egy kisebb.
Nagyapa éjjeliõr...és akkor?
Fogtam fiam a kisbaltát, letettem az ágyam mellé, ha éjjel motoszkálást hallok, kimegyek.
Kimentem volna? Nem tudom...a kisbalta ott volt.
A lányok...átmentek, apád, átkerült, nem láttuk, a megáradt Dunán csónakáztak, szökdöstek oda-vissza.
Miért szökdöstek?
Hát, mert azóta határfolyó lett...útlevél meg nem volt.
Elmúlik. Megéltük. Látod, itt vagyunk.
Nincs határa a szeretetnek!
Látod, nagyapád is meghallotta, mikor a fronton volt és kiálltam a ház
elé és elkiáltottam a nevét! Tudtam, baj van. Érezze, mellette vagyok.
Ez a fontos.
Nincs határ, csak a félelemnek. A szeretetnek nincs.
Mi ez a hang?
Itt ki dúdolgat?
Másik nagymamám?
Támaszkodik a kerítésre, hallgatja a búcsú-bál hangjait onnan szembõl a "színbõl" és dúdolja:
Ne strielalj ma horár...mi ez?
Radók, Kissek, Nagyok leszármazottja, színmagyar asszony szlovák nótát dudorász és rakja a lábát?
És figyeli a lány-unokáit, akik odaát táncolnak.
Büszke is rájuk: megmondták, igazi "magyarkák": nagyokat tudnak nevetni, sírni és táncolni.
Te, apjuk...nem megyünk át?
Öregecskén...öltözz már fel, csak, hogy ellenõrizzük a lányokat, nem "kutyulódnak" el, csak ezért.
Hallom a zenét...szól a polka, táncoljuk a szlovák zenét és énekeljük.
Tanító Nagyapám, aki már nem jön el, odafentrõl néz bennünket: így helyes.
Táncol a falu. Az idõsebbek is ott vannak.
Nincs lehetõség a fiatalságnak helytelenkedni.
Aztán vált a zene, magyar dalok szólnak.
Valahogy máshogy lépek.
A társam is.
Eddig átnézegettünk másokra, jártuk a szlovák keringõt...most valami más lett.
Lelassulunk, egymás szemébe nézünk:
Az aradi vasútállomáson, három gõzös áll a negyedik vágányon...
Hol van Arad?
Mit számít.
Az egybefonódó tekintetek elevenek.
Ismerjük egymást.
És lépünk a magyar ritmusra...valahogy máshogy, mintha lebegne a tánc, mintha a szemek táncolnának.
Ki tanította nekem a ritmust?
Ki egyenesíti ki a derekamat?
Miért érzem az OTTHON-létet?
Kik táncolnak bennem?
Kik táncoltok bennem?
