Csaknem száz év alatt románosították el Erdély egykori központját, a
Maros és az Ompoly találkozásánál fekvő Gyulafehérvárt. Ma a városban
alig hallani magyar szót, a románok aránya 97 százalékos. Mindenhol az
Erdély megszerzését elősegítő történelmi személyiségeknek emléket
állító alkotások állnak, s lépten-nyomon az ortodoxia nyomulása érhető
tetten. A magyarság megmaradásának esélyeit azonban feljavította az
egyház, az iskola és Böjte Csaba munkatársainak áldozatos munkája.
Előtérben az ortodox katedrális, mögötte a katolikus székesegyház (a szerző felvétele)
Szorongó
szívvel veszem a kanyarokat Dél-Erdély felé, keleti szomszédunk európai
minőségű országútjain. Lehangol a táj, bokor is csak elvétve
kapaszkodik meg a kopár dombokon, lombhullatónak vagy az örök
bátorítást adó fenyőnek híre-hamva sincs a közelben. Minden erdélyi
utam felkavar, de ez most különösen megvisel. Marosdécsén, Nagyenyeden,
Vajasdon vezet az utam Erdély világi fővárosából, Kolozsvárról
Gyulafehérvárra, az erdélyi katolicizmus fellegvárába. Azon kapom
magam, hogy még a településnevek magyar feliratainak is örülök (annak
meg pláne, hogy nincsenek összemaszatolva), hisz ez azt jelenti, hogy
ott legalább húszszázaléknyi magyar él. Fehérvárra érkezve viszont már
a kétségbeesés kerülget. Az utcákon és a tereken egymást érik a román
történelmi alakok szobrai. Magyar emlékmű sehol, minden az 1918-as
gyulafehérvári nemzetgyűlésre, Erdély megkaparintására emlékeztet, a
város ma kizárólag csak erről szól, és ebből él, miközben gondozatlan
járdákon és lerobbant középkori épületek közé emelt alaktalan
betonépítmények között botorkálnak az ott megfordulók. Barátaim
elvezetnek az egyetlen, akár korai graffitinek is nevezhető magyar
nyelvű falfelirathoz: Éljen a román köztársaság! – olvasom, és nem
tudom, hogy az erdélyi magyar kommunistákat vagy a román megszállókat
szidjam jobban, miközben nem győzöm önmérsékletre inteni magam.
Bármerre nézek, ortodox hagymakupolákat látok, s elhűlve hallgatom
alkalmi idegenvezetőmet, amint arról beszél, hogy a görögkeleti egyház
hordozható fatemplomokban terjeszti az igét, majd mikor kellőképpen
megerősödtek egy környéken, odábbállnak, de közben lerakják az alapjait
egy kőépületnek is. Az ortodox megalománia folytán a kiterjedésében
legalább kétszer akkorára sikeredett érseki katedrális szomszédságában
szerényen húzódik meg a katolikusok Szent Mihály kegyelmébe ajánlott
érseki székesegyháza. Ünneplőbe öltözött magyarok a plébános első
áldozókhoz intézett megtartó szavait hallgatják. Valamelyest
megnyugszom, itt a mise is más. Az ólomüvegen áttörő fényt édeskés
tömjénfüst szűri meg, s ittlétem időutazássá változik. Az alapító Szent
István, az altemplomban nyugvó Hunyadiak, a kalandos életű Báthoryak és
Bocskaiak, Rákócziak, Bethlenek, Majláth Gusztáv Károly és Márton Áron
korában bolyongok, és nem akarok visszatérni a mába. A pap népről,
nemzetről prédikál, cselekvést sürget az üres, mellveregető magyarkodás
helyett, majd Tamási Árontól veszi kölcsön: "Aki embernek hitvány,
magyarnak alkalmatlan." Tűnődnék még a szállóigévé vált mondaton, de
gondolataimat szétkergeti a szomszédos székesegyház nagyharangja, s már
papunkat is – aki méltósággal folytatja a misét – alig hallom.
Később szembeállok a hivalkodó ortodoxok harangtornyával, amelybe
előretekintő, gondos kezek a fehérvári erőd falából kiemelt téglákat is
beépítettek, s bárhogy nézem, mégis az építtetők elképzelése
érvényesül: az ortodox katedrális egyszerűen rátelepedik a katolikus
székesegyházra, pedig utóbbi a valóságban magasabb.
Tovább megyek, a Batthyáneumot keresem. A gróf Batthyány Ignác, a
tudós püspök által a 18. század utolsó negyedében létrehozott, messze
földön híressé vált tudományos dokumentációs könyvtárat zárva találom.
A Romániában fellelhető ősnyomtatványok háromnegyed részét és az 1550
előtt született kéziratos latin nyelvű könyvek több mint a kétharmadát
őrzik itt. A 15–18. század időszakában működött összes nyomdaház
remekbe szabott kötetei ott sorakoznak a tárlóiban – a rendkívül gazdag
Biblia-gyűjteményről már nem is beszélve. Az európai latin, német,
magyar, román és szláv írásbeliségnek a 9.-től a 18. századig terjedő
tárháza azonban a kommunista kisajátítás áldozata lett. Jelenleg a
Román Nemzeti Könyvtár fiókja, és ténylegesen még nem került vissza a
gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye jogos tulajdonába.
Visszatérek a hétköznapokba. Az önzetlen Böjte Csaba ferences
szerzetes által működtetett helyi gyermekvédelmi központ gyermekeiben
gyönyörködöm. A Gábor arkangyalról elnevezett intézményben áldozatos
munka folyik. Huszonegy életről gondoskodnak a féltő kezek. Rájuk
gondolok, amikor már lazán átnézek a magyarokat halomra ölő
Maniu-gárdának nevet adó Iuliu Maniu szobrán, és ők adnak erőt ahhoz,
hogy csak azért is ki merjem mondani, nincs veszve minden Dél-Erdélyben
sem. A béna szobrok városában ezek az eleven gyermekek a megmaradás
zálogai.
Kristály Lehel (Gyulafehérvár)
A püspöki székhelyen a teológiai líceum védelmezi a magyar oktatást
Gyulafehérvár Kolozsvártól száz kilométerre délre, a Maros és az Ompoly
összefolyásánál fekszik. Már a vaskorban földvár állt a helyén, ahová a
rómaiak később castrumot építettek. Erdélyt a magyar államalapítástól
kezdve innen kormányozták mint különálló egységet, itt székelt az
erdélyi vajda. Püspökségét Szent István alapította ezer éve, 1009-ben.
1241-ben a tatárok teljesen elpusztították. Virágkorát a Hunyadiak és
Bethlen Gábor alatt élte. Székesegyháza 13. századi, egy régebbi
templom alapjaira épült. 1599. november 1-jén Báthory András feletti
győzelme után Vitéz Mihály vajda diadalmenetben vonult be a városba,
ahol az 1600. július 10-én megtartott erdélyi országgyűlésen
fejedelemmé választották. Bethlen Gábor alapította a város református
kollégiumát, amelyet 1658-ban Nagyenyedre költöztettek. Itt
választották fejedelemmé I. Rákóczi Györgyöt, és II. Rákóczi Ferencet.
Új vára 1738-ban készült Vauban-stílusban a benne levő épületekkel
együtt. 1848–49-ben innen irányították a magyarok ellen harcoló
császári és román csapatokat. 1910-ben 11 616 lakosából 5226 magyar,
5170 román, 792 német és 287 cigány volt. 2002-ben 66 406 lakosából
62 722 román, 1836 magyar, 1475 cigány és 217 német volt. A Gróf
Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (GMGK) 2007
őszétől két óvodai csoportot indított, átvéve a magyar szülők kérésére
a Caritas által indított intézményt. Tavaly a Vasile Goldis általános
iskolától átvették a megszűnés szélére sodródott magyar tagozatot,
amely egy év alatt létszámában is majdnem a duplájára emelkedett.
Ugyancsak tavaly tizenegy gyermekkel önálló első osztályt indítottak.
Az intézmény működését a Fehér megyei tanfelügyelőség is támogatta,
azt pedig külön felkarolta, hogy a gimnáziumi osztályok a kis létszám
ellenére is külön-külön működjenek. A most lezárult tanévben a tanári
munkaközösség is gyarapodott – minden tantárgyat szaktanár tanít, s az
oktatás a katolikus főegyházmegyétől kapott, igényesen felújított
épületben zajlik. Az óvodában már negyvenöt gyermek van, s erre a
lapunknak nyilatkozó Gál László igazgató különösen büszke, mint ahogy a
munkáját segítő kollégákra is. Mint mondta, aranyszabály, hogy az
iskolaalapítást az óvodával kell kezdeni, mert ha a gyermekeket az
anyanyelvükön készítik elő az első osztályra, akkor fennmarad a
folytonosság az oktatásban. A GMGK szüntelenül a gyulafehérvári magyar
elemi és gimnáziumi oktatás megmentésén fáradozik. Az intézmény
támogatói a www.gmgkliceum.ro honlapon találnak bővebb eligazítást.