Éveken át üresen állt Csíksomlyón az egykori iskola épülete. Annak
idején Gábor Áron itt vitte fel csiga segítségével a tűzifát az
emeletre, Márton Áron kisdiákként itt elégelte meg az idegenben való
tanulást, és innen indult hazafelé gyalog. Nagy Imre is itt rajzolgatta
első vázlatait, ahelyett, hogy latin declinatiókat magolt volna. Lett
is baj belőle.
Az ő helyüket aztán olyan gyerekek vették át, akiknek kevés esélyük
volt rá, hogy vigyék valamire az életben. Az árvaház nem az
önmegvalósítás színhelye volt, sokkal inkább az eleve zsákutcába jutó
életeké. Később magas szintű oktatásról szóló reményeket fűztek az
épülethez, ám ezekből pénz hiányában semmi sem lett. Most belülről
szépen felújítva várja új lakóit a somlyói iskola. Árva, szüleik által
elhagyott vagy szegény sorsú, de nem elhagyatott gyerekeket. A Szent
Ferenc Alapítvány gondoskodásával nevelt gyermekek múltjáról és
jövőjéről Böjte Csaba ferences szerzetessel beszélgettünk.
– Az alapítvány munkájának egyik legfontosabb helyszínévé vált a Székelyföld és Hargita megye.
– A Szent Ferenc Alapítvány papír szerint 1993-ban indult, jelenleg
1800 gyereknek adtunk vakációt, ebből több mint ötszázan Hargita
megyeiek. Gyergyó-vidékén 10 faluban vannak napközi otthonaink,
Gyimesbükkön bentlakó otthonunk, Hidegségen napközis csoportunk van,
Tusnádon bentlakó otthonuk, és most indul a csatószegi, bükszádi
napközis csoport. Udvarhely környékén is van 8-10 napközink, többek
között Máréfalván, Oroszhegyen, Szentkirályon, Zetelakán,
Szentkeresztbányán.
– Mi a gyermekmentő tevékenység alapgondolata?
– Ha valaki fizikailag sérül, eltöri a lábát, akkor nem kacagjuk ki,
nem ítéljük el, hanem orvosi beavatkozással gyógyítjuk. Vannak emberek,
akik szociális téren is megcsúsznak, elesnek. Jézus Krisztus nem arra
biztat minket, hogy elítéljük, hanem hogy segítsük, bátorítsuk, talpra
állítsuk őket. Mert igenis lehetséges ezen a rétegen is segíteni. 18 év
alatt sok mindent megtapasztaltam. Hozzánk került például egy olyan
részeges pásztornak a gyereke, aki addig ivott, amíg belehalt. Ma ez a
fiatal közgazdászi diplomával a hóna alatt éli az erdélyi magyar
értelmiség életét. Minél kisebb korukban kell melléjük állnunk,
átvegyük a szülőktől azokat a funkciókat, amelyeket nem tudnak ellátni.
– A segítség egyik formája a napközis foglalkozás. Hogyan valósul ez meg?
– Ezek a napközik nagyon eredményesek. A tanárok, iskolaigazgatók
mondták, hogy van, ahol a gyerekek 2-3 jeggyel is javították az
általánosukat. Itt nemcsak tanulnak, hanem szabadidős programot is
szerveznek, tehát amolyan diákklub-szerepet is vállal. Vakációban,
hétvégeken is működik, különböző programokat szerveznek, együtt
szilvesztereznek a gyerekek, szüreti bálokat, más ünnepségeket
szerveznek, együtt kirándulnak a nevelőjükkel. De végzik a hétköznapi
munkákat is. Máréfalván például négy éve működik a napközi otthonunk,
és egyik alkalommal megdicsértem, milyen finom palacsintát sütött a
nevelőnő. Mint kiderült, a gyerekek sütötték.
– Hány férőhelyes lesz, hogyan működik majd a somlyói kollégium? És kik lesznek a lakói?
– A gyerekeket a nyolc osztály elvégzése után sem hagyhatjuk magukra.
Ezért Somlyón létrehoztunk egy olyan kollégiumot, ahová bejöhetnek az
egyszerű szülők gyermekei, és innen kijárhatnak a környékbeli magyar
gimnáziumokba, szakközépiskolákba, szakiskolákba. Legtöbben
leérettségiznek, és szeretnének főiskolán, egyetemen továbbtanulni.
Itt, Somlyón lenne lehetőség, hogy éljenek a továbbtanulási
lehetőséggel.
80 gyerek fér el a bentlakásban, de ha kettő-hárommal több van, az sem
gond. Azt szeretnénk, hogy most beinduljon az intézmény, és pár év
múlva már teljes kapacitással működjön. Tusnádfürdői otthonunkban
nyolcan végezték a nyolcadik osztályt, különféle szakokra iratkoztak be
csíkszeredai iskolákba, Gyimesbükkről hárman jönnek, de Déváról, a
tízosztályos szakiskolából is jönnek tizenegyedik osztályba a faipari
szakközépiskolába.
– Kik dolgoznak a gyerekekkel?
– A ház vezetője, Balázs Zsóka székelyföldi lány, aki 10 éve jött
Dévára a Szent Ferenc Alapítványhoz dolgozni. Egy szociális fiúcsaládot
vezetett nálunk, közben elvégezte az egyetemet. Egy állami intézet és
köztünk az a különbség, hogy nem nyolc órában járnak be az emberek
dolgozni, hanem bent laknak a gyerekekkel. Tíz hónap munka után kapnak
két hónap szabadságot. Mi ugyanis összeköltöztünk a gyerekekkel:
édesanyám velem sem nyolcórás munkakörben dolgozott. Volna még egy
lánynevelői és két szakácsnői állás a házban. A Szent Ferenc Alapítvány
azért is tud működni, mert nem nagy apparátussal dolgozunk. Déván is
8-10 gyerek van egy szociális családban egy anyára rábízva. Ha annyi
pénzem lenne, mint Krőzusnak, akkor sem alkalmaznék egy-két gyerekre
egy felnőttet. A gyereket, ha maximálisan kiszolgálják, sok társadalmi
funkció nem alakul ki benne. Így a nagyobbaknak kell a kisebbekre
vigyázni, ebédnél a terítéstől a mosogatásig mindenkinek meg kell
legyen a szerepe.
– Hogyan kerülnek az otthonokba a gyerekek?
– Mi csak azt fogadjuk be, aki kéri: a szülő is, a gyerek is kell
kérje, hogy megosszuk vele azt a tányér levest, amit mi is eszünk. A
gyerekek pedig érzik, hogy ez lehetőség. Az állami intézmények mellett
amolyan könnyűlovasság vagyunk. Nekik nincs alternatívájuk, ha
odavisznek egy gyereket, arról mindenáron gondoskodniuk kell. Mi
műkedvelők vagyunk, jó szóval, szeretettel nevelünk, azért csináljuk,
mert szeretjük. Szabadabban nevelünk, nálunk nincsenek kapusok,
beléptető rendszer, rácsok az ablakon, hanem úgy próbálunk élni, mint
egy családban. Anyukám sem zár alatt nevelt fel, magamtól mentem haza
az iskolából. A 18 év munka alatt nem volt olyan, hogy valaki
megszökjön tőlünk. Volt, aki abbahagyta tanulmányait, de hogy az
iskolából ne jöjjön haza, olyanra nem emlékszem. Én mindig nagy fákat
szeretnék ültetni, én magam is szeretnék egy nagy fa lenni, amire az ég
madarai rászállnak, megpihennek, erőt gyűjtenek, fészket is rakhatnak
rajta. De nem szeretnék ketrec, kalitka lenni, erővel nevelni. A
vallásos nevelés nálunk nem erőszak, és én soha nem mondtam senkinek,
hogy muszáj misére menni. De mindig mindenki jött. És azt hiszem, soha
senki nem jött ki a szentmiséről rossz szájízzel, hanem kacagva és
vidáman.
– Mi történik azokkal a fiatalokkal, akik érettségi után nem tanulnak tovább? Hát azokkal, akik egyetemet végeznek?
– A 90-es évek elején, amikor elindultunk, elbeszélgettem a dévai
magyar vállalkozókkal, akik elmondták, hogy Dél-Erdélyben szerény,
becsületes, szolgálatkész munkatársakat keresnek. Most mindenki azt
mondja, nincs munkahely, ám nagyon sok vállalkozó keres munkatársat. Én
olyan fiatalokat szeretnék nevelni, akik nem félnek a munkától. A
gyerekeknek is elmondtam, hogy egy évig fent a Hargitán voltam bányász.
Az nagyon jót tett nekem, utána olyan lelkiismeretesen tudtam tanulni,
komolyan venni a felkészülést az egyetemre, hogy csuda! És úgy
gondolom, nekik sem árt meg, ha dolgoznak. Eddig minden gyerekünknek
került munkahely. Idén ha tízszer ennyien érettségiztek volna nálunk,
őket is mind elvitték volna. Déván van olyan cég, amelyik a téli,
tavaszi vakációban, hétvégeken is munkára hívja őket, legtöbb gyerekünk
már 16-17 éves korban kezd dolgozni. Ez fontos, ezért el is engedem
őket alkalmi munkákra megbízható emberekhez.
– Csíksomlyón kulturált körülményeket tudnak biztosítani a
gyerekeknek. A régi 40–50, sőt 80 férőhelyes hálótermek helyett
előszobás, fürdőszobás, háromágyas kis szobákat alakítottak ki.
– Mindig azt mondtam, hogy a legszegényebb embernek sem adnék olyan
ételt, amit én nem ennék meg. A gyerekeket sem engedném olyan lakásban
lakni, ahol magam nem élnék. A legegyszerűbb embernek is vannak
igényei. Ha egy koldus kislány bejön hozzánk, és mi megfürdetjük, a
haját rendbe tesszük és ráadunk egy szép ruhát, ugyanúgy oda tud állni
a tükör elé, és gyönyörködni magában, mint a leggazdagabb ember
gyereke. El kell kerülni a megalázó helyzeteket. Többször elmondtam,
hogy az iskolában a szociális kérdés nem etnikai kérdés, hanem
egyszerűen bűzkérdés. Amikor az egyszerű pásztor- vagy romagyerek
bemegy az iskolába, ha mocskos, büdös, füstös, a többi gyerek nem akar
mellé ülni, kinézik, kikacagják, a gyereknek pedig ez kudarcélmény. Én
sem megyek oda, ahol kudarc ér, érthető, ha az a gyerek elkezd lógni,
csavarogni. Így egy-két hónap alatt olyan lemaradást gyűjt össze, amely
egy életre megpecsételi a sorsát. Ezért nálunk a napközi otthonokban is
az egyik első dolog, hogy beültetjük a fürdőkádba a gyereket. Látom,
hogy ha a külsejük rendben van, akkor lelkileg is
kiegyensúlyozottabbak. Fontos, hogy a szegény emberek gyerekei most,
amikor kilóra árulják a ruhát, rendesen öltözködhessenek.
– Mik a legközelebbi tervei?
– Szeptemberben meghívtak Rómába, a Vatikánba, hogy tartsak egy
előadást az utcagyerekekről. Idén végeznek azok a fiatalok, akik nálunk
kezdték az óvodát. Három ilyen gyereket fogok magammal vinni, akik
teljesen árvák, utcáról jöttek, és mind a hárman idén végezték a
főiskolát, egyetemet. Tudnak idegen nyelveket is, és arra gondoltam,
csendesen hagyom, ők tartsák meg az előadást.
Takács Éva
honline.ro
