Éveken át üresen állt Csíksomlyón az egykori iskola épülete. Annak
idején Gábor Áron itt vitte fel csiga segítségével a tûzifát az
emeletre, Márton Áron kisdiákként itt elégelte meg az idegenben való
tanulást, és innen indult hazafelé gyalog. Nagy Imre is itt rajzolgatta
elsõ vázlatait, ahelyett, hogy latin declinatiókat magolt volna. Lett
is baj belõle.
Az õ helyüket aztán olyan gyerekek vették át, akiknek kevés esélyük
volt rá, hogy vigyék valamire az életben. Az árvaház nem az
önmegvalósítás színhelye volt, sokkal inkább az eleve zsákutcába jutó
életeké. Késõbb magas szintû oktatásról szóló reményeket fûztek az
épülethez, ám ezekbõl pénz hiányában semmi sem lett. Most belülrõl
szépen felújítva várja új lakóit a somlyói iskola. Árva, szüleik által
elhagyott vagy szegény sorsú, de nem elhagyatott gyerekeket. A Szent
Ferenc Alapítvány gondoskodásával nevelt gyermekek múltjáról és
jövõjérõl Böjte Csaba ferences szerzetessel beszélgettünk.
– Az alapítvány munkájának egyik legfontosabb helyszínévé vált a Székelyföld és Hargita megye.
– A Szent Ferenc Alapítvány papír szerint 1993-ban indult, jelenleg
1800 gyereknek adtunk vakációt, ebbõl több mint ötszázan Hargita
megyeiek. Gyergyó-vidékén 10 faluban vannak napközi otthonaink,
Gyimesbükkön bentlakó otthonunk, Hidegségen napközis csoportunk van,
Tusnádon bentlakó otthonuk, és most indul a csatószegi, bükszádi
napközis csoport. Udvarhely környékén is van 8-10 napközink, többek
között Máréfalván, Oroszhegyen, Szentkirályon, Zetelakán,
Szentkeresztbányán.
– Mi a gyermekmentõ tevékenység alapgondolata?
– Ha valaki fizikailag sérül, eltöri a lábát, akkor nem kacagjuk ki,
nem ítéljük el, hanem orvosi beavatkozással gyógyítjuk. Vannak emberek,
akik szociális téren is megcsúsznak, elesnek. Jézus Krisztus nem arra
biztat minket, hogy elítéljük, hanem hogy segítsük, bátorítsuk, talpra
állítsuk õket. Mert igenis lehetséges ezen a rétegen is segíteni. 18 év
alatt sok mindent megtapasztaltam. Hozzánk került például egy olyan
részeges pásztornak a gyereke, aki addig ivott, amíg belehalt. Ma ez a
fiatal közgazdászi diplomával a hóna alatt éli az erdélyi magyar
értelmiség életét. Minél kisebb korukban kell melléjük állnunk,
átvegyük a szülõktõl azokat a funkciókat, amelyeket nem tudnak ellátni.
– A segítség egyik formája a napközis foglalkozás. Hogyan valósul ez meg?
– Ezek a napközik nagyon eredményesek. A tanárok, iskolaigazgatók
mondták, hogy van, ahol a gyerekek 2-3 jeggyel is javították az
általánosukat. Itt nemcsak tanulnak, hanem szabadidõs programot is
szerveznek, tehát amolyan diákklub-szerepet is vállal. Vakációban,
hétvégeken is mûködik, különbözõ programokat szerveznek, együtt
szilvesztereznek a gyerekek, szüreti bálokat, más ünnepségeket
szerveznek, együtt kirándulnak a nevelõjükkel. De végzik a hétköznapi
munkákat is. Máréfalván például négy éve mûködik a napközi otthonunk,
és egyik alkalommal megdicsértem, milyen finom palacsintát sütött a
nevelõnõ. Mint kiderült, a gyerekek sütötték.
– Hány férõhelyes lesz, hogyan mûködik majd a somlyói kollégium? És kik lesznek a lakói?
– A gyerekeket a nyolc osztály elvégzése után sem hagyhatjuk magukra.
Ezért Somlyón létrehoztunk egy olyan kollégiumot, ahová bejöhetnek az
egyszerû szülõk gyermekei, és innen kijárhatnak a környékbeli magyar
gimnáziumokba, szakközépiskolákba, szakiskolákba. Legtöbben
leérettségiznek, és szeretnének fõiskolán, egyetemen továbbtanulni.
Itt, Somlyón lenne lehetõség, hogy éljenek a továbbtanulási
lehetõséggel.
80 gyerek fér el a bentlakásban, de ha kettõ-hárommal több van, az sem
gond. Azt szeretnénk, hogy most beinduljon az intézmény, és pár év
múlva már teljes kapacitással mûködjön. Tusnádfürdõi otthonunkban
nyolcan végezték a nyolcadik osztályt, különféle szakokra iratkoztak be
csíkszeredai iskolákba, Gyimesbükkrõl hárman jönnek, de Déváról, a
tízosztályos szakiskolából is jönnek tizenegyedik osztályba a faipari
szakközépiskolába.
– Kik dolgoznak a gyerekekkel?
– A ház vezetõje, Balázs Zsóka székelyföldi lány, aki 10 éve jött
Dévára a Szent Ferenc Alapítványhoz dolgozni. Egy szociális fiúcsaládot
vezetett nálunk, közben elvégezte az egyetemet. Egy állami intézet és
köztünk az a különbség, hogy nem nyolc órában járnak be az emberek
dolgozni, hanem bent laknak a gyerekekkel. Tíz hónap munka után kapnak
két hónap szabadságot. Mi ugyanis összeköltöztünk a gyerekekkel:
édesanyám velem sem nyolcórás munkakörben dolgozott. Volna még egy
lánynevelõi és két szakácsnõi állás a házban. A Szent Ferenc Alapítvány
azért is tud mûködni, mert nem nagy apparátussal dolgozunk. Déván is
8-10 gyerek van egy szociális családban egy anyára rábízva. Ha annyi
pénzem lenne, mint Krõzusnak, akkor sem alkalmaznék egy-két gyerekre
egy felnõttet. A gyereket, ha maximálisan kiszolgálják, sok társadalmi
funkció nem alakul ki benne. Így a nagyobbaknak kell a kisebbekre
vigyázni, ebédnél a terítéstõl a mosogatásig mindenkinek meg kell
legyen a szerepe.
– Hogyan kerülnek az otthonokba a gyerekek?
– Mi csak azt fogadjuk be, aki kéri: a szülõ is, a gyerek is kell
kérje, hogy megosszuk vele azt a tányér levest, amit mi is eszünk. A
gyerekek pedig érzik, hogy ez lehetõség. Az állami intézmények mellett
amolyan könnyûlovasság vagyunk. Nekik nincs alternatívájuk, ha
odavisznek egy gyereket, arról mindenáron gondoskodniuk kell. Mi
mûkedvelõk vagyunk, jó szóval, szeretettel nevelünk, azért csináljuk,
mert szeretjük. Szabadabban nevelünk, nálunk nincsenek kapusok,
beléptetõ rendszer, rácsok az ablakon, hanem úgy próbálunk élni, mint
egy családban. Anyukám sem zár alatt nevelt fel, magamtól mentem haza
az iskolából. A 18 év munka alatt nem volt olyan, hogy valaki
megszökjön tõlünk. Volt, aki abbahagyta tanulmányait, de hogy az
iskolából ne jöjjön haza, olyanra nem emlékszem. Én mindig nagy fákat
szeretnék ültetni, én magam is szeretnék egy nagy fa lenni, amire az ég
madarai rászállnak, megpihennek, erõt gyûjtenek, fészket is rakhatnak
rajta. De nem szeretnék ketrec, kalitka lenni, erõvel nevelni. A
vallásos nevelés nálunk nem erõszak, és én soha nem mondtam senkinek,
hogy muszáj misére menni. De mindig mindenki jött. És azt hiszem, soha
senki nem jött ki a szentmisérõl rossz szájízzel, hanem kacagva és
vidáman.
– Mi történik azokkal a fiatalokkal, akik érettségi után nem tanulnak tovább? Hát azokkal, akik egyetemet végeznek?
– A 90-es évek elején, amikor elindultunk, elbeszélgettem a dévai
magyar vállalkozókkal, akik elmondták, hogy Dél-Erdélyben szerény,
becsületes, szolgálatkész munkatársakat keresnek. Most mindenki azt
mondja, nincs munkahely, ám nagyon sok vállalkozó keres munkatársat. Én
olyan fiatalokat szeretnék nevelni, akik nem félnek a munkától. A
gyerekeknek is elmondtam, hogy egy évig fent a Hargitán voltam bányász.
Az nagyon jót tett nekem, utána olyan lelkiismeretesen tudtam tanulni,
komolyan venni a felkészülést az egyetemre, hogy csuda! És úgy
gondolom, nekik sem árt meg, ha dolgoznak. Eddig minden gyerekünknek
került munkahely. Idén ha tízszer ennyien érettségiztek volna nálunk,
õket is mind elvitték volna. Déván van olyan cég, amelyik a téli,
tavaszi vakációban, hétvégeken is munkára hívja õket, legtöbb gyerekünk
már 16-17 éves korban kezd dolgozni. Ez fontos, ezért el is engedem
õket alkalmi munkákra megbízható emberekhez.
– Csíksomlyón kulturált körülményeket tudnak biztosítani a
gyerekeknek. A régi 40–50, sõt 80 férõhelyes hálótermek helyett
elõszobás, fürdõszobás, háromágyas kis szobákat alakítottak ki.
– Mindig azt mondtam, hogy a legszegényebb embernek sem adnék olyan
ételt, amit én nem ennék meg. A gyerekeket sem engedném olyan lakásban
lakni, ahol magam nem élnék. A legegyszerûbb embernek is vannak
igényei. Ha egy koldus kislány bejön hozzánk, és mi megfürdetjük, a
haját rendbe tesszük és ráadunk egy szép ruhát, ugyanúgy oda tud állni
a tükör elé, és gyönyörködni magában, mint a leggazdagabb ember
gyereke. El kell kerülni a megalázó helyzeteket. Többször elmondtam,
hogy az iskolában a szociális kérdés nem etnikai kérdés, hanem
egyszerûen bûzkérdés. Amikor az egyszerû pásztor- vagy romagyerek
bemegy az iskolába, ha mocskos, büdös, füstös, a többi gyerek nem akar
mellé ülni, kinézik, kikacagják, a gyereknek pedig ez kudarcélmény. Én
sem megyek oda, ahol kudarc ér, érthetõ, ha az a gyerek elkezd lógni,
csavarogni. Így egy-két hónap alatt olyan lemaradást gyûjt össze, amely
egy életre megpecsételi a sorsát. Ezért nálunk a napközi otthonokban is
az egyik elsõ dolog, hogy beültetjük a fürdõkádba a gyereket. Látom,
hogy ha a külsejük rendben van, akkor lelkileg is
kiegyensúlyozottabbak. Fontos, hogy a szegény emberek gyerekei most,
amikor kilóra árulják a ruhát, rendesen öltözködhessenek.
– Mik a legközelebbi tervei?
– Szeptemberben meghívtak Rómába, a Vatikánba, hogy tartsak egy
elõadást az utcagyerekekrõl. Idén végeznek azok a fiatalok, akik nálunk
kezdték az óvodát. Három ilyen gyereket fogok magammal vinni, akik
teljesen árvák, utcáról jöttek, és mind a hárman idén végezték a
fõiskolát, egyetemet. Tudnak idegen nyelveket is, és arra gondoltam,
csendesen hagyom, õk tartsák meg az elõadást.
Takács Éva
honline.ro
