Saját iskolát remélnek a moldvai magyarok - Reform magazin

Iskolaalapítás a Kárpátokon túl – Az archaikus csángó magyar nyelv utolsó esélyt kapott

A moldvai csángók létszámát több mint kétszázezerre becsülik a kutatók. Mintegy nyolcvan településen élnek a Kárpátoktól keletre, a történelmi Magyarország határain túl. Talán hatvanezren beszélik a magyar archaikus változatát azon a vidéken. Közülük nyolcszáz csángó gyermeknek van lehetősége arra, hogy megtanuljon anyanyelvén írni és olvasni. És csak párnak van olyan szerencséje, hogy Székelyföldön vagy Gyimesben magyar iskolában tanulhasson tovább. De 2006-tól – talán – minden megváltozik.

Mindent elsöprő „Igen”

Akármilyen furcsa, a változást a december 5-ei, kettős állampolgárságról szóló népszavazás indította el. Mozgatórugója Böjte Csaba, a dévai ferences rendi szerzetes. Csaba testvér – többek között - arról nevezetes, hogy pár év alatt nyolc erdélyi árvaházat hozott létre Dévától Zsombolyán át Gyergyóig. Szakadatlanul intézi az árva gyerekek megsegítésére tett alapítvány dolgait, misézik, látogatja az intézményeket, nyilatkozik, leveleket ír, és jótékonysági esteken szerepel. Nem véletlen, hogy néhol csak úgy hívják „Karizma”. Olykor azonban Csaba testvér lendülete is megtörik, a csalódottság Isten szolgáját is megkörnyékezheti. Valami ilyesmi történhetett az eredménytelen népszavazás után. De nem hagyta az érzést elhatalmasodni, hamar megszületett a döntés, melyet egyik levelében így fogalmazott: „December 5-dike után próbáltam egy kicsit csendben maradni. Úgy éreztem, egyetlen helyes válaszunk a nemre egy határozott Igen kell, hogy legyen. Igen az életre! Igen a szeretetre! Éppen ezért felkértem árva gyerekeinket, hogy készítsenek ajándékcsomagokat a moldvai csángó gyerekeknek. Minden programomat lemondtam, és egy nagy busznyi ajándékkal elindultam Erdély határain túli testvéreinkhez, a moldvai csángókhoz.”

Az igazi ajándék azonban nem a csomagokban rejlett. Maga Csaba testvér volt az. Az energia, az elszántság, amellyel minden nehéz sorsú gyerek életén változtatni akar. Most épp a csángókén. Természetes, hogy a döntés a csángókkal való első találkozáskor azonnal megszületett: a moldvai magyaroknak iskola kell! Általános és középiskola kollégiummal, teljes ellátással, vendégházzal, vízzel, villannyal.

Januárban a helyiek segítségével már meg is találta az alkalmas 4,3 hektáros telket a megyeszékhelytől, Bákótól nem messze, a bukaresti út mentén Külsőrekecsin határában. Közel a víz, közel a villany, jó a közlekedés. Már csak kétszázmillió forint hiányzik. Csaba testvér szerint a ma még üres területen 2006-ban egy szép nagy iskola áll majd, amelyben szeptembertől indul az oktatás.

Eddigi munkásságát ismerve egyáltalán nem lehetetlen.

Osztályterem a sufniban

Pedig akadna ok a kételkedésre. A moldvai csángó településeken élők az utóbbi ötven évben szinte teljesen elvesztették nemzeti önazonosságukat. Az elzárt, aszfaltút, víz és néhol villany nélküli falvakban élő csángóknak nemcsak a szegénységgel kell küzdeniük, hanem a román hatóságok és a jászvásári püspökség erőszakos asszimilációs törekvésével is. A polgármesteri hivatalokban nem szabad magyarul beszélni. A templomokban az egyébként szintén csángó származású papok arról prédikálnak, hogy a magyar az ördög nyelve. Aki használja, pokolra kerül, s kárhozatra juttatja, aki magyar táborba küldi gyermekét. A csángó magyarok mélyen vallásos emberek, mérvadó számukra a pap szava, nem csoda, ha a félelem a zsigerekig hatol. Az sem, ha a romániai népszámláláskor olyan falvakban is alig néhányan vallották magukat magyarnak, ahol egyébként az utcán csak magyar szót hallani.

Moldva katolikusok lakta területei sosem tartozott Magyarországhoz, és az évszázadok során több hullámban ideérkező és letelepedő székelyeket nem mindig fogadták szívesen. A többségi románok újra és újra próbálkoztak beolvasztásukkal. A csángók legújabb kori elrománosítása központi akarat szerint 1955-ben kezdődött. Ekkor szüntették meg az utolsó magyar iskolát ezen a vidéken. Majdnem ötven évvel később, 2001-ben magyar kormányzati segítséggel indulhatott újra a magyaroktatás Klézsén és Pusztinán egy-egy magánházban, a tanár saját, szűkös szobácskájában. Ezután évről évre egyre több falu kapcsolódott be a Hegyeli Attila által vezetett csángó oktatási programba. Néhol egy garázsban tartottak órát, máshol a fűtetlen művelődési házban, megint máshol a diszkó fölötti sötét, poros padláson. Mindegy, a gyerekek jöttek egyre többen, és tanulták a magyar ábécét, ha kellett, sapkában, kabátban, akár reggel hattól is. Még akkor is jöttek, amikor román tanáraik az általános iskolában megszégyenítették, megbuktatták őket. Még akkor is jöttek, amikor szüleiket behívatta a helyi rendőr, polgármester vagy pap, és támogatások megvonásával zsarolta, házkutatásokkal zaklatta, kiátkozással fenyegette őket.

A csángó makacs fajta. Nehezen dönt, de ha megtette, nincs az a földi hatalom, mely eltántoríthatná.

Segítség a huszonnegyedik órában

Pusztinán és Klézsén már iskolában is tanulhatják a gyerekek anyanyelvüket második, választott idegen nyelvként az angol vagy a francia helyett. De még most is legalább húsz olyan falu van Moldvában, ahol nem sikerült beindítani a programot, mivel a magyarországi források a kormányváltás után lassan elapadtak. Ha ezután sem sikerül, ezekben a falvakban tíz-tizenöt év múlva már csak román szót lehet majd hallani. A teljesen magyarlakta csángó falvakban is az a szokás, hogy a kicsiket először románul tanítja meg családjuk, hiszen az óvoda is, az iskola is román nyelvű. Csak később, négy-öt éves korban kezdenek magyarul beszélni hozzájuk, nem csoda hát, ha a gyerekek egymás között legtöbbször a román nyelvet használják. A nemzetiségi hovatartozást firtató kérdésre nem egyszer kapjuk azt a feleletet: csángó. Sem „oláh”, sem magyar. A románok szerint bozgor, vagyis hazátlan, a magyarok szerint román. S hogy miféle nyelv ez? „Oljan korcsitura. Egy-egy szó szemel az oláhval.” Azaz keverék. Akik beszélik, nem szertik, lenézik. Úgy érzik, nem tudnak rendesen se románul, se magyarul. A magyarországi vendég pedig ámul. Mintha ötszáz évvel ezelőtt élt őseit hallaná. Itt az embereknek nyámjai vannak, nem rokonai, kukorica helyett terebuzát vagy pujt termesztenek, lakodalom helyett nuntába mennek, a házban nem laknak, hanem ülnek, a szőttest tiszta odályban tartják, az udvar pedig maga az élet.

A feladat világos: el kell érni, hogy a gyerekek büszkék legyenek anyanyelvükre, és hagyományaikra, dalaikra, táncaikra. Ne az legyen az egyetlen vágyuk, hogy 16 évesen Nyugatra mehessenek kőműves segédnek vagy cselédnek. Hogy emelt fővel vallják magukat csángónak, akik szeretett szülőföldjükön találják meg a boldogulást.

Van erre jobb eszköz, mint a magyar iskola?

Vitézy Zsófia