Majnek Antal püspök visszaemlékezése a kezdetekre
1989.
július 15-én érkeztem Munkácsra. Amikor a csapi határátkelõnél lassan,
nagyon lassan ment át a vonat a Tisza fölött, elmerengtem azon, hogy
néhány éve itt kajakoztam gimnazistáimmal, és a magyar határõrök óva
intettek, hogy ne menjünk közel a határhoz, mert a szovjet katonák ránk
lõhetnek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer belépek ebbe a zárt
világba.
A
munkácsi széles nyomtávú vonaton furcsa volt számomra a hosszú és
széles vagon, jobbra-balra háromhárom üléssel. Az emberek jó része
magyarul beszélt. Nagyon szép élmény volt számomra, amikor Munkács
határában megjelent a vár gyönyörû szép látványa, amit addig csak képen
láttam
Munkácson,
az állomáson hatalmas tömeg volt. Feltûnt ruházatuk régiessége; mintha
a húsz évvel azelõtti Magyarországon lettem volna. Keresni kezdtem a
Kommunista u. 4-et, ahol a vikárius úr lakott. Meglepetésemre orosz
nyelvû kérdésemre a megkérdezett magyarul válaszolt, és elkísért a
megfelelõ keresztutcáig is. Csáti József vikárius úr már várt és nagyon
nagy örömmel fogadott. Elszállásolt magánál, és aznap beszélt arról,
hogy a ferenceseknek Nagyszõlõsön van kolostoruk, 500 éves ott a
ferences jelenlét, ezért ott kellene laknunk és szolgálnunk, azon a
vidéken.
Másnap
a sofõrje el is vitt Nagyszõlõsre, ahol találkoztam néhány hívõnkkel.
Megkértük õket, hogy mire visszajövünk, találjanak számunkra alkalmas
házat, ahol ideiglenesen lakhatnánk hárman, szerzetesek.
Mire
tíz nap múlva visszajöttem, már autóval (szép 05-ös Ladámmal), addigra
tíz eladó házat is találtak. Végignéztük õket, és a Borkanyuk utcai
házra esett a választásunk, ahol most is laknak a ferencesek. Ezt a
házat a vikárius úr segített nekünk megvenni. Utána érkezett
augusztusban Dávid atya, szeptember elején pedig László atya, aki
házfõnök lett
A
házban három szoba és egy konyha volt, ahol szûken, de éppen elfértünk.
Késõbb hozzá kellett építenünk szobákat, így a vendégek számára is lett
hely. Mindig lakott nálunk egy-két diák is a Felsõ-Tiszavidékrõl, akik
a szõlõsi magyar iskolába jártak.
Elsõ
szentmisémet Nagyszõlõsön a kis temetõkápolnában tartottam. A
nagytemplomot ugyan visszaadták Paskai László bíboros úr látogatásakor,
de még javában tisztították, festették. A régi ferences templomban
pedig még múzeum volt. A temetõkápolna emlékeztetett a katakombák
világára: a katolikus egyház talán épp Nagyszõlõsön volt leginkább
megalázva az elmúlt fél évszázadban, hiszen a görög katolikus egyház
betiltása mellett a római katolikus egyháznak is elvették mindkét
templomát.
Az
emberek nagy szeretettel és örömmel fogadtak. Rögtön jöttek az igények
keresztelésre, esküvõre, temetésre... Az elsõ évben temettük el az
utolsó nagyszõlõsi papot, Hasák tisztelendõ urat, aki már évek óta
fekvõbeteg volt.
Az
elsõ utam Husztra vezetett. Azután Viskre mentem misézni, ahol nagyon
kellemes meglepetés fogadott a hívek részérõl: fél órával elõbb
érkeztem, hogy gyóntassak, de mivel a hívek fele sorban állt a
gyóntatószéknél, a szentmise után is még vagy két órát gyóntattam.
Bustyaháza, Técsõ voltak még a helyeim, a legtávolabbi pedig Kerekhegy,
Szõlõstõl 80 km-re, úttalan utakon. Talán itt volt a legnagyobb öröme a
híveknek, hiszen addig csak kéthavonta járt Szlatináról Hudra Lajos
atya, én pedig hetente jártam ki hozzájuk misézni.
A
nagy áruhiány ellenére a hívek elláttak minden jóval. Igyekeztek
benzint is szerezni, ami a legnehezebben beszerezhetõ áru volt. Volt
sok fájó dolog is, például az emberek ínséges élete. Sokan elkezdtek
járni Magyarországra, Csehországba; felfedezték a különbséget a hazai
és az ottani életszínvonal között, és egyre többekben fogalmazódott meg
a vágy, hogy kivándoroljanak. Amikor például técsõi hittanosaim
hazajöttek egy esztergomi nyaralásról, rákérdeztem szomorúságuk okára.
Alig merték bevallani, hogy sírva jöttek haza, mind ott maradtak volna,
mert annyira jól érezték magukat. Bennem akkor fogalmazódott meg a
gondolat, hogy inkább itt helyben szervezünk a gyerekeinknek nyári
hittantáborokat, és Magyarországról hívunk embereket, akik
foglalkoztatják õket. Az Új Emberben is megjelent akkor ez a felhívás,
és rengetegen jelentkeztek segítõnek, alig tudtam szétosztani õket a
táborokba.
Nagyon
hálás vagyok az elsõ segítõtársaimnak minden helyemen. Nagyon tetszett
a hozzáállásuk. A paphiány miatt az emberek nagyon önállóak lettek,
megtanultak gondoskodni a hívekrõl, mindenhol voltak temetõkántorok,
imakörök, éneklõk, akik virrasztani mentek, aztán pedig a temetésen is
énekeltek. Ez a kialakult rendszer nagyon megkönnyítette a munkámat az
elsõ években, hiszen öt hely egyre növekvõ lelkipásztori igényeit
kellett kielégítenem, és nem kellett mellette gazdasági ügyekkel,
építkezésekkel foglalkoznom. Bustyaházán pl. a hívek fogtak össze,
visszaszerezték a templomot és fél év alatt önerõbõl rendbe is tették.
A
teljesség igénye nélkül így emlékszem vissza a kezdetekre. Ezekbõl a
mozaikkockákból talán érzi az olvasó az újjászületésnek azt a lelkes
idõszakát, amely az akkori híveket és minket, papokat is erõvel és
örömmel töltött el a fizikai fáradtság és a nehézségek ellenére.