20 éve kezdõdött a ferences misszió Kárpátalján

A munkácsi széles nyomtávú vonaton furcsa volt számomra a hosszú és széles vagon, jobbra-balra háromhárom üléssel. Az emberek jó része magyarul beszélt. Nagyon szép élmény volt számomra, amikor Munkács határában megjelent a vár gyönyörû szép látványa, amit addig csak képen láttam

Munkácson, az állomáson hatalmas tömeg volt. Feltûnt ruházatuk régiessége; mintha a húsz évvel azelõtti Magyarországon lettem volna. Keresni kezdtem a Kommunista u. 4-et, ahol a vikárius úr lakott. Meglepetésemre orosz nyelvû kérdésemre a megkérdezett magyarul válaszolt, és elkísért a megfelelõ keresztutcáig is. Csáti József vikárius úr már várt és nagyon nagy örömmel fogadott. Elszállásolt magánál, és aznap beszélt arról, hogy a ferenceseknek Nagyszõlõsön van kolostoruk, 500 éves ott a ferences jelenlét, ezért ott kellene laknunk és szolgálnunk, azon a vidéken.

Másnap a sofõrje el is vitt Nagyszõlõsre, ahol találkoztam néhány hívõnkkel. Megkértük õket, hogy mire visszajövünk, találjanak számunkra alkalmas házat, ahol ideiglenesen lakhatnánk hárman, szerzetesek.

Mire tíz nap múlva visszajöttem, már autóval (szép 05-ös Ladámmal), addigra tíz eladó házat is találtak. Végignéztük õket, és a Borkanyuk utcai házra esett a választásunk, ahol most is laknak a ferencesek. Ezt a házat a vikárius úr segített nekünk megvenni. Utána érkezett augusztusban Dávid atya, szeptember elején pedig László atya, aki házfõnök lett

A házban három szoba és egy konyha volt, ahol szûken, de éppen elfértünk. Késõbb hozzá kellett építenünk szobákat, így a vendégek számára is lett hely. Mindig lakott nálunk egy-két diák is a Felsõ-Tiszavidékrõl, akik a szõlõsi magyar iskolába jártak.

Elsõ szentmisémet Nagyszõlõsön a kis temetõkápolnában tartottam. A nagytemplomot ugyan visszaadták Paskai László bíboros úr látogatásakor, de még javában tisztították, festették. A régi ferences templomban pedig még múzeum volt. A temetõkápolna emlékeztetett a katakombák világára: a katolikus egyház talán épp Nagyszõlõsön volt leginkább megalázva az elmúlt fél évszázadban, hiszen a görög katolikus egyház betiltása mellett a római katolikus egyháznak is elvették mindkét templomát.

Az emberek nagy szeretettel és örömmel fogadtak. Rögtön jöttek az igények keresztelésre, esküvõre, temetésre... Az elsõ évben temettük el az utolsó nagyszõlõsi papot, Hasák tisztelendõ urat, aki már évek óta fekvõbeteg volt.

Az elsõ utam Husztra vezetett. Azután Viskre mentem misézni, ahol nagyon kellemes meglepetés fogadott a hívek részérõl: fél órával elõbb érkeztem, hogy gyóntassak, de mivel a hívek fele sorban állt a gyóntatószéknél, a szentmise után is még vagy két órát gyóntattam. Bustyaháza, Técsõ voltak még a helyeim, a legtávolabbi pedig Kerekhegy, Szõlõstõl 80 km-re, úttalan utakon. Talán itt volt a legnagyobb öröme a híveknek, hiszen addig csak kéthavonta járt Szlatináról Hudra Lajos atya, én pedig hetente jártam ki hozzájuk misézni.

A nagy áruhiány ellenére a hívek elláttak minden jóval. Igyekeztek benzint is szerezni, ami a legnehezebben beszerezhetõ áru volt. Volt sok fájó dolog is, például az emberek ínséges élete. Sokan elkezdtek járni Magyarországra, Csehországba; felfedezték a különbséget a hazai és az ottani életszínvonal között, és egyre többekben fogalmazódott meg a vágy, hogy kivándoroljanak. Amikor például técsõi hittanosaim hazajöttek egy esztergomi nyaralásról, rákérdeztem szomorúságuk okára. Alig merték bevallani, hogy sírva jöttek haza, mind ott maradtak volna, mert annyira jól érezték magukat. Bennem akkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy inkább itt helyben szervezünk a gyerekeinknek nyári hittantáborokat, és Magyarországról hívunk embereket, akik foglalkoztatják õket. Az Új Emberben is megjelent akkor ez a felhívás, és rengetegen jelentkeztek segítõnek, alig tudtam szétosztani õket a táborokba.

Nagyon hálás vagyok az elsõ segítõtársaimnak minden helyemen. Nagyon tetszett a hozzáállásuk. A paphiány miatt az emberek nagyon önállóak lettek, megtanultak gondoskodni a hívekrõl, mindenhol voltak temetõkántorok, imakörök, éneklõk, akik virrasztani mentek, aztán pedig a temetésen is énekeltek. Ez a kialakult rendszer nagyon megkönnyítette a munkámat az elsõ években, hiszen öt hely egyre növekvõ lelkipásztori igényeit kellett kielégítenem, és nem kellett mellette gazdasági ügyekkel, építkezésekkel foglalkoznom. Bustyaházán pl. a hívek fogtak össze, visszaszerezték a templomot és fél év alatt önerõbõl rendbe is tették.

A teljesség igénye nélkül így emlékszem vissza a kezdetekre. Ezekbõl a mozaikkockákból talán érzi az olvasó az újjászületésnek azt a lelkes idõszakát, amely az akkori híveket és minket, papokat is erõvel és örömmel töltött el a fizikai fáradtság és a nehézségek ellenére.