A családpolitika lényege a szemléletváltás

2009-09-14 09:34

„Európa országai közt a francia családpolitika példaképnek számít. Ez azonban nem a családnak juttatott támogatási összegnek köszönhetõ, annak a személetnek, ami már nagyon korán, Rousseau korától indulva vált meghatározóvá. A gyerek a jövõ záloga." – Az alábbiakban Martine Liminski Németországban megjelent írásából közlünk.

Franciaország példakép. Ezt az állítást a szociális hálójáért csodált Németországban fogalmazták meg. Alapja, hogy Európában Franciaország vezet a születési számokban, ott a legmagasabb a nõk foglalkoztatási aránya. Ugyanakkor azt, amiért tényleg kivívja ez az ország csodálatunkat, ott sem látják: Franciaországban a szolidaritás a stabilitás fontos alappillére. Ott a családpolitika nem a nõk és anyák szükségleteibõl indul ki, hanem a gyerekébõl. És ezt teszi másfél évszázada. Ott a házimunka, gyereknevelés nem keserû robot, hanem társadalmi értéke van, amit az állam honorál. A kapitalista, neoliberális gondolkodással szemben Franciaországban egy olyan mentalitás áll, ami a család kizsákmányolását pillanatnyi gazdasági kényszerekre hivatkozva megakadályozza. Így, a válság idején a család valódi erõdítmény.

Már 1898-ban hangot kapott a Nemzetgyûlésben ez a követelés. Lemire képviselõ így fogalmazott: „amit kérek, az nem segély és nem kárpótlás. Segélyt átmeneti szükséghelyzetben nyújtunk, kárpótlást pedig azért adunk, ha valakit veszteség ér. Az, ha valakinek családja van, sem nem baleset, sem nem káreset. Ha a családot a gyereknek nyújtott nevelésért támogatjuk, az általa adott szociális szolgáltatást honoráljuk.” Lemire azt több mint száz évvel ezelõtt mondta! Már ez is mutatja, hogy Franciaországban a család társadalmi jelentõségérõl való gondolkodás nagy tradícióval bír. Ebbõl a gondolkodásból jött létre az elsõ családtörvénykönyv 1939-ben, továbbá ez a gondolkodás hatott az 1892-ben megjelent Rerum Novarum egyes részeire is. Így alakult ki a családpolitika Franciaországban: a kulcsszó az egyén helyzetbe juttatása. Az állam bízik a szülõkben, pénzt ad a kezükbe. A francia gondolkodás a gyerek jövõjét tartja szem elõtt. Ez kialakította a család reális értékének tudatát, és nemcsak az egyén, hanem az egész gazdaság és az egész társadalom számára. Didier Lecaillon, a nemzetgazdaság elismert professzora így fogalmazott: „A gazdaságot gyakran összekeverik a számvitellel. Csak a kiadások összegét nézik, anélkül hogy különbséget tennének, fogyasztásról vagy beruházásról van szó. A legfontosabb kérdés ugyanis nem az: Mennyibe kerül? Hanem: Mennyit hoz? Ha a családról beszélünk azt kell tudnunk, hogy kiadásunk mindig beruházás. A franciák számára a családtámogatás a legfontosabb, ám egyre szûkösebbé váló erõforrásba történõ beruházás. Ez olyan ügy ott, hogy az emberek veszélybe kerülése esetén az utcára is hajlandók kimenni érte. Amikor Jospin baloldali kormánya a gyerekek után járó támogatást a jövedelemtõl akarta függõvé tenni, tömegtüntetésekkel válaszoltak a franciák. Polgári tiltakozás a médiában is hangot kaphatott, éles viták bontakoztak ki a parlamentben. Ezt követõen a kormány évente tanácskozásra hívja a családegyesületeket. Eredménye, hogy bár az államkassza hiányokkal küzd, de a családtámogatások mértéke nem csökken és mindent megtesznek a születési számok megõrzéséért. Határozott állami támogatási rendszerrel a három gyerekes családmodellt társadalmi példaképpé tették. Természetesen ezt a társadalmi szemlélet is elõsegítette, ami a gyereket értékként tartja számon. Az államfõ ezt azzal a demonstratív aktussal is aláhúzza, hogy évente kitünteti a legtöbbet szülõ édesanyákat az Elysée palotában.

A más szemlélet alapja az eltérõ életmód. Az egyén életét erõsen meghatározza, hogy jövõjét tekintve családban gondolkodik. Természetes, hogy az emberek akarnak gyereket. Nem azt kérdezik, hogy egyáltalán összeegyeztethetõ-e a család és a karrier, hanem azt, hogy miként. Nem érzik pokolinak, hogy a házimunka töltse ki napjaikat, és nem ismerik a rossz, gyerekeit elhanyagoló szülõ fogalmát. A francia nõk is akarnak munkahelyi pályafutást és rá is vannak kényszerítve, hogy dolgozzanak. Mégis sokkal nagyobb számban vállalnak gyereket, sõt több gyereket, mint más európai országokban. Ezt az is elõsegíti, hogy nagyobb a lehetõség részmunkaidõben dolgozni és más az egész életmód. Nézzünk egy példát: Az elsõ gyerek születésekor a nõk elért átlagéletkora 29 év. Ezt megelõzõen a többség elvégezte az egyetemet és dolgozott már legalább öt évet. Már van társadalmilag elfogadott helye, rangja, van munkahelyi tapasztalata. Már dolgozik annyi ideje, hogy kedve legyen váltani. Az anyaságot választja, számára ez lesz az új foglalkozás. Mivel van elegendõ munkahelyi gyakorlata, nem nehéz félállást találnia, így a családot – az új foglalkozást – és a régit össze tudja egyeztetni. Még inkább akkor, amikor a kicsi három évesen elkezdi École Maternelle-t, ami nálunk az ovinak felel meg. A három év alatti gyerekek Franciaországban is járhatnak bölcsödébe, de mindössze a gyerekek 11%-a számára veszik ezt igénybe. A dolgozó édesanyák szívesebben alkalmaznak „dadákat”, akik képzett „gyerekvigyázók”. Ez szakma Franciaországban. 600.000 az így dolgozó nõk száma. Azt is törvényi elõírások szabályozzák, hogy egy bölcsõdei gondozónõ hét kisgyermekre vigyázhat, egy dada pedig négy gyerekre.

A francia nõk szívesen döntenek az anyaság mellett, és ezt olyan életkorban teszik, amikor van lehetõség több gyerek vállalására. Így jöhetnek létre a nagycsaládok. A családpolitikai rendelkezések ezt messzemenõen elõ is segítik. Azok a nõk, akik a család mellett más munkát is végeznek, a legtöbbször ezt részmunkaidõben teszik. Az sem lehetetlen, hogy teljes munkaidõben helyezkedjenek el, hiszen a franciáknál más a napi ritmus is. Az anyák reggel nyolckor kezdenek dolgozni, déltõl kettõig szünetet tartanak. Ekkor elhozhatják az óvodából, iskolából gyereküket, együtt tölthetnek két órát, ebédelhetnek. Alkalmunk van a közös étkezés közben beszélgetni. Természetesen elõfordul, hogy mindez nagy stresszben zajlik le, de mégis együtt vannak. Megvalósul a gondolati, érzelmi kommunikáció, a kapcsolat napi táplálékot kap. A gyereket ért élményekre reagálni lehet. A szülõ azt tudja adni a gyereknek, amire neki a leginkább szüksége van: idõt. A globalizáció, ami tulajdonképpen a neoliberális verseny nyúlványa, a családpolitikában is megjelent. Hatása, hogy megpróbálja egyfélévé mosni az egyes országok viszonyait. A demográfiai hiány ahhoz vezetett, hogy egyre csökken a jól képzett munkaerõ aránya, így a tanult fiatal nõkre kiterjesztette a gazdaság az elszívó erõt, a média ebben nagy segítségére van. Erõs a városokban a csábítás. A politikára gyakorolt hatás is egyre érezhetõbb. Az egészben, perspektívában gondolkodás, ami még az évezredfordulón is jellemezte a családpolitikát veszélybe kerül a neoliberális globalizáció rövidlátó mérlegelõ, haszonelvû személete miatt. Megpróbálják például az óvodákat privatizálni, hogy kiadásokat takarítsanak meg és kiengedik az állami felügyelet alatt tartott óvónõi képzési rendszert. A privatizáció eredménye az lesz, hogy az óvodák puszta gyerekmegõrzõvé válnak. Jelentõs megtakarítást érhetnek el az átalakítással, de ezt a jövõ terhére teszik. A lakosság tiltakozása remélhetõleg elég erõs ahhoz, hogy ezt ne vihesse keresztül a kormány. A gyerek-, iskolakérdés esetén a franciákban még megvan az az érzékenység, hogy villámgyorsan százezrek vonulnak ki az utcákra tiltakozásul.

Családi juttatások: Van jövedelemtõl független családi pótlék, van a születéskor juttatott támogatás, és szülõi „díj”. Tanácsadáson segítenek a családoknak abban, hogy mit válasszanak: az anya marad otthon a gyerekével, vagy dadát fogadnak. A családok számára anyagilag vállalható, ha az anya több évre otthon marad. A nõk számára valóban adott a szabadság, hogy az otthon maradást válasszák. És ezt a francia nõk szívesen meg is teszik. Továbbá 2004-ben módosították a családi pótlék rendszerét, e szerint honorálják azt, ha az anya részmunkaidõben munkát vállal.

Miben lehet Franciaország példakép számunkra? Pestalozzi eszményét arról, amit a leginkább adnunk kell a nevelésben, így foglalta össze: idõt, odafordulást és gyengédséget. Aki ezt adja, szeretet ad. És ez a legfontosabb. Természetesen Franciaországban sem tudnak belõle eleget adni. Az igyekezet azonban megvan arra, hogy a feltételeket megteremtsék a családok számára. Bizalmat, biztonságot nyújtanak nekik, együttmûködnek velük, meghallgatják õket: talán ez az, amiben példát nyújthat Franciaország.

Magyar Kurír

Der Fels német katolikus lap, Martine Liminski írása alapján

KAPCSOLÓDÓ LINKEK

Nyelv

Magyar English Deutsch

Legfrissebb

Csaba Atya
Design és programozás: www.webuzem.hu