Franciaország példakép.
Ezt az állítást a szociális hálójáért csodált Németországban
fogalmazták meg. Alapja, hogy Európában Franciaország vezet a születési
számokban, ott a legmagasabb a nők foglalkoztatási aránya. Ugyanakkor
azt, amiért tényleg kivívja ez az ország csodálatunkat, ott sem látják:
Franciaországban a szolidaritás a stabilitás fontos alappillére. Ott a
családpolitika nem a nők és anyák szükségleteiből indul ki, hanem a
gyerekéből. És ezt teszi másfél évszázada. Ott a házimunka,
gyereknevelés nem keserű robot, hanem társadalmi értéke van, amit az
állam honorál. A kapitalista, neoliberális gondolkodással szemben
Franciaországban egy olyan mentalitás áll, ami a család
kizsákmányolását pillanatnyi gazdasági kényszerekre hivatkozva
megakadályozza. Így, a válság idején a család valódi erődítmény.
Már
1898-ban hangot kapott a Nemzetgyűlésben ez a követelés. Lemire
képviselő így fogalmazott: „amit kérek, az nem segély és nem kárpótlás.
Segélyt átmeneti szükséghelyzetben nyújtunk, kárpótlást pedig azért
adunk, ha valakit veszteség ér. Az, ha valakinek családja van, sem nem
baleset, sem nem káreset. Ha a családot a gyereknek nyújtott nevelésért
támogatjuk, az általa adott szociális szolgáltatást honoráljuk.” Lemire
azt több mint száz évvel ezelőtt mondta! Már ez is mutatja, hogy
Franciaországban a család társadalmi jelentőségéről való gondolkodás
nagy tradícióval bír. Ebből a gondolkodásból jött létre az első
családtörvénykönyv 1939-ben, továbbá ez a gondolkodás hatott az
1892-ben megjelent Rerum Novarum egyes részeire is. Így alakult ki a
családpolitika Franciaországban: a kulcsszó az egyén helyzetbe
juttatása. Az állam bízik a szülőkben, pénzt ad a kezükbe. A francia
gondolkodás a gyerek jövőjét tartja szem előtt. Ez kialakította a
család reális értékének tudatát, és nemcsak az egyén, hanem az egész
gazdaság és az egész társadalom számára. Didier Lecaillon, a
nemzetgazdaság elismert professzora így fogalmazott: „A gazdaságot
gyakran összekeverik a számvitellel. Csak a kiadások összegét nézik,
anélkül hogy különbséget tennének, fogyasztásról vagy beruházásról van
szó. A legfontosabb kérdés ugyanis nem az: Mennyibe kerül? Hanem:
Mennyit hoz? Ha a családról beszélünk azt kell tudnunk, hogy kiadásunk
mindig beruházás. A franciák számára a családtámogatás a legfontosabb,
ám egyre szűkösebbé váló erőforrásba történő beruházás. Ez olyan ügy
ott, hogy az emberek veszélybe kerülése esetén az utcára is hajlandók
kimenni érte. Amikor Jospin baloldali kormánya a gyerekek után járó
támogatást a jövedelemtől akarta függővé tenni, tömegtüntetésekkel
válaszoltak a franciák. Polgári tiltakozás a médiában is hangot
kaphatott, éles viták bontakoztak ki a parlamentben. Ezt követően a
kormány évente tanácskozásra hívja a családegyesületeket. Eredménye,
hogy bár az államkassza hiányokkal küzd, de a családtámogatások mértéke
nem csökken és mindent megtesznek a születési számok megőrzéséért.
Határozott állami támogatási rendszerrel a három gyerekes családmodellt
társadalmi példaképpé tették. Természetesen ezt a társadalmi szemlélet
is elősegítette, ami a gyereket értékként tartja számon. Az államfő ezt
azzal a demonstratív aktussal is aláhúzza, hogy évente kitünteti a
legtöbbet szülő édesanyákat az Elysée palotában.
A
más szemlélet alapja az eltérő életmód. Az egyén életét erősen
meghatározza, hogy jövőjét tekintve családban gondolkodik. Természetes,
hogy az emberek akarnak gyereket. Nem azt kérdezik, hogy egyáltalán
összeegyeztethető-e a család és a karrier, hanem azt, hogy miként. Nem
érzik pokolinak, hogy a házimunka töltse ki napjaikat, és nem ismerik a
rossz, gyerekeit elhanyagoló szülő fogalmát. A francia nők is akarnak
munkahelyi pályafutást és rá is vannak kényszerítve, hogy dolgozzanak.
Mégis sokkal nagyobb számban vállalnak gyereket, sőt több gyereket,
mint más európai országokban. Ezt az is elősegíti, hogy nagyobb a
lehetőség részmunkaidőben dolgozni és más az egész életmód. Nézzünk egy
példát: Az első gyerek születésekor a nők elért átlagéletkora 29 év.
Ezt megelőzően a többség elvégezte az egyetemet és dolgozott már
legalább öt évet. Már van társadalmilag elfogadott helye, rangja, van
munkahelyi tapasztalata. Már dolgozik annyi ideje, hogy kedve legyen
váltani. Az anyaságot választja, számára ez lesz az új foglalkozás.
Mivel van elegendő munkahelyi gyakorlata, nem nehéz félállást találnia,
így a családot – az új foglalkozást – és a régit össze tudja
egyeztetni. Még inkább akkor, amikor a kicsi három évesen elkezdi École
Maternelle-t, ami nálunk az ovinak felel meg. A három év alatti
gyerekek Franciaországban is járhatnak bölcsödébe, de mindössze a
gyerekek 11%-a számára veszik ezt igénybe. A dolgozó édesanyák
szívesebben alkalmaznak „dadákat”, akik képzett „gyerekvigyázók”. Ez
szakma Franciaországban. 600.000 az így dolgozó nők száma. Azt is
törvényi előírások szabályozzák, hogy egy bölcsődei gondozónő hét
kisgyermekre vigyázhat, egy dada pedig négy gyerekre.
A
francia nők szívesen döntenek az anyaság mellett, és ezt olyan
életkorban teszik, amikor van lehetőség több gyerek vállalására. Így
jöhetnek létre a nagycsaládok. A családpolitikai rendelkezések ezt
messzemenően elő is segítik. Azok a nők, akik a család mellett más
munkát is végeznek, a legtöbbször ezt részmunkaidőben teszik. Az sem
lehetetlen, hogy teljes munkaidőben helyezkedjenek el, hiszen a
franciáknál más a napi ritmus is. Az anyák reggel nyolckor kezdenek
dolgozni, déltől kettőig szünetet tartanak. Ekkor elhozhatják az
óvodából, iskolából gyereküket, együtt tölthetnek két órát,
ebédelhetnek. Alkalmunk van a közös étkezés közben beszélgetni.
Természetesen előfordul, hogy mindez nagy stresszben zajlik le, de
mégis együtt vannak. Megvalósul a gondolati, érzelmi kommunikáció, a
kapcsolat napi táplálékot kap. A gyereket ért élményekre reagálni
lehet. A szülő azt tudja adni a gyereknek, amire neki a leginkább
szüksége van: időt. A globalizáció, ami tulajdonképpen a neoliberális
verseny nyúlványa, a családpolitikában is megjelent. Hatása, hogy
megpróbálja egyfélévé mosni az egyes országok viszonyait. A demográfiai
hiány ahhoz vezetett, hogy egyre csökken a jól képzett munkaerő aránya,
így a tanult fiatal nőkre kiterjesztette a gazdaság az elszívó erőt, a
média ebben nagy segítségére van. Erős a városokban a csábítás. A
politikára gyakorolt hatás is egyre érezhetőbb. Az egészben,
perspektívában gondolkodás, ami még az évezredfordulón is jellemezte a
családpolitikát veszélybe kerül a neoliberális globalizáció rövidlátó
mérlegelő, haszonelvű személete miatt. Megpróbálják például az óvodákat
privatizálni, hogy kiadásokat takarítsanak meg és kiengedik az állami
felügyelet alatt tartott óvónői képzési rendszert. A privatizáció
eredménye az lesz, hogy az óvodák puszta gyerekmegőrzővé válnak.
Jelentős megtakarítást érhetnek el az átalakítással, de ezt a jövő
terhére teszik. A lakosság tiltakozása remélhetőleg elég erős ahhoz,
hogy ezt ne vihesse keresztül a kormány. A gyerek-, iskolakérdés esetén
a franciákban még megvan az az érzékenység, hogy villámgyorsan
százezrek vonulnak ki az utcákra tiltakozásul.
Családi
juttatások: Van jövedelemtől független családi pótlék, van a
születéskor juttatott támogatás, és szülői „díj”. Tanácsadáson
segítenek a családoknak abban, hogy mit válasszanak: az anya marad
otthon a gyerekével, vagy dadát fogadnak. A családok számára anyagilag
vállalható, ha az anya több évre otthon marad. A nők számára valóban
adott a szabadság, hogy az otthon maradást válasszák. És ezt a francia
nők szívesen meg is teszik. Továbbá 2004-ben módosították a családi
pótlék rendszerét, e szerint honorálják azt, ha az anya részmunkaidőben
munkát vállal.
Miben lehet Franciaország
példakép számunkra? Pestalozzi eszményét arról, amit a leginkább adnunk
kell a nevelésben, így foglalta össze: időt, odafordulást és
gyengédséget. Aki ezt adja, szeretet ad. És ez a legfontosabb.
Természetesen Franciaországban sem tudnak belőle eleget adni. Az
igyekezet azonban megvan arra, hogy a feltételeket megteremtsék a
családok számára. Bizalmat, biztonságot nyújtanak nekik, együttműködnek
velük, meghallgatják őket: talán ez az, amiben példát nyújthat
Franciaország.
Magyar Kurír
Der Fels német katolikus lap, Martine Liminski írása alapján
