Budapesten hívták fel a figyelmemet, hogy a Lakatos Demeter csángó
költőről elnevezett Társaság egyik alapembere, dr. Laczkó Mihály, a
Zrínyi Katonai Akadémia docense az egyik legkeletibb csángó faluból
való. A nevét nem tudták megmondani. A moldvai csángóság, valószínű,
egyetlen katonai akadémiai képzettségű tanárával a budai Vérmezőn
adtunk találkát, s akkor tudtam meg, hogy szülőfaluja Lábnyik.
Életpályája, családja és a Magyarországra telepedett lábnyikiak
története egy regényfolyamba kívánkozó. 1947 februárjában indultak el
Lábnyikból, akkor háromesztendős volt. Érdekes, hogy különböző
időpontokban harmincöt család távozott egészen kalandos körülmények
között Magyarországra. Negyvenegy-negyvenkettőben, amikor a bukovinai
székelyek elindultak, hozzuk csatlakozott tizennégy lábnyiki família
is. A háború miatt lezárták a határokat, többen nem jöhettek, de
1947-ben újra útnak indult januárban tizenhárom, júniusban kilenc
család.
Akik a háború előtt kerültek át Magyarországra, Bácskában telepedtek
meg, onnét a világégés végén menekülniük kellett a szerbek elől a mai
Magyarország területére. '45 és '47 között a székelyeket
különtelepítették, a csángók négy községbe kerültek: a legtöbben a
Baranya megyei Egyházaskozárra, mások Szárászra, Mekényesre és Bikalba.
A szervezett kirajzások hátterében a moldvai magyarság határokon
átnyúló és a háborús években is fenntartott kapcsolatai állnak, s ennek
tanulságai alighanem még mai is érvényesek.
A vérmezői beszélgetés filmkockái dr. Laczkó Mihállyal a Lábnyik felé
vezető úton megelevenednek bennem. Körülöttünk kutyasétáltató park
volt, agyontaposott, kócos, rőtszínű fű, a forgalomtól túlterhelt utak
nehéz zaja, sikoltozó mentőautók, s az egyetemi oktató tanár, a
hadtudományok kandidátusa szülőfaluja képét idézte elém, a tájneveket,
a falu panoramikus képét olyan akkurátus részletességgel, hogy magam is
élményei résztvevőjévé váltam.
Megérkeztünk Lábnyikba. Mintha előrerendezett kép lenne, a dombhajlatra
felugró köves úton megjelenik a kecskesereg. Az élelmesebbje a
kerítéseken át az útra hajló gyümölcsfák leveleit két lábra állva
hersegteti, kedves kecskegidák szökdécselnek anyjuk körül, két
ütéstaplónyi kölyök megtorpanva bámészkodik ránk, ahogy meglátnak. A
hosszú út és az egész napi megterhelés miatt álmatag filmesek
egyszeriben válnak elevenebbé, mint a kecskék. Kamera, állvány után
kapkodnak.
Komótosan, szinte araszolva közelít felénk két férfiú. Szikár,
barázdált arcú mindkettő, az alacsonyabbik lábán bocskor. Nem gumi és
nem bolti, hanem
vastag talpbőr, házi készítmény. Az egyik filmes megjegyzi: Mintha a
Kaukázusban lennénk. Tavasz vége van, szinte tikkasztó meleg. A
magasabbik férfi fején fekete báránybőr kucsma. — Hogy hívják kendet? —
kérdezem.
— Polgár Jancsi — igaz magyarul.
Beszélgetünk. Úgy érzem magamat, mint Julianus barát, mikor az ősmagyarok közé érkezett. A kecskegidát kecskefiúnak mondják.
— Mi is a neve ennek a falurésznek, ahol most vagyunk?
— A parcellákat mondja maga? Ennek úgy mondjuk, hogy Dinec. Arra, lefelé Pódoros. Amarra Gyergyó.
— Miért mondják, hogy Gyergyó?
— Itt erdők voltak. Amikor béjöttek Erdélyországból, akkor itt lakoztak
emberek. Csináltak maguknak ide fedelet. Azt mondták nekik:
csimpolyások. Az egyik ember tudott furulyálni. Azért nevezték
csimpolyásnak. Ebbe a felibe mondják, hogy Csík. Azért mondják így,
mert Csíkszeredából volt egy magyar ember ott. Verték le itt az
erdőket. Itt erdő volt mindenhol.
— Mikor kerültek ide?
— Rég, rég az ideje. Az 1901-be született édesanyám idejében ebbe a
felibe csereerdő volt. Cserés. Ilyen vastag fák voltak. Anyám azt
mondja, amikor tizenhat éves volt, akkor — hogy mondják magiknál? —
bosztán, tök, akkora tökök lettek, nem tudta venni fel. (Nevetnek, mert
náluk a tök herét jelent.)
— Ennek a szerszámnak hogy mondják? (Egy hegyes végű fémrúd van a
kezében, amelynek huszonöt centiméternyi magasságában egy lábnyomó
fémrudacska áll ki.)
— Hogy mondjam én magának? Pitonák. (Társa a szavába vág.) Igaz magyarul nem úgy mondják. Nem úgy. Azt mondják: szúróharák.
— A „harák", az a karó, amelyet a földbe szúrnak?
— Az. Erre aggassuk fel a szőlőt.
(Később a szőlőhegyen megismerkedtünk a szúróharákkal. A talaj kötött,
szúrószerszám nélkül elképzelhetetlen a szőlőkarót a földbe nyomni.)
— Miből élnek az emberek? Mivel foglalkoznak?
— Föld vagyon. Még marad es munka nélkül. Volt egy bojár. A templomot
es az csinálta. Uraság volt. Azt mondta, csinál a magyaroknak es
templomot.
— A gyermekek tudnak-e még magyarul?
— Tudnak, tudnak.
— Pedig román iskolába járnak...
— Magyarul beszélnek az iskolában es. Románul tanulnak s magyarul beszélnek. Romány tanyittó van a túlsó faluból.
— Hagyja, hogy magyarul beszéljenek?
— Hagyja, hagyja. 1953-ban volt magyar írás itt es. Ötvenötig.
Háromszéki volt a tanyittó. Benke Jóska. Õ volt az igazgató. Tíz
esztendeig volt itt. Ötvennégyig tanultunk magyarul. Azután oláhul.
Tanultuk az oroszt, tanultuk a románt. Én magyarul most es felírom a
nevemet. Igaz magyarul. Egy évig tanultam, aztán mentem a munkára. Bé a
városba. Innen bé Bakóig harminckét kilométer.
— Milyen kereseti lehetőségük van?
— Kevés a para. A gyermekek most mennek idegen országokba.
Törökországba... Magyarországra most es elmentek vagy tízen. Munkára
mennek. Építnek. Sok pénzt kapnak. Magyarországról kétmillió pénzvel
jöttek haza. (Lejről van szó.) Minden hónapra. Hazajőnek, pecsételnek s
mennek vissza.
— A templomban románul miséznek?
— Románul, románul... Amikor a táblát hozták, akkor volt magyar pap es.
Polgár Jancsi. Alba Iuliába (Gyulafehérváron) tanulta a papságot...
Maga honnat való?
— Én Háromszékről. Akárcsak maguk közül többen. Csak nem egy időben érkeztünk...
— Erdélyországban magik igaz magyarok. S a többiek honnét jöttek?
Magyar földről? Mi nem értjük olyan jól az igaz magyar nyelvet. Amikor
katona voltam, s azt mondták, hogy tesznek be a „szobába", akkor én a
kályhára értettem, mert nálunk a „szoba" azt jelenti, hogy kályha, s
nem azt, hogy „odaie". Udvarhelyen voltam katona, met minket innet
kivittek oda, s azokat hozták bé ide.
Sylvester Lajos
