Nobel-díj, Szekuritáté és a román alkotmány

  Tegnap hírül adták: Herta Müller kapja az idei irodalmi Nobel-díjat. Amit tudni kell róla, azt a Literán megtaláljátok, amiről most szó esik, az remélhetőleg a hétvégéig még fontos lesz.

Herta Müller Nobel-díja roppant kényelmetlen a román hatalomnak és értelmiségnek.

Ahogy az egyik román hírportál csütörtöki körkérdésének sommázatában írja Costi Rogozanu: reméli, hogy reggelre nem utálják meg a díjazottat.

Most már az egész világ tudja: Herta Müller bánsági sváb, aki tizenötévesen tanult meg románul egy temesvári traktorgyárban, és aki a Szekuritáté zaklatása miatt emigrált 1987-ben Németországba. Német íróként kapta a díjat (1999-ben és 2008-ban már jelölte Németország) – indulásból méricskélni kell, mennyire román.

[Mellékszál: a kommentelők egy része nyammog apja bűnein (az SS-ben szolgált). Ha nagyon elbarmolt párhuzamot vonnánk, akkor a zsidózásnak – mint jelenségnek – a román kultúrában a fasisztázás az ellenkező előjelű megfelelője: Eliade, Ionsecu és Cioran is problémás alakok, anno a kolozsvári egyetemen a román filozófiát tanító román költőnő magas fordulatszámon fasisztázott, a csoporttársnemzetteim sziszegtek.]

Herta Müllerrel két nagy baj van: az egyik, hogy nem felejt. És nem elégszik meg az emlékeivel (pedig Nobel-díjjá írta őket), hanem arra is kíváncsi, amit a román titkosszolgálat róla összegyűjtött – azt viszont nem adják oda neki. Az ún. Szekus-dossziékról van szó, harmincannyi oldallal kiszúrták a szemét, nem csoda, ha dühös (életrajzi adalék: „más romániai német írókkal megalapította az Aktionsgruppe Banat nevű szervezetet, amely azonnal szálka lett a Ceauşescu-diktatúra szemében. Müller egy ideig fordítóként dolgozott, de mivel nem működött együtt a román titkosszolgálattal, elbocsátották. Első két kötete Romániában csak cenzúrázott verzióban láthatott napvilágot.”) – hát ne mondják neki, hogy csak ennyi van: „... meg akarom magyarázni az életem. Miután egyszer már ellopták, most is ellopják” – nyilatkozta nem is olyan rég. Marius Oprea, a romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet igazgatója is ezt az állhatatosságot emeli ki a díj kapcsán, az irodalom bátorság is, mondja, ennek szimbóluma Herta Müller.

Herta Müller tényleg nem szívbajos, amikor a Román Kulturális Intézet 2008-ban Berlinbe küldött két volt besúgót a Nyári Akadémia előadóiként (egyikük az a Sorin Antohi volt, aki a CEU-n is tündökölt egy darabig, jogosulatlanul használt tudományos fokozattal etc.), akkor a Frankfurter Rundscahauban írt nyílt levelet az intézet igazgatójának, Horia Roman Patapievicinek (románul a sztori itt), amelyben tiltakozik a besúgók ellen. És a múlttal való szembenézésnek ez a könyörtelen őszintesége hajtotta akkor is, amikor a Die Zeit 2009-es júliusi számában közölt cikket, és ebben többek között arról írt, hogy a Szekuritáté nem szűnt meg, csak átnevezték – ha bevallottan negyven százalékát átvették az állománynak, mennyi lehet a valós arány (a többieket meg nyugdíjba küldték háromszoros nyugdíjakkal).

Azért sem szerették meg túlságosan, mert ilyeneket mondott bele az arcunkba: „Hogyha nem mentem volna el, nem bírtam volna ki Romániában. Csak hogyha a romániai valósággal való mindennapi érintkezést veszem számba, rájövök, hogy még egyszer megbolondulnék, ha a mai Romániában kellene élnem. Az összes fontos helyen ugyanazok az emberek ülnek, ugyanazzal a mentalitással. Gyakorlatilag nem változott semmi.” [Hm, hogy jelezzem finoman: a fordítás nem az én munkám.]

Herta Müllerrel az a másik nagy baj, olvasom Ion Bogdan Lefter villámreakcióját, hogy veszélyt jelent Románia Alkotmányának első, az egységes és oszthatatlan nemzetállam tézisét kimondó cikkelyére. Nobel-díja olyan nemzetközi visszhangot és párbeszédet generál, mondja, amelynek során kiderül, hogy „Románia maga is pont olyan multietnikus állam, mint az összes többi európai, illetve a világ többi országai, ami azt jelenti, hogy Alkotmányunk 1. cikkelye álságos és önkényes, korlátolt és nacionalista; hogy egy »nem-román« is válhat a románok és közös soknemzetiségű, többnyelvű kultúránk képviselőjévé; és, megnézvén Herta Müller prózájának a Bánság életéből vett román-sváb témáit, el kell ismernünk, hogy a nemzeti kisebbségeket néha – gyakran? mindig? – diszkriminálta a román nemzetiségű többség. Kényes témák, amelyek megvitatása nem volt és nem lesz könnyű.”

Hát, ha ehhez az kell, hogy Herta Müllert olvassunk, akkor indulok is a bótba. Legutolsó hír, hogy Temesváron az egész készletet felvásárolták csütörtök estére.

De ott legalább volt.

Tempetőfi, reakcio.blog.hu