–
Az anglikán egyházban az utóbbi évtizedekben igen jelentős változások
mentek végbe, amelyek az egyházi fegyelmet, a hittani szemléletet is
erősen érintették. Ezek közül a közvélemény számára talán az egyik
legismertebb a nők papsága, illetve püspöki tisztsége, amely a
protestáns hagyományban természetesen már eddig is megjelent, azonban
az anglikánok magukat nem protestánsnak nevezik. Az anglikán kommunión
belül eddig is többféle hitelvi irányzat volt, szemben a történelmi
protestáns egyházakkal, például a lutheránus vagy a kálvinista
egyházakkal, amelyek ugyan országonként külön szervezetben élnek, tehát
nincs egyetlen központi szervezetük, de összefogja őket a közös
hitvallás, a konfesszió. Az anglikán egyháznak eddig sem volt egyetlen
közös hitvallása, és a kálvinizmus felé hajló protestáns irányzatok
mellett az episzkopális, illetve a katolicizmushoz közelebb álló
irányzatok is mindig jelen voltak a körükben. Ha olyan erős fegyelmi
változások, a hagyománnyal olyan erős szakítások voltak, mint az utóbbi
időben, akkor érthetően sokakban megfogalmazódott, hogy nekik talán nem
ott van a helyük. Ez a krízis oda vezetett, hogy több százezres
nagyságrendben hívők és sok száz anglikán pap kérte felvételét a
katolikus egyházba. Az anglikán papok lelkészi avatását vagy
papszentelését mi nem ismerjük el érvényesnek, azonban ezek az emberek
kérték azt, hogy kapják meg a papszentelést a katolikus egyházon belül.
Egyedi esetekben erre korábban is volt már példa, például XII. Piusz
több ilyen engedélyt adott ki, most azonban több mint 500 főre rúgó
lelkészi közösség kérte ezt, s ezért indokoltnak látszott, hogy az
anglikán lelkiségnek, liturgikus hagyományoknak és bizonyos, a
katolikus hittel összeegyeztethető teológiai hagyományoknak is, meg hát
az egyházi élet szokásrendjének, ha tetszik, fegyelmének is számos
elemét megőrizzék azok, akik az anglikán kommunióból most a katolikus
egyházba lépnek. Ezért vált szükségessé egy olyan rendelkezés kiadása,
amely az ő közösségi életüket a maga sajátosságaival együtt megtartja,
a katolikus egyház teljes közösségén belül is. Ebben elméletileg semmi
újdonság nincs, hiszen a katolikus egyházban ma is van 21 olyan saját
jogú egyház, amely keleti szertartású, keleti egyházfegyelmet,
lelkiséget őriz, tehát rítus szerinti saját jogú egyház. Magyarországon
mindenki ismeri például a görög katolikus egyházat, ahol akár a nős
papság kérdésében, akár a sajátos liturgiában tudjuk, hogy ők külön
hagyományt, saját hagyományukat őrzik, ugyanakkor hitelesen katolikus
egyházi életet élnek. Ugyanezt várjuk, reméljük azoktól az
anglikánoktól is, akik közösségileg lépnek át a katolikus egyházba,
vagy pontosabban rádöbbennek arra, hogy az ő eddigi azonosságuknak és
meggyőződésüknek a legjobban mégis csak ez felel meg. Hiszen erről van
szó: nem a katolikus egyház léptetett életbe erőteljes változásokat,
hanem az anglikán világon belüli változások idézték elő ezt a tömeges
igényt.
Ennek a közösségnek az élére a pápa
egy ordináriust állít, és ha a többi földrészen is nagyobb számban
jelentkezik ez az igény, akkor oda is ordináriusokat nevezhetnek ki.
Erős tehát az analógia a keleti katolikus egyházakkal: hozzáteszem azt,
hogy amennyiben ez az ordinárius felszentelt pap lesz, például egy
családos lelkész kéri a papszentelést, és ebben az anglikán hagyomány
szerinti közösségben ezt majd a pápa engedélye folytán meg is kaphatja,
akkor családos emberként egy pap vezeti egy közösséget, olyan
státuszban, mint egy apostoli kormányzó. Ha azonban cölebsz ember vagy
özvegyember kéri a szentelést, pappá válik és szolgálatának minőségével
bizonyítja, hogy alkalmas rá, akkor püspökszentelésben is részesülhet,
és püspökként is vezetheti az ilyen közösséget.
– A jegyzék szerint a szeminaristák képzése közösen történik majd.
–
Hogy pontosítsunk, az anglikánból lett katolikusok és a nem anglikánból
lett katolikusok közösségéről van szó. Ebben a tekintetben egy
személyes vallomást hadd mondjak el: mi annak idején a Központi
Szemináriumban ugyancsak együtt készültünk a papságra a görög
katolikusokkal, és ez semmiféle problémát nem okozott, sőt mi, latinok
kértük, hogy legalább egy héten egyszer a görög katolikus liturgián
vehessünk részt, hogy megismerhessük azt a szertartást.
– A jegyzék szerint külön elsajátíthatják az anglikán liturgikus és spirituális örökségüket. Mik ennek a jellemvonásai?
–
Nem vagyok az anglikán vallás szakértője, de amit Angliában
tapasztaltam, az eléggé hasonlított a katolikus (latin) szertartásra,
az egyház működésére, azzal a különbséggel, hogy bizonyos régi, tehát a
középkori Európában honos liturgikus szokásokat is meg lehetett
figyelni, például az áldoztatás körül, és van még néhány pont a
szentmisében. Kétségtelenül a liturgikus színekben, a liturgikus
öltözékekben van egyfajta sajátosság, a liturgikus tér berendezésében
is egy hagyományos elrendezést látunk. Nem tudom, mennyi az, amit
sajátos értékként fenntart a pápa. Biztos azonban, hogy nagyon erős az
analógia a keleti katolikus egyházakkal. S az biztos, hogy most már
idestova ötszáz évről van szó, ez elengendő idő arra, hogy sajátosságok
alakuljanak ki. A katolikus egyház életében is a trentói zsinattal és
azt követő liturgikus reformmal nagy újdonságok jelentkeztek. Nem
elszakadva a régi hagyománytól, de mégis annak egyik formája kapott
előnyt a többiekhez képest, a többiek pedig eltűntek, egy-egy kivétel
maradt csak fenn. Például Esztergomban a régi esztergomi rítusból
fennmaradt annyi, hogy Magyarországon szabad a szentségi áldást
másképpen adni, mint a világegyház többi részén.
– Mindenképpen kölcsönös gazdagodásról van szó.
– Igen, és egy modellről is, amely sok ember számára megnyithatja az utat a katolikus egyházzal való teljes közösség felé.
Erdő Péter bíborossal Vertse Márta beszélgetett.
Magyar Kurír
