Kedves
Mindnyájan!
Szeretettel küldöm ezeket a
sorokat, s a mellékletben csatolt újság cikket mindazoknak, akik
valamilyen módon részt vettek a mi kis „vállalkozásunkban”.
Nagyon
sokan segítettetek, anyagi javakkal, eszmei és
gyakorlati
segítségnyújtással, munkával, imával,
szervezéssel stb…
Felsorolni sem tudom, mennyi
mindent kaptam általatok!
Köszönet NEKTEK, nagyon
jó volt Veletek egy csapatban dolgozni,
gondolkozni,
létezni.
Kérlek, olvassátok el a csatolt
mellékletet, hiszen ott megpróbáltam látatóvá tenni,
megköszönni a segítségnyújtásotokat.
A mi
iskolánk újságjába készült ez a két cikk, így néhol
találtok
olyan utalásokat is, ami nem kapcsolódik
szorosan az építkezéshez… így kevésbé érdekes azoknak, akik
messzebbről segítettetek. A második cikk (EgyHáz) talán a
lényeg; a köszönet szavai.
Egy linket is
mellékelek, ahol találtok néhány képet (a teljesség
igénye
nélkül) amin talán egy picit látszódik, hogy a messziről
küldött
adományok valóban
megérkeztek.
http://picasaweb.google.com/dzsoni.szegeny
Öröm
megosztani örömünket! S hadd fejezzem be annak idején
Csaba
testvér által megfogalmazott mottóval:
JÓT
TENNI JÓ!
Szeretettel:
Hegyi János
-------------
Egy
Ház
Lassan
őszbe csavarodik a nyár. Az a Nyár, mi hordozott sok örömöt,
nevetést, születő gyermekek zsivaját és ami hozott keserves
sírást is, búcsúzást, az elmúlást…
Vasárnap
volt, késő délután. Fenn az égen már a Hold, olyan hatalmasan,
milyet még sosem láttam talán. A nap sütött még, aranyló, őszi
színekkel, s én elindultam a Ház felé.
Mesélek
Nektek erről, mert szép ez a hely, s talán a szomorúaknak is ad
egy kis enyhületet, egy suhanó mosolyt… Mesélek, mert ez a hely
olyant hordoz, miért nem csak élni, talán halni is érdemes: egy
egyszerű ház, talán sokaknak kalyiba, de Élet van ott, falakba,
tetőbe rakva, vésve. Olyan otthon, amibe nem csak egy új gyermek
érkezett, de egy kicsit beleszülettünk újra mi is…
Tavasszal
kezdtük el a mesét, s kicsi írást még a Kovász lapjai közé is
vetettünk, hadd dagadjon, keljen méretesre. Mondtuk, s hittük is
talán; nem vagyunk normálisak!
De
összefogott egy osztálynyi szülő, s mellettük legalább
ugyanannyi apró gyerek, s megálmodtuk a Házat. A Házat, mely
kétszer akkora lesz, mint volt, s ahol a két szülő, a gyerekek, s
a születendő negyedik, A Benedek, kényelmesen, mind elfér.
Ásót
fogtunk, lapátokat, s mindenféle szerszámokat, vittük, s raktuk
be a házba a szombatokat. Földbe vertünk erős talapzatot, s
építettünk rá mindenféle téglákból, kicsit dölöngélő
falakat, ácsoltunk rá tetőt, födémet. Betonoztunk, falaztunk
eleget, s pingáltunk, mázoltunk friss falakat, s minden más
egyebet…
És
elkészült A Ház.
Most,
mikor az utolsó fárasztó, késő esti szombat után körbejárok,
végre látom a nap fényében mit csináltunk. Tenyeremmel simogatom
a falakat, s a hajlatokról eszembe jut mindez hogyan is épült:
mennyit nevettünk, és milyen gyakran könnyesre röhögtük
magunkat. Hogy a faldarabokat
kávákat,
födém részleteket neveztük el annak építőjéről, hogy büszkék
lehessünk néha igen furcsa munkánkra. Hogy néha rogyásig
dolgoztunk, s ott voltak férjek, feleségek, elhívott barátok.
Hogy gyermekeink osztályfőnökei, családtagjaik mutattak nekünk
példát. Hogy beáldozott mindenki szerszámot, eszközt,
építőanyagot, pénzt, s amit csak lehetett. Hogy megszülettek az
„elméleti” és „gyakorlati” szakembereink, kik versengve
építették okoskodó szavaikkal a falakat. Hogy a Gondviselés
rendezgette szépen gondjainkat, s szült belénk hitetlenekbe
erősödő hitet.
Nagyon
jó erre emlékezni. Mert megrendülsz mikor ezt látod. Amikor azt
hallod barátaidtól, hogy IGEN! mennyi pénzre lenne szükségetek?
És ismeretlenül, névtelenül küldték a segítséget, azonnal. S
ezen érzés mellé lassan megtelepedett a Bizonyosság; mikor suli
előtt állva beszéljük nincs miből anyagot venni délután, de
csak öt perc (!) és ott van a megoldás. S csak mosolyogsz, hogy
ezt milyen jól szervezik odafenn….
Köszönet
és hála a Gondviselőnek! S rögtön Őutána a Házban lakóknak,
hisz békés életükkel Ők adtak példát nekünk, hogy 32
négyzetméteren is lehet boldogan élni. S azért is, mert
megpróbáltak minket és erre válaszul talpon maradhattunk.
Köszönet
Nektek! Köszönet a felajánlott anyagokért, szerszámokért, az
adományba küldött rengeteg névtelen pénzért, a bográcsban
főzött finom ebédekért, asztalos barátunk ingyen munkájáért,
a vállra tett kezekért, a szakemberek tanácsaiért, a dúdolgatott
énekekért, a rengeteg munkáért, a bizalomért, az olcsóbb
vásárlási lehetőségekért, a sok viccelődésért, a szaggatós
pálinkákért… csak így egyszerűen: mindenért.
Sötétedett.
Készülődtem már én is haza. Békesség volt, de azért még
kicsit morgolódtam a tökéletlenségekért, hümmögtem ezen, azon.
Odabenn aztán elköszöntem szépen, s a Házigazda kikísért. A
kapu előtt álltunk és talán még nem volt tele a tarisznyám,
mert kaptam ott még Tőle olyan útravalót szavakból, kavargó
érzésekből, mit Nektek tovább is adok:
„Tudod,
lehet hogy sok minden nem sikerült szépre és nem lett olyan
amilyennek lennie kéne, de én olyan boldog vagyok, hogy azt el se
tudom mondani!”
(és
ezzel így vagyunk mindnyájan mi is…)
Egy
osztály
---------
Nem
vagytok normálisak! –
gondoltam, egy véletlen találkozáson, mikor a mosolygó házaspár
a néhány hete kezdődő jó időről, tavaszról, s a végre
elkezdhető építkezésről mesélt….
—Gazdasági
világválságban? Szép jövőről álmodni? - Szegények! Micsoda
naiv képzelgések?! - ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben
ingyen kávémat kavargattam.
—No
jó! De hát kell ez nektek, feltétlen? Most? Pont most?
—Persze,
jön a negyedik gyermek! – hangzott a válasz.
Lassan
belátom,… szükséghelyzet, nincs mit tenni! Nincs mit nagyon
mérlegelni!
—Szocpol,
s pénzetek van-e elég?
—Semmi!
Kapunk innen bontott téglát, onnan leszedett cserepet, ablakot…de
pénzünk semmi. Majd a Jóisten…!
De
hát ez mégiscsak abnormális, gondolom odabenn, mélyen…
—S
bővíteni? Mennyit?
—20
négyzetmétert. – hangzik a válasz, s kicsit magamhoz térek. -
Az talán nem olyan sok…
—No
jó, és mennyin laktok most? Így öten?
—32
négyzetméteren.
Valami
nagyot koppant, s recsegett bennem! Talán a kávémat is
félrenyeltem. –Hét éve ismerem őket. Mindig mosolyogtak,
jókedvvel éltek, sohasem panaszkodtak. Rossz szót tőlük egyszer
sem hallottam, önsajnálatba egyszer sem menekültek. S így élnek?
Ilyen körülmények közepette? Talán a bennem kigyúló szégyen,
s a megrendülés nem is jó szó erre… Van mit tanulnom Tőlük…
—Jövünk,
segítünk! –mondtam ezt hittel– s gondolatban saját erőmre,
gyermekeimre néztem. Este meséltem otthon, s gyorsan jött a
válasz; két nagyfiú, s a nagyleány mondott igent rögtön. De
ezen az estén valami más miatt, osztályfőnökünkkel beszéltem…
más volt a téma, s valahogy mégis felvetődött; Társsul,
elsőként rögtön Ő szegődött. S a férje, aki közülünk
senkit sem ismert, de végre valami „értelmes” célt látott…
– S
aztán a telefonban jöttek sorra az IGENek, a „természetesen”
szavak. S néhány pillanat alatt összeállt a „csapat”. Kivétel
nélkül mindenki igent mondott, s a megbeszélt időpontra
nagyfiústul, néhányan asszonyostul – akik csak tehették, mind
ott voltak.
Az
elképzelt tervekre az osztályból rögtön egy építész is akadt
– s eszközök, szerszámok, étel és ital… A nap még dél fele
sem járt, s az alappal elkészültünk, de az erőnk még buzgott, s
a „Még valamit, még!”–hite… Akkor sóder? Cement? Beton? A
több mint másfél százezret (!) hirtelen összedobtuk, s építész
barátunk a lehetetlen időszakban betont varázsolt. Sok lett! Sok!
Nagyon sok! Szidtuk, s hecceltük őt és egymást, s
este
fél tízkor, mikor már állni, támolyogni is alig tudtunk:
elkészült az alap, a zsaluzat, sőt az aljzat… Vízhólyagokkal
telt tenyérrel és remegő lábakkal köszöntünk meg egymásnak.
Szívünk, lelkünk a magasban járt: jó volt társakra találni,
közösségben lenni, s érezni a biztonságot: az erős, összefonódó
karok segítő erejét.
Újra
éltük az összetartozás bódító varázsát, ami felül kerekedik
az egyéni érdekeken, ami felemeli a fejünket, lelkünket és
horizontot, messze távlatokat nyit előttünk. Tán jó tíz évvel
ezelőtt ez volt ami idevonzott minket! Ez volt a Néri ereje; a
közösség, a hit, az emberi kapcsolatokat átjáró kovász! Sajnos
manapság mintha mindez elmerülne a közöny tengerében. Hol van ma
már a farsangi bálok versengő szülői előadásai? A néri bálok
komoly műsorai, rangja, készülete? – ahova néha alig lehetett
bejutni? Felőrlődtek a „nem nézik jó szemmel” –hivatalos
látásmódján? Nem tudom…
De
itt valami újra megszületett! Jó volt érezni az erőt, a
szolidaritást, az összetartozást… S a folytatás? Jövő héten
falazunk, s az osztályból négyen kőműves apukákká válunk.
Lesznek ott segédek, munkások… asszonyok akikből néhányat
beépítünk, s talán megéneklünk!? Bográcsozás, sör, s talán
néhány sördal!?
S
egy másik szülőtársnál tetőleszedés, vésés és bontás…
A
másik osztályban, előkészület, bontás, sok-sok segédmunka…
Csodálom
a szülőket, mert olyat ajándékoznak egymásnak ami nagy kincs
manapság; szabadidőt, együttérzést, hitet. Hitet abban, hogy
valamelyikünknek vagy már 30-an megígérték, hogy jönnek, de
egyikük sem jött, amikor kellett… de Ő mégis itt van…
önzetlenül…
Kincset,
mert 2-3-4-5 gyerekkel a háttérben jönnek és segítenek, s adják
a legdrágábbat, az idejüket.
Az
együttérzést, mert sokan vannak, akik otthon panelben, vagy
máshol, szegényen élnek, de segítenek 5-10-30 ezer forinttal,
hosszú kölcsönökkel, vagy ajándék pénzzel…
A
reményt, hogy családok, számosan, kilátástalan helyzetből
elindulhatnak, s állnak mellettük társak, kalákába verődő
barátok.
Jó
adni, de úgy láttam megint többet kaptunk, mint amit idehoztunk!
Talán egy pillanatra rádöbbentünk arra miért is vagyunk! Miért
is kaptuk ezt a helyet és az időt.
Köszönet
és hála érte a Jóistennek!
Egymásra
nézünk és kicsit felszínesen, férfiasan, nem túl komolyan, csak
úgy messziről nézve mondjuk:
Nem
vagyunk normálisak!
NNSZB
(A „nem normális” szülők brigádja–cím és
elérhetőség a szerkesztőségben)