Egy Ház margójára

Kedves Mindnyájan!

Szeretettel küldöm ezeket a sorokat, s a mellékletben csatolt újság cikket mindazoknak, akik valamilyen módon részt vettek a mi kis „vállalkozásunkban”.

Nagyon sokan segítettetek, anyagi javakkal, eszmei és gyakorlati
segítségnyújtással, munkával, imával, szervezéssel stb…

Felsorolni sem tudom, mennyi mindent kaptam általatok!

Köszönet NEKTEK, nagyon jó volt Veletek egy csapatban dolgozni,
gondolkozni, létezni.

Kérlek, olvassátok el a csatolt mellékletet, hiszen ott megpróbáltam látatóvá tenni, megköszönni a segítségnyújtásotokat.

A mi iskolánk újságjába készült ez a két cikk, így néhol találtok
olyan utalásokat is, ami nem kapcsolódik szorosan az építkezéshez… így kevésbé érdekes azoknak, akik messzebbről segítettetek. A második cikk (EgyHáz) talán a lényeg; a köszönet szavai.

Egy linket is mellékelek, ahol találtok néhány képet (a teljesség
igénye nélkül) amin talán egy picit látszódik, hogy a messziről
küldött adományok valóban megérkeztek.

http://picasaweb.google.com/dzsoni.szegeny

Öröm megosztani örömünket! S hadd fejezzem be annak idején Csaba
testvér által megfogalmazott mottóval:

JÓT TENNI JÓ!

Szeretettel:
Hegyi János

-------------

Egy Ház

Lassan őszbe csavarodik a nyár. Az a Nyár, mi hordozott sok örömöt, nevetést, születő gyermekek zsivaját és ami hozott keserves sírást is, búcsúzást, az elmúlást…

Vasárnap volt, késő délután. Fenn az égen már a Hold, olyan hatalmasan, milyet még sosem láttam talán. A nap sütött még, aranyló, őszi színekkel, s én elindultam a Ház felé.

Mesélek Nektek erről, mert szép ez a hely, s talán a szomorúaknak is ad egy kis enyhületet, egy suhanó mosolyt… Mesélek, mert ez a hely olyant hordoz, miért nem csak élni, talán halni is érdemes: egy egyszerű ház, talán sokaknak kalyiba, de Élet van ott, falakba, tetőbe rakva, vésve. Olyan otthon, amibe nem csak egy új gyermek érkezett, de egy kicsit beleszülettünk újra mi is…

Tavasszal kezdtük el a mesét, s kicsi írást még a Kovász lapjai közé is vetettünk, hadd dagadjon, keljen méretesre. Mondtuk, s hittük is talán; nem vagyunk normálisak!

De összefogott egy osztálynyi szülő, s mellettük legalább ugyanannyi apró gyerek, s megálmodtuk a Házat. A Házat, mely kétszer akkora lesz, mint volt, s ahol a két szülő, a gyerekek, s a születendő negyedik, A Benedek, kényelmesen, mind elfér.

Ásót fogtunk, lapátokat, s mindenféle szerszámokat, vittük, s raktuk be a házba a szombatokat. Földbe vertünk erős talapzatot, s építettünk rá mindenféle téglákból, kicsit dölöngélő falakat, ácsoltunk rá tetőt, födémet. Betonoztunk, falaztunk eleget, s pingáltunk, mázoltunk friss falakat, s minden más egyebet…

És elkészült A Ház.

Most, mikor az utolsó fárasztó, késő esti szombat után körbejárok, végre látom a nap fényében mit csináltunk. Tenyeremmel simogatom a falakat, s a hajlatokról eszembe jut mindez hogyan is épült: mennyit nevettünk, és milyen gyakran könnyesre röhögtük magunkat. Hogy a faldarabokat

kávákat, födém részleteket neveztük el annak építőjéről, hogy büszkék lehessünk néha igen furcsa munkánkra. Hogy néha rogyásig dolgoztunk, s ott voltak férjek, feleségek, elhívott barátok. Hogy gyermekeink osztályfőnökei, családtagjaik mutattak nekünk példát. Hogy beáldozott mindenki szerszámot, eszközt, építőanyagot, pénzt, s amit csak lehetett. Hogy megszülettek az „elméleti” és „gyakorlati” szakembereink, kik versengve építették okoskodó szavaikkal a falakat. Hogy a Gondviselés rendezgette szépen gondjainkat, s szült belénk hitetlenekbe erősödő hitet.

Nagyon jó erre emlékezni. Mert megrendülsz mikor ezt látod. Amikor azt hallod barátaidtól, hogy IGEN! mennyi pénzre lenne szükségetek? És ismeretlenül, névtelenül küldték a segítséget, azonnal. S ezen érzés mellé lassan megtelepedett a Bizonyosság; mikor suli előtt állva beszéljük nincs miből anyagot venni délután, de csak öt perc (!) és ott van a megoldás. S csak mosolyogsz, hogy ezt milyen jól szervezik odafenn….

Köszönet és hála a Gondviselőnek! S rögtön Őutána a Házban lakóknak, hisz békés életükkel Ők adtak példát nekünk, hogy 32 négyzetméteren is lehet boldogan élni. S azért is, mert megpróbáltak minket és erre válaszul talpon maradhattunk.

Köszönet Nektek! Köszönet a felajánlott anyagokért, szerszámokért, az adományba küldött rengeteg névtelen pénzért, a bográcsban főzött finom ebédekért, asztalos barátunk ingyen munkájáért, a vállra tett kezekért, a szakemberek tanácsaiért, a dúdolgatott énekekért, a rengeteg munkáért, a bizalomért, az olcsóbb vásárlási lehetőségekért, a sok viccelődésért, a szaggatós pálinkákért… csak így egyszerűen: mindenért.

Sötétedett. Készülődtem már én is haza. Békesség volt, de azért még kicsit morgolódtam a tökéletlenségekért, hümmögtem ezen, azon. Odabenn aztán elköszöntem szépen, s a Házigazda kikísért. A kapu előtt álltunk és talán még nem volt tele a tarisznyám, mert kaptam ott még Tőle olyan útravalót szavakból, kavargó érzésekből, mit Nektek tovább is adok:

„Tudod, lehet hogy sok minden nem sikerült szépre és nem lett olyan amilyennek lennie kéne, de én olyan boldog vagyok, hogy azt el se tudom mondani!”

(és ezzel így vagyunk mindnyájan mi is…)

Egy osztály

---------

Nem vagytok normálisak! – gondoltam, egy véletlen találkozáson, mikor a mosolygó házaspár a néhány hete kezdődő jó időről, tavaszról, s a végre elkezdhető építkezésről mesélt….

—Gazdasági világválságban? Szép jövőről álmodni? - Szegények! Micsoda naiv képzelgések?! - ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben ingyen kávémat kavargattam.

—No jó! De hát kell ez nektek, feltétlen? Most? Pont most?

—Persze, jön a negyedik gyermek! – hangzott a válasz.

Lassan belátom,… szükséghelyzet, nincs mit tenni! Nincs mit nagyon mérlegelni!

—Szocpol, s pénzetek van-e elég?

—Semmi! Kapunk innen bontott téglát, onnan leszedett cserepet, ablakot…de pénzünk semmi. Majd a Jóisten…!

De hát ez mégiscsak abnormális, gondolom odabenn, mélyen…

—S bővíteni? Mennyit?

—20 négyzetmétert. – hangzik a válasz, s kicsit magamhoz térek. - Az talán nem olyan sok…

—No jó, és mennyin laktok most? Így öten?

—32 négyzetméteren.

Valami nagyot koppant, s recsegett bennem! Talán a kávémat is félrenyeltem. –Hét éve ismerem őket. Mindig mosolyogtak, jókedvvel éltek, sohasem panaszkodtak. Rossz szót tőlük egyszer sem hallottam, önsajnálatba egyszer sem menekültek. S így élnek? Ilyen körülmények közepette? Talán a bennem kigyúló szégyen, s a megrendülés nem is jó szó erre… Van mit tanulnom Tőlük…

—Jövünk, segítünk! –mondtam ezt hittel– s gondolatban saját erőmre, gyermekeimre néztem. Este meséltem otthon, s gyorsan jött a válasz; két nagyfiú, s a nagyleány mondott igent rögtön. De ezen az estén valami más miatt, osztályfőnökünkkel beszéltem… más volt a téma, s valahogy mégis felvetődött; Társsul, elsőként rögtön Ő szegődött. S a férje, aki közülünk senkit sem ismert, de végre valami „értelmes” célt látott…

– S aztán a telefonban jöttek sorra az IGENek, a „természetesen” szavak. S néhány pillanat alatt összeállt a „csapat”. Kivétel nélkül mindenki igent mondott, s a megbeszélt időpontra nagyfiústul, néhányan asszonyostul – akik csak tehették, mind ott voltak.

Az elképzelt tervekre az osztályból rögtön egy építész is akadt – s eszközök, szerszámok, étel és ital… A nap még dél fele sem járt, s az alappal elkészültünk, de az erőnk még buzgott, s a „Még valamit, még!”–hite… Akkor sóder? Cement? Beton? A több mint másfél százezret (!) hirtelen összedobtuk, s építész barátunk a lehetetlen időszakban betont varázsolt. Sok lett! Sok! Nagyon sok! Szidtuk, s hecceltük őt és egymást, s

este fél tízkor, mikor már állni, támolyogni is alig tudtunk: elkészült az alap, a zsaluzat, sőt az aljzat… Vízhólyagokkal telt tenyérrel és remegő lábakkal köszöntünk meg egymásnak. Szívünk, lelkünk a magasban járt: jó volt társakra találni, közösségben lenni, s érezni a biztonságot: az erős, összefonódó karok segítő erejét.

Újra éltük az összetartozás bódító varázsát, ami felül kerekedik az egyéni érdekeken, ami felemeli a fejünket, lelkünket és horizontot, messze távlatokat nyit előttünk. Tán jó tíz évvel ezelőtt ez volt ami idevonzott minket! Ez volt a Néri ereje; a közösség, a hit, az emberi kapcsolatokat átjáró kovász! Sajnos manapság mintha mindez elmerülne a közöny tengerében. Hol van ma már a farsangi bálok versengő szülői előadásai? A néri bálok komoly műsorai, rangja, készülete? – ahova néha alig lehetett bejutni? Felőrlődtek a „nem nézik jó szemmel” –hivatalos látásmódján? Nem tudom…

De itt valami újra megszületett! Jó volt érezni az erőt, a szolidaritást, az összetartozást… S a folytatás? Jövő héten falazunk, s az osztályból négyen kőműves apukákká válunk. Lesznek ott segédek, munkások… asszonyok akikből néhányat beépítünk, s talán megéneklünk!? Bográcsozás, sör, s talán néhány sördal!?

S egy másik szülőtársnál tetőleszedés, vésés és bontás…

A másik osztályban, előkészület, bontás, sok-sok segédmunka…

Csodálom a szülőket, mert olyat ajándékoznak egymásnak ami nagy kincs manapság; szabadidőt, együttérzést, hitet. Hitet abban, hogy valamelyikünknek vagy már 30-an megígérték, hogy jönnek, de egyikük sem jött, amikor kellett… de Ő mégis itt van… önzetlenül…

Kincset, mert 2-3-4-5 gyerekkel a háttérben jönnek és segítenek, s adják a legdrágábbat, az idejüket.

Az együttérzést, mert sokan vannak, akik otthon panelben, vagy máshol, szegényen élnek, de segítenek 5-10-30 ezer forinttal, hosszú kölcsönökkel, vagy ajándék pénzzel…

A reményt, hogy családok, számosan, kilátástalan helyzetből elindulhatnak, s állnak mellettük társak, kalákába verődő barátok.

Jó adni, de úgy láttam megint többet kaptunk, mint amit idehoztunk! Talán egy pillanatra rádöbbentünk arra miért is vagyunk! Miért is kaptuk ezt a helyet és az időt.

Köszönet és hála érte a Jóistennek!

Egymásra nézünk és kicsit felszínesen, férfiasan, nem túl komolyan, csak úgy messziről nézve mondjuk:

Nem vagyunk normálisak!

NNSZB (A „nem normális” szülők brigádja–cím és elérhetőség a szerkesztőségben)