Szeretet nélkül nincs gyógyulás

2009. július 14-én Lellisi Szent Kamill égi születésnapjára emlékezik az Egyház. A szent áldozópap élete jó példája annak, hogy mire képes a kegyelem az ember életében. 1550-ben született Bucchianicoban. Nehéz körülmények között nevelkedett, majd katonának állt. Sebesülése után megtért, és életét a betegek szolgálatának szentelte. Pappá szentelése után megalapította a Jó halál atyáinak (Kamilliánusok) társaságát. 1614-ben Rómában halt meg. Követõi vörös színû keresztet viselnek ruházatukon, amelyet az alapítójuk adott a rendnek. Emléknapján Krisztus elküldte hozzánk, Szombathelyre a Veszprémi Fõegyházmegye érsekét, Dr. Márfi Gyula fõpásztort.

A Markusovszky Kórházban áhítatos imáinkkal megemlékeztünk betegekrõl, betegeket ápoló nõvérekrõl és orvosokról. Érsek atya szeretetteljes látogatása nagy öröm volt, mind a betegeknek, mind pedig a kórház dolgozóinak. Gyula atya, akit mindig az igaz és önzetlen szeretet vezérel, maga is fiatalon a Markusovszky Kórház lelkipásztoraként tevékenykedett.

Elõadásában többször kihangsúlyozta, hogy a betegek ápolásában fontos szerepet töltenek be az orvosok és a nõvérek. A betegek számára megnyugtató, ha tapasztalják a szeretõ odafigyelést. Ez is igazolja, hogy õk is Istentõl kapták ezt a hivatást, ami teljes önátadást igényel. Mi, emberek Krisztust, mint a betegek gyógyítóját tiszteljük. Csak úgy érdemes gyógyítani, ha az Õ példáját követjük. A beteg emberek nemcsak a testi fájdalmaktól, hanem a lelki bajoktól, gondoktól is szenvednek. Gyógyítani kell, testvéreim, a lelket is! Ebben nagy részt vállal a lelkipásztor. Kérnünk kell az Õ segítségét, hiszen Krisztusunk által bocsátja meg bûneinket. A kórházlelkész, Molnár Árpád atya fáradhatatlanul munkálkodik a lelkek megmentéséért. Ne féljük õt kérni, hogy segítsen! Mindig készen áll arra, hogy imáival vagy a szentségek kiszolgáltatásával a betegeknek és nekünk, egészséges embereknek segítsen. Ha magunkhoz vesszük Krisztust, akkor leszünk egyek vele! Krisztusunk mondja: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.” (Jn 6,56) Tehát mindennap kérjük Urunk Jézust, hogy küldjön olyan embereket, akik a betegekért önzetlenül munkálkodnak: nõvéreket, ápolókat, orvosokat, lelkészeket. Nélkülük nem lehetséges sem a test, sem a lélek gyógyulása.

Nagyon fontosnak tartom és vallom, – hisz magam is beteg, rászoruló emberekkel foglalkozom – hogy ezt a hívatást Istentõl kaptam. Képességeimet próbálom kamatoztatni embertársaim javára önzetlen szeretettel és áldozatos odaadással.

Érsek atya, mind a prédikációjában, mind pedig elõadásában többször megemlítette és kérte, hogy szeressük az értünk dolgozó orvosokat, nõvéreket és minden segítõt, aki beteg embertársainkért tevékenykedik. A betegekért és a kórházban dolgozókért tartott imádságos együttlét szentmisével ért véget. Végezetül köszönet mindazoknak, akik Lellisi Szent Kamill áldozópap ünnepét színesebbé tették: Óra Krisztián egyházmegyénk harmadéves kispapja, Kovács József másodéves kispap, Molnár János nyugalmazott plébános, Pados Zsolt (a TEGYESZ igazgatója) és kedves leánya, akik a szentmisét zenéjükkel és énekükkel magasztosabbá tették. Köszönet illeti a kórház dolgozóit és Dr. Lakner László vezérigazgató fõorvos urat, hogy a megemlékezésnek és szentmisének helyet adtak. 

Érsek atyának fõpásztori munkájához Isten adjon további erõt és egészséget. Jézus mondja: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket.” (Jn 15,12)

Sztojka Tibor

--------------------------------------

LELLISI ("lelli") SZENT KAMILL
(Bucchianico, 1550. május 25. - Róma, 1614. július 14. )

Kamilló egy abruzzói katonatisztnek és a nála öt esztendõvel idõsebb feleségének volt a - késõn született - fia. ,,Nehéz'' gyermeknek számított. Édesapja ritkán volt otthon, édesanyját pedig korán, tizenkét éves korában elvesztette. Édesapja iskolába küldte, de Kamillónak nem fûlött a foga a tanuláshoz. Inkább csavargott, kockázott és kártyázott. Ezért az édesapja arra gondolt, hogy katonának adja. 

Ebben az idõben szinte csak zsoldos csapatok voltak, amelyek különféle kalandos vállalkozások céljára verbuválódtak; ha nem kellett harcolniok, valahol elszállásolták õket, s játékkal, verekedéssel üthették el az idejüket. Az apa is, a fiú is ahhoz a sereghez állt be, amelyiknek a törökkel való hadakozás volt a feladata. Ancona felé tartva, ahol hajóra kellett volna szállniuk, Lellisi hadnagy meghalt. Kamilló is megbetegedett, lázas volt. A jobb bokáját is felhorzsolta, és a seb, mivel nem vetett rá ügyet, begyulladt és kezdett gennyedni. Egy szál magában a világon, pénz nélkül, betegen - Kamilló megfogadta, hogy ferences lesz. De amikor állapota jobbra fordult, elfelejtette az egészet. Mielõbb vissza akart kerülni a sereghez, amely Lepantónál ragyogó gyõzelmet aratott. De a seb a lábán ezt nem tette lehetõvé. 

Így Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát. Ez nem a mai értelemben vett kórház volt. A betegápolók az öregek otthonaiban, az árvaházakban és a hajléktalanok menhelyein is dolgoztak, és teljesen képzetlenek voltak; a legtöbbjük maga is beteg volt, csak éppen nem fekvõ, és így akartak némi hasznot hajtani; vagy olyan emberek voltak, akik semmi más munkára nem voltak alkalmasak, sõt nemegyszer betörõk, akik itt húzták meg magukat. A kezelés idejére Kamilló is beállt betegápolónak, de mert összeférhetetlennek, fegyelmezetlennek bizonyult, és szenvedélye volt a szerencsejáték, hamarosan elbocsátották.

 A velencei sereghez szegõdött, és Cattaro elõtt harcolt a törökök ellen. Utána a spanyolokhoz állt be, akik Afrika ellen indítottak hadat. Az átkeléskor nagy vihar támadt. Kamillónak eszébe jutott a fogadalma, és megismételte, de megint nem tartotta meg, ehelyett egész zsoldját, sõt még a kabátját és az ingét is elkockázta. Azt remélte, hogy Manfredoniában újra a velenceiek szolgálatába állhat, de csalódott, így koldulásra kényszerült. 

Végül egy ember, látva, hogy erõs, jól megtermett fiatalember, szerzett neki munkát: a kapucinus kolostor építésében kellett segítenie. Eleinte nem ízlett neki a munka, de lassan kezdte magát jól érezni ebben a környezetben. Majd egy szomszédos kolostor meglátogatásakor igazi megtérést élt át. Annyira feltûnõ volt a megváltozása, hogy a kapucinusok fölvették posztulánsnak. A bûnbánat jegyében és az alázat szellemében folytatta az építést. De mégis el kellett küldeni, mert a lábán kiújult a seb. Ismét Rómába ment, a Szent Jakab-kórházba. Több mint három esztendõbe telt, míg lábán a seb végre összeforrt. Kamilló úgy élte végig ezt a három évet, mintha novícius lett volna a kapucinusoknál. Ám amikor végre visszatérhetett a kolostorba, a seb ismét felnyílt, így nem engedték meg neki, hogy belépjen. 

Visszatért a Szent Jakab- kórházba, de most már végérvényesen. Örömmel fogadták, majdnem megválasztották a ház vezetõjévé. Nagy szeretettel ápolta a betegeket és fájt neki, hogy a többi ápoló szeretetlenül bánt velük. Embereket kellene találni - jutott újra meg újra eszébe -, akik készek volnának embertársaikban Krisztust látni és szolgálni. S valóban, nem sokkal késõbb talált öt embert, négy világit és egy papot, akik hasonlóképpen gondolkodtak és szívesen lettek volna tagjai egy közösségnek. Csakhogy a kórházban nem nézték a dolgot jó szemmel. Ellenkezõleg, Kamillónak szemére vetették, hogy széthúzást szít, és hatalomra törekszik. Gyóntatója, Néri Szent Fülöp gõgnek minõsítette, hogy világi létére közösséget akar vezetni. 

Kamilló tehát harminckét évesen beült az iskolapadba, és elkezdett latint tanulni. Két év múlva pappá szentelték. A gyóntatója azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Kamillónak nincs küldetése arra, hogy közösséget alapítson. Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Egyházban igenis szükség van ilyen társaságra (a nõi betegápoló közösségek ebben az idõben még nem léteztek). A Szent Jakab-kolostorban is mindent elkövettek, hogy akadályokat gördítsenek elé. Kamilló végül társaival elment onnan, így ,,a betegeket szolgálók társasága'', ahogy magukat nevezték, legalább szabaddá vált, és módja nyílt rá, hogy más kórházakban vagy magánházaknál a betegek és a haldoklók szolgálatára szentelje magát. 

Eleinte a társaságnak csak két helyisége volt a Tiberis mellett, az is nedves; utána került egy több szobás lakás, végül a Mária Magdolna- templomnál otthonra találtak. Emellett ugyanis volt egy elhanyagolt épület, amely valamikor kórház volt. Ezt helyreállíthatták maguknak. Hogy fel lehessen ismerni a betegeket szolgálók társaságát, Kamilló egy vörös keresztet tett a ruhájukra. (Amikor Henri Dunant 300 évvel késõbb megalapította a Nemzetközi Vöröskeresztet, ezt a jelet vette át. - ám az nem bizonyított, hogy Kamill társaságának jelét! (szerk!)) Rómában hamarosan felfigyeltek a közösség tagjaira és önzetlenségükre. Kivált Kamillóra, aki elöl járt a jó példával: semmilyen munka nem volt számára lealacsonyító vagy taszító, ha arról volt szó, hogy könnyíthet a betegek szenvedésein. 

1591-ben XIV. Gergely pápa jóváhagyását adta a betegeket szolgáló kongregációhoz; Kamillót egyhangúlag megválasztották generálisnak. Csakhamar másutt is szívesen látott vendégek lettek a betegeket szolgáló közösségének tagjai - Nápolyban, Genovában, Milánóban, aztán lassanként Itália minden nagyobb városában. Sok fiatal, aki látta munka közben Kamillót és társait, vonzódott hozzájuk, és a betegápolást választotta hivatásul. Különös adományuk volt a betegeket szolgálóknak a haldoklók elõkészítéséhez. Innen érthetõ, hogy a nép a ,,jó halál testvérei''-nek nevezte õket. Sokan szolgálatuk ellátásába haltak bele: Nolában öten elkapták az általuk ápolt betegektõl a pestist, amikor pedig Nápolyban tífuszjárvány tört ki, negyvenheten lettek tífuszosok, s közülük tizenöten bele is haltak. Még súlyosabb próbatételt jelentett, hogy Campagnában éhínség támadt, és a teljesen lesoványodott, összeaszott emberek, akikben már alig-alig volt élet, ezrével tódultak Rómába. A túlnépesedett városban kiütéses tífusz (flekk-tífusz) tört ki, s a megbetegedettek ápolása közben a betegápoló testvéreknek mintegy a fele életét vesztette. 1598 telén Rómában nagy árvíz volt, s Kamilló hat társával kétszáz betegnek mentette az életét: ahogy a víz egyre magasabbra emelkedett, õk hordták õket a meredek csigalépcsõn egy emelettel mindig följebb. 

A sok új alapítvány miatt Kamillónak egyre többet kellett utaznia. Az utakat többnyire gyalog vagy lóháton tette meg - ez emberfelettien nagy megerõltetést jelentett a beteg embernek: a lábán a seb még mindig gennyedt, és nagy fájdalmakat okozott neki, ehhez járult egy súlyos csonttörés, továbbá vese és gyomorbántalmai. A sok külsõ és belsõ gond élete vége felé még tetézõdött. Kamillónak az volt az álláspontja, hogy közössége tagjainak mindenféle munkára készen kell állniuk a betegek körül. Ezzel a kórházak eléggé visszaéltek, így elõfordult, hogy papok súrolták a padlót és mosták a szennyest. Ez ellenkezést váltott ki a közösségen belül. De elégedetlenkedés támadt amiatt is, hogy Kamilló egyre újabb kórházak átvételével tetemes adósságot csinált. 1607-ben lemondott a generálisi tisztségrõl, az utazásokkal és a betegápolással azonban nem hagyott fel. Még ha teljesen kimerült volt is, odavonszolta magát az általa annyira szeretett betegekhez. S ha a társai arra kérték, mondjon nekik valamit, akkor újra meg újra ezt mondta: "Szeretet, szeretet! A legszívesebben meghalnék, amikor mindig csak azt mondom nektek: ";Szeretet, szeretet!"; De nem tehetek róla, nem tudok mást mondani." 1614. július 14-én Kamilló meghalt.

A virágzó közösségeket, amelyeket hátrahagyott, a következõ századokban újra meg újra megtizedelték a járványok. Tizenhárom tartományban még ma is mintegy kétezer tagja van ennek a kongregációnak. Lellisi Kamillót 1746-ban avatták szentté, s 1886-ban lett a kórházak, a betegek és a haldoklók védõszentje; neve ott szerepel azokban az imákban, melyeket az Egyház a haldoklókért mond; 1929-ben XI. Pius az õ oltalma alá helyezte a betegápolói hivatást. Ünnepét 1762-ben vették fel a római naptárba, július 18-i dátummal. 1969-ben áthelyezték július 14-re. 


Történetek Kamillról

Állítólag mielõtt Kamilló megszületett volna, az édesanyjának álma volt. Látott egy nagy csapat fiú élén valakit, aki messze kiemelkedett a többi közül, s az összes fiúnak piros kereszt volt a mellén. Így azt remélte, hogy fia fog születni, akibõl egyszer majd híres keresztes vitéz vagy szerzetes, sõt szent lesz. Jóllehet eleinte nem sok remény volt rá, az álom mégis valóra vált: 1595-ben lehetett elõször vörös keresztet látni a törökök elleni hadjárat alkalmával az egyik csatatéren, mégpedig nem a harcra buzdítás, hanem az életmentés szolgálatában. Kamilló nyolc társa is hadba vonult, és mindkét tábor sebesültjeit ápolták. 

Egy alkalommal a pápa meglátogatta a Szentlélek-kórházat, ahol Kamilló a legszívesebben dolgozott. Amikor megérkezett, szemrehányást tettek Kamillónak, amiért abban a köpenyben fogadta, amelyben a betegeket is ápolta. Erre õ így válaszolt: "Hogyan? Amikor magával Krisztussal vagyok elfoglalva (a betegeire gondolt!), akkor miért öltöznék át a helytartója tiszteletére?" 

Kamilló szeretete és áldozatkészsége nem ismert határokat: egyaránt gondja volt a bûnözõkre, a csavargókra, a szegényekre és a társadalom legkülönfélébb kitagadottjaira. Buzgalmában tette ezt a számunkra furcsán hangzó kijelentést: "Ha nem volnának szegények, ki kellene ásni a közepéig a földet, hogy találjunk néhányat!" 

Egy nap úgy déltájban megjelent a szakács, és közölte, hogy nem tud fõzni, mert a házban nincs semmi ehetõ. "Azért csak csengess ebédre - mondta Kamilló -, majd segít az Isten." Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, megállt a kapu elõtt egy szekér, tele finom liszttel - egy jótevõjük küldte. Gyorsan nekiálltak sütni, és - ha kicsit késve is - asztalhoz ülhettek. 


Ima, Kamill közbenjárásáért

Istenünk, ki Szent Kamill áldozópapodat a betegek rendkívüli szeretetének kegyelmével ékesítetted, kérünk, érdemeiért áraszd szívünkbe szereteted lelkét, hogy testvéreinkben neked szolgáljunk, és halálunk óráján biztonsággal költözhessünk Hozzád!

Forrás: www.katolikus.hu