Gyertyaláng
Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák...
Emlékszobor... ennyi maradt csupán
belõlük, és a tûzbõl, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.
Sok régi ház hiába várja õket,
s fehér csöndjével sok fehér falu...
üzenetet nem hoz többé felõlük
fehér felhõk közt a vándordaru.
Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát...
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most õrzik tovább.
Magukban õrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledõlt...
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek elõtt...
Halottak napja van ma. Rejtve, lopva...
a Hargitán megszólal egy harang...
a Tátráról felel rá egy másik...
zeng-bong az éj... galang... galang... galang...
ezer kicsi harang...
Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.
Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkbõl
de messze volt a mit sem érzés vágya...
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.
Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?
Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek...
Ki hinné el, hogy életük rögén
õk is csak ilyen torz meséket éltek?
Ez võlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák...
Aztán gránátok zúgták a zenét...
aztán gránátok hozták a halált...
Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha...
Doberdó várta. Képét most is õrzi
kopott keretben egy kopott szoba.
Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen...!
Õ ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.
Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermõ, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedõlt a szörnyû Bábel,
s ami még nem volt, az is összedõlt.
S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hõsök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!
Szálvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyõk zúgnak szilajon...
Hazájukat ha számon kérik egyszer
mit fogsz felelni, gyõztes Trianon?
Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!
Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra...!
Magyarország... hányan mentek érted
örvénylõ tûzbe és tüzes halálba...
Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fûnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.
Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bûn, bûnhõdést hord esztendõk során.
Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.
Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ...
Ennyi sírra, hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.
Határon túl kéne virágért menni...
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, Hontalan halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.
