A
gonosz szeretne lelkünkbe furakodni és elvenni tőlünk a reményt.
Szeretné elhitetni velünk, hogy nincs jövő, hogy létünk elérte
a korlátokat, a plafont, és most már innen a civilizációnk
hullámcsúcsáról csak a mélybe zuhanhatunk. Hihetetlen komor
színekkel, sok logikával dolgozik: Ember, az ami rád vár, csak
vergődés és szenvedés! Látod a lepusztult, szemét hegyektől
árnyékos kihaló világban mindent elrontottál, nincs tovább.
Nemcsak mint ember, hanem mint nemzet is, és mint az emberiség is,
végnapjaidat éled, éld ki hát magadat részeg
tivornyádban.
Félőrült, egymás torkának eső
politikusok, diktátorok, beteges zombivadászok között, a puszta
létükért küzdő porba süllyedt, rongyokba burkolt párák
kóvályognak egyre gyakrabban a filmeken, a könyvekben, a holnaptól
félő megriadt emberek tudatában, és lassan már az utcáinkon
is.
Ez várna ránk? Valóban feléltük volna
a mát és a holnapot? Teremtő, gondviselő Istenünk jóságosan
feltarisznyált, és mi léha gyermekei, mindent eltékozolva, már a
tarisznya alján kotorászunk? Vajon a globális felmelegedés, az
altalaji kincsek elpazarlása, a tornyosuló szeméthegyek világából
nincs kiút? A szabad akarattal megajándékozott emberiség égbetörő
repülése, minden hősies erőfeszítése, évezredes vágya a jobb
és a szebb után, lihegő állati ösztöneink kiélésében, egy
lerobbant lebujban fog véget érni? Minden szétesik egy nagy
orgiában, hol öntudatlanul, önön magzatának elpusztítását
ünnepli egy végtelen groteszk torban?
Vajon tényleg, e
lét vergődő szenvedéséből az egyetlen megváltás, a világ
teátrális pusztulása, egy hatalmas tűz, mely tőlünk emberektől
fertőtleníti meg ezt a földet?
Adventben élünk!
Az élet egy nagy csoda! Én hiszem Anyámmal az Egyházzal, hogy van
jövő. Nem magamban és nem is a bűnre hajló emberben bízok,
hanem a gondviselő Istenben, Jézus Krisztusban, ki azt mondotta:
Atyám mindmáig munkálkodik és én is munkálkodom. Én ebben az
értünk munkálkodó Istenben bízom! Hiszek a mennyei Atyában, ki
a teremtés hajnalán azt mondta, hogy legyen és lett! Hiszek
a Fiúban aki karácsony éjszakáján képes volt magára venni az
emberi lét minden terhét, gondját és rámosolyogni édesanyjára,
nevelő apjára, az egyszerű pásztorokra. Hiszek a Lélekben, ki
marék porból született létünket megszenteli és vezeti. Hiszem,
hogy a Szentháromság által megálmodott világunk minden bűnünk
ellenére, az egymást váltogató adventek sóvárgó imájában
előre halad, kibontakozik. Hiszem, hogy nem reménytelen a mai
reggeli korán kelésem, a rorátéra hívó templom harang szavával
feleselő kisgépem billentyűzetének kopogása. Tudom, hogy szerető
Istenünk karjai roskadásig tele vannak ajándékokkal, melyet
nekünk szán, és melyeket mi megálmodni sem tudunk, de alázatosan
térdre rogyva kérhetünk.
Igen, kérhetünk és
elfogadhatjuk, mert Istennek gyermekei vagyunk...!
Advent
van, és én gyengeségeim, bűneim tudatában, nem magamban bízva,
nem is a tusosokkal perelve, hanem Krisztusom akaratát alázattal
teljesítve mondom, mormolom az imát, és benne az örök
igéket:
Miatyánk... Jöjjön el a te országod...
Adveniat regnum tuum...!
Szeretettel, 2oo9
adventjén, Cs.t.
