Szabadság

Többen kérdeztétek kedves, nagyra nőtt, szép gyerekeim közül, hogy mi a szabadság, hogy mikor éreztem magamat igazán szabadnak?

Kedves Fiatalok!

A szabadságnak sok arca van! Néhány kis mozaikkockát szeretnék nektek mutatni, életem néhány olyan pillanatát, mikor körülöttem szétszakadtak a láncok, és én éreztem, hogy szabadon felemelkedhetek és szállhatok.

1. Már játszottam a teológia gondolatával, és csendesen a magam 25 éves fiatalemberi öntudatával álltam Csíksomlyón a sekrestyében egy karácsonyi ünnepi szentmise előtti forgatagban. Életemben soha nem ministráltam, és ennek egyik komoly oka a csipkés, fodros ministráns ruha. Gyerekkoromban édesanyám ha azt akarta, hogy valahova ne nyúljak, akkor oda tett egy kis darab vattát, csipkét, fodrot és én a magam fiús keménységével azt messziről elkerültem... És akkor ott a szép csendes karácsonyi misén a jó Rómuáld testvér felkért, hogy perselyezzek. Válaszomra nem is várva, szoknyát adott rám és egy csipkés karinget, és a kezembe nyomott egy zörgős perselyezőt és már kint is voltam a templom hajójában. Egyből leizzadtam, úgy éreztem, hogy minden szem rám tapad. Láttam magam előtt a nagy tömeget és benne a sok ismerőst, azokat a lányokat kik előtt én is, mint minden fiú imponálni szoktam és most, mint egy koldus nyújtottam eléjük a folyamatosan csilingelő kis perselyt az adományokért. Hihetetlenül nehéz volt! Magamban csak egyetlen mondatot ismételgettem: Szeretlek Uram! nagyon szeretlek!  Feladatomat bevégezve, emlékszem leültem a padba, és lassan egy hihetetlen szabadság érzés szált meg... éreztem, hogy szabad vagyok! Szabad, mert nem az emberek szemében való megfelelési vágy vezetett, hanem a szolgáló szeretet és a jóság. Talán akkor éreztem először igazán szabadnak magamat...

2. Mindig nagyon kevés dologhoz ragaszkodtam, de volt néhány könyv, mely számomra mindennél kedvesebb volt. Az egyiket, melyet kölcsön adtam, -Nagy Szent Teréz írásai- elveszett, nem tudták vissza adni.

Hihetetlen szomorúság, düh és harag volt bennem, hisz a kommunista időben pótolhatatlan veszteség ért. Ültem magamban és dühöngtem. Egyszerre csak belém sajgott: nem jól van így,  hisz függök a könyvektől.

Éreztem, hogy a birtoklás vágy ural és vezet engem. Nagyon megszégyelltem magam! Bementem a szobámba és szépen, nagybetűkkel, bele írtam minden könyvembe, hogy „Tied és mindenkié!” Majd néztem a könyveket, a mindennél drágább kincseimet, melyet tudatosan mindenki tulajdonává tettem és éreztem, hogy szabad vagyok. Éreztem, hogy nem birtoklom, hanem tudom a szent könyveket, nem használom, hanem élem a bennük foglaltakat és ez ott, akkor hihetetlenül szabaddá tett.

3. Egy kiránduláson vettem részt, és a sátor melegébe, éjjel, egy lány bújt mellém. Abban az évben kezdtem fontolgattam, hogy teológiára megyek. A kedves lány kacér keze derekamra fonódott... Éreztem, hogy mint felnőtt férfinak, most bizonyítani kellene... felforrt a vérem, de én a bennem érő elhatározástól vezetve, javasoltam egy sétát a friss hegyi levegőn... olyan szépen ragyogtak a csillagok a csendes, hűvös éjszakában és én éreztem, hogy szabad vagyok. Szabad a testi vágytól, szabad a tudatos döntésre, arra, hogy ne vágyaim játékszere legyek, hanem magam határozzam meg, hogy merre is vegyem az életutamat...

4. Teológián az első napokban elvittek szüretelni. Ez egy csíki legénynek, ki sokáig, mint szegény gyermek a narancsot, szőlőt, barackot, déligyümölcsnek tartott és orvosságnál vékonyabb kiszerelésbe jutott hozzá néhányszor évente, a diktatúra alatt, hát … a finom érett gyümölcs  óriási kihívást jelentett. Emlékszem, hogy a társaimmal én is nekilendültem az érett gerezdeknek, de azt is éreztem, hogy ez egy hatalmas lehetőség, az önuralom gyakorlására. Döntöttem, bár senki nem kérte, mégis a gerezd szőlő a kosárba hullott, és elhatároztam, hogy papi hivatásomért nem kóstolom meg három napig a kívánt gyümölcsöt. Kis dolog? Nekem óriási dolognak tűnt, egész nap szüretelni anélkül, hogy egyetlen szemet is befaljak,  de azt a szabadságot amit az a három nap szült bennem, nehezen tudom elmondani nektek... Jó dolog érezni, hogy ha remeg is kezed alatt a tested, de engedelmeskedik akaratodnak. Valami hasonló, mint amikor bringád nyikorgó kerekeivel beveszed életed első hajtűkanyarját és érzed gyermeki szívvel, hogy ura vagy a kerékpárodnak. Jó dolog uralni önmagad.

5. Tanulni soha nem szerettem, főleg a jegyek nem érdekeltek, de a teológián  éreztem, hogy ha már lúd, akkor legyen kövér. Szent elhatározással mentem neki a vizsgáknak... a maximumot akartam.

Emlékszem, hihetetlenül nehéznek tűntek a vizsgák... de mindent félre tettem, és tudatosan mint a távfutó tanultam... Egyszer  szilencium előtt egy levelet kaptam, kedves ismerősöm lelki tanácsokat kért, és én felejtve mindent, a tanulás ideje alatt, a levelére választ írtam... kész lett a csodálatos levél, én legalábbis úgy éreztem, de azt is éreztem, hogy nem a feladatom teljesítésére szántam az időt. Éreztem, hogy ez egy vízválasztó! Döntenem kellett! Nehéz volt összetépni a jól sikerült gondolatokat és szabadon, minden figyelmemet a feladatra, a tanulásra fókuszálni... Abban az évben minden vizsgám tízes lett, és én újból hihetetlenül szabadnak éreztem magamat... Éreztem, hogy akaratomból farhámot fonhatok és testem megzabolázott vágyai, táltos paripáim repítenek, oda visznek, ahova menni akarok.. Jó, tiszta álmaink útján sebesen szállni!

6. Negyedéves voltam a teológián. Karácsonyi szertartás, ünnepség után egyedül maradtam a kápolnában. Úgy éreztem, hogy roskadozom Istenem végtelen szeretetében, ajándékaitól... Hatalmas vágy tört rám, hogy én is adjak valamit Istenemnek... ott térdeltem egyedül az egyszerű kis kápolnában, a betlehemi kis jászolból felém nyújtotta karját a gyermekké lett Isten és éreztem, hogy értem is adta magát Betlehemben... Néztem, és éreztem, hogy e végtelen ajándékra csak egy hasonló,... véges önmagamat, végtelenül oda ajándékozó szeretet lehet a válasz. Alázattal leborultam, létemet, tudásomat, mindenemet kezembe vettem és csendesen oda nyújtottam a felém hajló Istennek... Éreztem, hogy semmim se maradt, szabad akaratomat, mindenemet oda adtam az Istennek, és mégis addigi életemben soha nem tapasztalt gazdagság érzés töltött be, éreztem ahogyan mindent odaadva, mindent megkaphatok...

7. Elöljáróim Dévára küldtek, egy végtelenül romos, államosított kolostorba, üres kassza, szórvány élet. Egyik nap mise előtt jött egy kedves hölgy, hozott egy roma kislányt, hogy az állomáson találta és hogy fogadjam be... Nem voltak papírjai a gyermeknek, nem tudtam róla semmit. Nem mertem befogadni, elküldtem, de ők leültek a templomba, és én elkezdtem a szentmisét. Olvastam az evangéliumot, és szólt az Úr: „Aki egyet is befogad a legkisebbek közül, az engem fogad be”.  Tömör egyértelmű szavak...! Azon a misén nem prédikáltam, éreztem, hogy az Úr nem szavakat, hanem döntést vár tőlem, újból vízválasztóhoz értem. Néztem a kis varkocsos gyereket és nagy-nagy alázattal, kicsinységem tudatában az oltárnál igent mondtam rá. Emlékszem, a mise után, fürdés, ruha keresés, és már ott is ültünk a plébánia ebédlőjében, a kolostor folyosóján. Ültem az asztalnál, velem szemben az álarcos Isten. Éreztem döntésem végtelen súlyát, mely meghatározta az életemet, de mégis a szeretetre való végtelen szabadságban potyogtak a könnyeim...

Kedves Fiatalok!

Hét kis mozaik kocka... de tudnotok kell, nincs két egyforma életút.

Mindenki a maga szabadságát kell felfedezze, és megtalálja. A szabadságot nem lehet adni senkinek, és azt nem lehet megvásárolni és begyűrni sok-sok más limlom közé, vagy vitrinben őrizgetni... A szabadság igazából a végtelen előszobája: a marék porságodból adódó korlátaid fölé való emelkedés. Az a pillanat, mikor kinyílnak szárnyaid és érzed, hogy nem állati ösztöneid, kapzsi vágyaid, alantas indulataid, duzzogó sérelmeid, hanem egyedül csak a Teremtőd akarata szerinti szeretet és a jóság mozgatja tetteid. Csodálatos, mert érzed, hogy Isteneddel, ki végtelenül nagyobb nálad, egy hullámhosszra kerültél, egy légtérbe vagy vele.  Alázattal érzed, hogy bár végtelenül kicsi, törékeny, sebezhető vagy, mégis Istened egy asztalhoz ült veled... A tiszta fényben ilyenkor azt is tudod, hogy mindez hihetetlenül törékeny pillanat, mert a kapzsiság, a buja birtoklásvágy, a durva indulat, vérszomjas bosszú, a sértett duzzogás és megannyi más alantas ösztön vissza követeli porból született otthonát, testedet, szárnyalásodat darabokra törve, le akar húzni, oda, honnan léted vétetett, a korlátok közé. Pillanatok alatt minden darabokra hullhat, de aki megtapasztalta ezt a végtelen szabadságot a szeretetre és a jóságra való nyitottságot, az tudja, hogy bár földi utazása nem ért véget, de mégis ő ott és akkor, ha csak egy pillanatra is, de hazaért...

Szeretettel,

Csaba t.

2o1o. január 5.

Csíkszereda