2010. február 11-én, a Boldogságos Szűz Mária lourdes-i
megjelenésének emléknapján tartjuk a betegek XVIII. világnapját
a vatikáni bazilikában. Idén ez a nap szerencsésen egybeesik az
Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa
létrehozásának 25. évfordulójával, ami további okot ad arra,
hogy hálát adjunk Istennek az egészségügyi pasztoráció terén
eddig megtett útért. Szívből kívánom, hogy ez az évforduló
indítson még nagylelkűbb apostoli buzgóságra a betegek és az
őket ápolók lelkipásztori szolgálatában.
A betegek évente megtartott világnapjával az
Egyház a legszélesebb körben szeretné fogékonnyá tenni az
egyházi közösséget az egészségügy hatalmas területén végzett
lelkipásztori szolgálat fontossága iránt. Ez a szolgálat szerves
részét képezi küldetésének, mivel Krisztus üdvözítő
küldetésének vonalába illeszkedik. Ő, az isteni Orvos „ahol
csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől
megszállottat” (ApCsel 10,38). Szenvedésének, halálának és
feltámadásának misztériumából az emberi szenvedés értelmet és
teljes világosságot nyer. Isten szolgája II. János Pál pápa
Salvifici doloris kezdetű apostoli levelében megvilágosító
szavakat találunk erre vonatkozóan. Ezt írta: „Az emberi
szenvedés Krisztus szenvedésében érte el tetőpontját. S ezzel
egészen új dimenzióba, új létrendbe lépett át:
összekapcsolódott a szeretettel…, azzal a szeretettel, amely a
jót megteremti, akár még a rosszból is, épp a szenvedés útján,
miként a legfőbb jó, a világ megváltása is Krisztus
keresztjéből származik: és állandóan abból ered. Krisztus
keresztje forrássá lett, amelyből az élő víz folyói fakadnak”
(18.).
Az Úr Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt
visszatért az Atyához, letérdelt, hogy megmossa az apostolok
lábát, elővételezve így a kereszt mindent felülmúló
szeretetaktusát. Ezzel a tettel arra hívta meg tanítványait, hogy
lépjenek be az ő szeretetének logikájába, amellyel önmagát
adja oda, különösen a legkisebbeknek és a legrászorultabbaknak
(vö. Jn 13,12-17). Az ő példáját követve minden keresztény
arra hivatott, hogy a különböző és mindig új élethelyzetekben
újraélje az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet. Ő,
amikor elhaladt egy ember mellett, akit a rablók félholtan az út
szélén hagytak, „meglátta, megesett rajta a szíve. Odament
hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az
embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba
és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak
ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél,
visszatérve megadom neked” (Lk 10,33-35).
A példabeszéd végén Jézus azt mondja: „Menj
és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10,37). Ezekkel a szavakkal
fordul hozzánk is. Arra buzdít, hogy hajoljunk oda sok-sok testileg
és lelkileg sebzett testvérünkhöz, akikkel a világ útjain
találkozunk. Segít megértenünk, hogy Isten kegyelmével, melyet a
mindennapok során befogadunk és megélünk, a betegség és a
szenvedés megélése a remény iskolájává válhat. Valójában,
ahogy ezt Spe salvi kezdetű enciklikámban megerősítettem,
„Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés előli menekülés
üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést
elfogadja, benne érlelődjön, és értelmet találjon benne a
Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel
szenvedett” (37.).
Már a II. Vatikáni Zsinat is beszélt az Egyház
azon fontos feladatáról, hogy gondoskodjon a szenvedő emberről. A
Lumen gentium kezdetű dogmatikus konstitúcióban olvassuk,
hogy „Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy "örömhírt
vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket"
(Lk 4,18), "keresse és üdvözítse, ami elveszett"
(19,10), hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül
mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és
szenvedő alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és
szenvedőkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük
Krisztusnak akar szolgálni” (8.). Az egyházi közösségnek ez a
betegekért és szenvedőkért folytatott humanitárius és lelki
tevékenysége az évszázadok során sokféleképpen, sokszor
egészségügyi intézmények formájában is megnyilvánult.
Szeretném itt megemlíteni azokat, amelyeket közvetlenül az
egyházmegyék működtetnek és azokat is, amelyek a különböző
szerzetesi intézmények nagylelkű támogatásával születtek meg.
Értékes „örökségről” van szó, mely válasz arra, „hogy a
szeretetnek meglegyenek a szervezetei ahhoz, hogy a közösségi
szolgálatot rendezetten tudja végezni” (Deus caritas est,
20.). Az Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozása Pápai Tanácsának
létrehozása 25 évvel ezelőtt, az egyháznak az egészségügy
világa iránt tanúsított gondoskodásába illeszkedik. Fontos
hozzátennem, hogy a mai korban még nagyobb igény érezhető az
egyház betegek melletti szerteágazó és figyelmes jelenléte
iránt, mint ahogy érezhető a társadalom olyan jelenléte iránti
igény is, amely képes hatékonyan közvetíteni az evangéliumi
értékeket az emberi élet védelmében annak minden szakaszában, a
fogantatástól a természetes halálig.
Szeretném most azt a Szegényeknek, betegeknek
és minden szenvedőnek szóló üzenetet idézni, amelyet a
szinódusi atyák a II. Vatikáni Zsinat végén a világhoz
intéztek: „Ti mindannyian, akik a leginkább érzitek a kereszt
súlyát – mondták - … ti, akik sírtok… ti, ismeretlen
szenvedők, merítsetek ismét bátorságot: titeket részesít
előnyben Isten országa, a remény, a boldogság, az élet országa;
a szenvedő Krisztus testvérei vagytok; és vele, ha akarjátok,
megmentitek a világot!” (vö. Ench. Vat., I, 523., /313. o./).
Szívből köszönöm mindazoknak, akik nap mint nap úgy „állnak
a betegek és a szenvedők szolgálatában”, hogy „tanúságtételük
Isten irgalmáról, amelyre törekszenek, egyre inkább megfeleljen
az új igényeknek” (vö. II. János Pál pápa, Pastor Bonus
apostoli konstitúció, 152.).
Most, a papság évében gondolatom különösképpen
felétek irányul, kedves paptestvérek, „betegek szolgálói”,
jelei és eszközei Krisztus könyörületének, amelynek minden
szenvedő emberhez el kell jutnia. Arra hívlak benneteket, kedves
paptestvérek, hogy ne kíméljétek magatokat, amikor gondoskodtok
róluk és vigaszt adtok nekik. A próbatételben lévő ember
mellett töltött idő bőséges kegyelmeket hoz a lelkipásztorkodás
minden más területén is. Végül hozzátok fordulok, kedves
betegek, kérlek titeket, hogy imádkozzatok és ajánljátok fel
szenvedéseiteket a papokért, hogy hűségesek tudjanak maradni
hivatásukhoz, és szolgálatuk lelki gyümölcsökben gazdag legyen
az egész egyház javára.
Ezekkel az érzésekkel kérem Mária, a Betegek
Gyógyítója anyai védelmét a betegek és az őket gondozók
számára, és szívből küldöm mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2009. november 22., Krisztus Király
ünnepén
XVI. Benedek pápa
