2010. február 11-én, a Boldogságos Szûz Mária lourdes-i
megjelenésének emléknapján tartjuk a betegek XVIII. világnapját
a vatikáni bazilikában. Idén ez a nap szerencsésen egybeesik az
Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa
létrehozásának 25. évfordulójával, ami további okot ad arra,
hogy hálát adjunk Istennek az egészségügyi pasztoráció terén
eddig megtett útért. Szívbõl kívánom, hogy ez az évforduló
indítson még nagylelkûbb apostoli buzgóságra a betegek és az
õket ápolók lelkipásztori szolgálatában.
A betegek évente megtartott világnapjával az
Egyház a legszélesebb körben szeretné fogékonnyá tenni az
egyházi közösséget az egészségügy hatalmas területén végzett
lelkipásztori szolgálat fontossága iránt. Ez a szolgálat szerves
részét képezi küldetésének, mivel Krisztus üdvözítõ
küldetésének vonalába illeszkedik. Õ, az isteni Orvos „ahol
csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtõl
megszállottat” (ApCsel 10,38). Szenvedésének, halálának és
feltámadásának misztériumából az emberi szenvedés értelmet és
teljes világosságot nyer. Isten szolgája II. János Pál pápa
Salvifici doloris kezdetû apostoli levelében megvilágosító
szavakat találunk erre vonatkozóan. Ezt írta: „Az emberi
szenvedés Krisztus szenvedésében érte el tetõpontját. S ezzel
egészen új dimenzióba, új létrendbe lépett át:
összekapcsolódott a szeretettel…, azzal a szeretettel, amely a
jót megteremti, akár még a rosszból is, épp a szenvedés útján,
miként a legfõbb jó, a világ megváltása is Krisztus
keresztjébõl származik: és állandóan abból ered. Krisztus
keresztje forrássá lett, amelybõl az élõ víz folyói fakadnak”
(18.).
Az Úr Jézus az utolsó vacsorán, mielõtt
visszatért az Atyához, letérdelt, hogy megmossa az apostolok
lábát, elõvételezve így a kereszt mindent felülmúló
szeretetaktusát. Ezzel a tettel arra hívta meg tanítványait, hogy
lépjenek be az õ szeretetének logikájába, amellyel önmagát
adja oda, különösen a legkisebbeknek és a legrászorultabbaknak
(vö. Jn 13,12-17). Az õ példáját követve minden keresztény
arra hivatott, hogy a különbözõ és mindig új élethelyzetekben
újraélje az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet. Õ,
amikor elhaladt egy ember mellett, akit a rablók félholtan az út
szélén hagytak, „meglátta, megesett rajta a szíve. Odament
hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az
embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba
és ápolta. Másnap elõvett két dénárt, odaadta a fogadósnak
ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél,
visszatérve megadom neked” (Lk 10,33-35).
A példabeszéd végén Jézus azt mondja: „Menj
és tégy te is hasonlóképpen” (Lk 10,37). Ezekkel a szavakkal
fordul hozzánk is. Arra buzdít, hogy hajoljunk oda sok-sok testileg
és lelkileg sebzett testvérünkhöz, akikkel a világ útjain
találkozunk. Segít megértenünk, hogy Isten kegyelmével, melyet a
mindennapok során befogadunk és megélünk, a betegség és a
szenvedés megélése a remény iskolájává válhat. Valójában,
ahogy ezt Spe salvi kezdetû enciklikámban megerõsítettem,
„Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés elõli menekülés
üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést
elfogadja, benne érlelõdjön, és értelmet találjon benne a
Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel
szenvedett” (37.).
Már a II. Vatikáni Zsinat is beszélt az Egyház
azon fontos feladatáról, hogy gondoskodjon a szenvedõ emberrõl. A
Lumen gentium kezdetû dogmatikus konstitúcióban olvassuk,
hogy „Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy "örömhírt
vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívûeket"
(Lk 4,18), "keresse és üdvözítse, ami elveszett"
(19,10), hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül
mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sõt szegény és
szenvedõ alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és
szenvedõkben, próbál könnyíteni nyomorúságukon és bennük
Krisztusnak akar szolgálni” (8.). Az egyházi közösségnek ez a
betegekért és szenvedõkért folytatott humanitárius és lelki
tevékenysége az évszázadok során sokféleképpen, sokszor
egészségügyi intézmények formájában is megnyilvánult.
Szeretném itt megemlíteni azokat, amelyeket közvetlenül az
egyházmegyék mûködtetnek és azokat is, amelyek a különbözõ
szerzetesi intézmények nagylelkû támogatásával születtek meg.
Értékes „örökségrõl” van szó, mely válasz arra, „hogy a
szeretetnek meglegyenek a szervezetei ahhoz, hogy a közösségi
szolgálatot rendezetten tudja végezni” (Deus caritas est,
20.). Az Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozása Pápai Tanácsának
létrehozása 25 évvel ezelõtt, az egyháznak az egészségügy
világa iránt tanúsított gondoskodásába illeszkedik. Fontos
hozzátennem, hogy a mai korban még nagyobb igény érezhetõ az
egyház betegek melletti szerteágazó és figyelmes jelenléte
iránt, mint ahogy érezhetõ a társadalom olyan jelenléte iránti
igény is, amely képes hatékonyan közvetíteni az evangéliumi
értékeket az emberi élet védelmében annak minden szakaszában, a
fogantatástól a természetes halálig.
Szeretném most azt a Szegényeknek, betegeknek
és minden szenvedõnek szóló üzenetet idézni, amelyet a
szinódusi atyák a II. Vatikáni Zsinat végén a világhoz
intéztek: „Ti mindannyian, akik a leginkább érzitek a kereszt
súlyát – mondták - … ti, akik sírtok… ti, ismeretlen
szenvedõk, merítsetek ismét bátorságot: titeket részesít
elõnyben Isten országa, a remény, a boldogság, az élet országa;
a szenvedõ Krisztus testvérei vagytok; és vele, ha akarjátok,
megmentitek a világot!” (vö. Ench. Vat., I, 523., /313. o./).
Szívbõl köszönöm mindazoknak, akik nap mint nap úgy „állnak
a betegek és a szenvedõk szolgálatában”, hogy „tanúságtételük
Isten irgalmáról, amelyre törekszenek, egyre inkább megfeleljen
az új igényeknek” (vö. II. János Pál pápa, Pastor Bonus
apostoli konstitúció, 152.).
Most, a papság évében gondolatom különösképpen
felétek irányul, kedves paptestvérek, „betegek szolgálói”,
jelei és eszközei Krisztus könyörületének, amelynek minden
szenvedõ emberhez el kell jutnia. Arra hívlak benneteket, kedves
paptestvérek, hogy ne kíméljétek magatokat, amikor gondoskodtok
róluk és vigaszt adtok nekik. A próbatételben lévõ ember
mellett töltött idõ bõséges kegyelmeket hoz a lelkipásztorkodás
minden más területén is. Végül hozzátok fordulok, kedves
betegek, kérlek titeket, hogy imádkozzatok és ajánljátok fel
szenvedéseiteket a papokért, hogy hûségesek tudjanak maradni
hivatásukhoz, és szolgálatuk lelki gyümölcsökben gazdag legyen
az egész egyház javára.
Ezekkel az érzésekkel kérem Mária, a Betegek
Gyógyítója anyai védelmét a betegek és az õket gondozók
számára, és szívbõl küldöm mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2009. november 22., Krisztus Király
ünnepén
XVI. Benedek pápa