,,Merjük megépíteni a házainkat" ... - interju

,,Merjük megépíteni a házainkat…’’

Április második felében kaptuk a hírt, hogy P. Böjte Csaba dévai ferences szerzetes hirdeti a pünkösdi Örömhírt a csíksomlyói búcsún. Csaba testvérrel a Szent Ferenc Alapítvány gyergyószárhegyi házában áldozatos tevékenységéről, csíksomlyói tanúságtételéről és a mai kor kihívásairól beszélgettünk.

A csíksomlyói búcsún a reményről, az optimizmusról és a bizalomról fog beszélni. Miért épp ezekről a témakörökről? A zarándokhely, a témák időszerűsége, vagy papi hivatása ihleti?

Én azt gondolom, hogyha valaki az életemet hosszan nézi, 99 százalékban erről szól minden beszédem és cselekedetem. Hiszek az Isten által teremtett szép világban, hiszem, hogy Isten arra teremtett, hogy ezen a földön boldogok legyünk és ez kiteljesedjen az örökkévalóságban. Ez csak optimizmussal, örömmel, fénnyel tud eltölteni bennünket, logikus, hogy erről szeretnék Csíksomlyón is tanúságot tenni.

Mekkora jelentősége van a búcsú mottójának (Most segíts meg Mária) az Úr 2010. esztendejében? Mit üzen a Szűzanya a ma emberének?

Szegény Szűzanyát a mennyei atya egy eléggé nehéz feladat elé állította, meg kellene szülni és fel kellene nevelni a világ megváltóját. Én gondolom, szegény Szűzanyának a haja égnek állhatott, és biztosan arra gondolt, hogy egy marék porból született lény, akárcsak mi. Mondhatta volna azt, hogy az istencsinálás kisipari vagy nagyipari módszereit nem tanulta, ehhez ő nem ért, ez meghaladja, ő kicsi, ő gyenge, egyszóval nyivákolhatott volna az Úr angyala előtt. De milyen szép, hogy a Szűzanya nem abból indul ki, hogy ő mint ember mire képes, hanem hogy Isten mit akar és mit képes megvalósítani. És én azt gondolom, hogy mindannyian ezen a földön Máriát kell kövessük. Nem az a fontos, hogy fizikailag mire érzem képesnek magam, vagy, mennyi talentumot, erőt adott nekem, hanem nagyon-nagyon fontos, hogy mit vár el tőlem a Jóisten. A Vörös tenger előtt Mózes is mondhatta volna, hogy milyen hideg és milyen mély ez a víz, mennyi katonája van az egyiptomi fáraónak; ő nem ezt nézte, hanem, hogy Isten mit kér tőle: vezesse ki ezt a népet az ígéret földjére. Én azt hiszem, hogy a mai édesapa is, aki gyereket akar vállalni feleségével, kiindulhat abból a nézőpontból is, hogy milyen nehéz a mai helyzet és mennyi gond, baj van, de ha a lelke mélyén érzi ezt a vágyat, hogy ő édesapa legyen, hogy neki szép gyerekei legyenek, erre a belső vágyra, ösztönzésre kellene építse az életét. Ugyanígy, ha valaki főiskolai felvételije előtt áll, és úgy érzi, hogy milyen jó lenne, ha ő is eltudna végezni egy orvosi, vagy valamilyen más főiskolát, lehet, hogy kicsinek, gyengének érzi magát, de Mária példájára mi is a szívünkben fellelhető isteni akaratra, vágyra igent kellene merjünk mondani és el kellene induljunk. Merjük megépíteni a házainkat, beindítani vállalkozásainkat, merjünk kibékülni egymással. Sokszor úgy érezzük, hogy ezek a dolgok meghaladják az erőnket, de ha Istenben bízó lélekkel, Iste akarata szerint járunk el, akkor fog menni.

Éheztem – és ennem adtatok című könyvében a következőket írja: ,,Erdélyben a magyarságnak a legnagyobb problémája nem a románsággal van, hanem a saját bűneivel, hibáival.’’ Mi az erdélyi magyarság legnagyobb problémája: túl sok sérelem érte az elmúlt időszakban, elfelejtettünk alázattal élni vagy nem vagyunk képesek megtisztulni, megújhodni?

Nagyon sokan megsértődtek, amikor én ilyeneket írtam. Közel 2000 gyereket nevelve egy esetében sem tapasztaltam idáig, hogy az édesapját románok, cigányok, vagy nem tudom kik verték volna agyon. A legtöbb családot, a legtöbb házasságot – sőt a barátságokat, a vállalkozásokat is – a lustaság, az alkohol, a naivság, a felelőtlenség veri szét. Van aki eltátja a száját, van aki elissza az eszét, van aki fölösleges kis dolgokon úgy össze tud veszni a feleségével, férjével, hogy szétvernek mindent. Ezek nem külső megrontások, hanem belső gyengeségek, hibák. Egy sofőr, ha nekimegy autójával a villanypóznának, ott lehet magyarázni az útviszonyokat, vagy bármi egyebet, de végülis ő fogta a kormányt. Nézze, én hiszek az autonómiában, azt szeretném, ha minden gyerek, minden intézmény, amit vezetek, autonóm lenne, ezáltal kevesebb dolgom is volna, tehát én hiszek abban, hogy ez az erdélyi magyarságnak valamikor meglesz. Nem azt akarom mondani, hogy politikai céljainkról mondjunk le, hanem azt, hogy a legtöbb bajt a legtöbb családban – sajnos – mi magunk okozzuk egymásnak; a legtöbb gyerek, anya, férj vagy feleség nem a bukaresti döntések miatt sír, hanem családtagja miatt. Én azt hiszem, ha ki tudnánk vívni egy hatalmas autonómiát, például az alkohollal, vagy a lustasággal szemben, a sokszor a média által is terjesztett féligazságokkal szemben, hát akkor nem mondom, hogy eljött volna a mennyország, de egy hatalmasat léptünk volna előre.

Tehát alázathiány, vagy képtelenek vagyunk megújhodni?

Az erdélyi magyarság, ha álmaihoz viszonyítja a realitást, azt mondja, hogy a béka fekete fenekénél vagyunk. De ez azt jelenti, hogy nagyon jó a fantáziánk, jól tudunk álmodni. Ha az elmúlt 1000 évhez hasonlítjuk az erdélyi magyarság történetét, és nem a délibábos történelmet vesszük alapul, hanem a leírt történelmet, akkor én kérdem azt, hogy mikor volt Erdélyben 20 olyan esztendő, amikor nem öltek meg senkit világnézetéért, hitéért, nemzeti identitásáért? Nem erőst hiszem, hogy lett volna... Vagy mikor jelent meg Erdélyben ennyi magyar könyv, folyóirat, mikor volt ilyen továbbtanulási lehetősége anyanyelvén egy erdélyi magyar fiatalnak? Mikor voltak ilyen lakáskörülményeik, közlekedési feltételeik az erdélyi magyaroknak? Hmmm... Mondja valaki, hogy mennyire nehéz a magyar sors. Hát mondom, legalább 20 kilóval mindannyiunk esetében nehezebb. Fogyókúrázni, azt hiszem elkezdhetne nagyon sok erdélyi magyar. Én nem látom olyan tragikusnak a helyzetet. Azok az álmok, amelyeket 20-30 évvel ezelőtt csak titokban mertünk egymásnak kimondani, azok most realitások. Merek-e élni vele? Vagy olyan vagyok, mint a rossz gyerek, akinek ez a játék kell, az anyukája odaadja, s akkor már nem is kell, hanem nyafog valami másért. Nem korlátlanok a lehetőségeink, de hihetetlenül sok lehetőség van. Például az, hogy lenn a Zsíl völgyében akarok én egy iskolát építeni és többezer négyzetméteres épületet létre tudok hozni, ahol 200 magyar gyerek tanul, amely kapcsán együtt tudok dolgozni a román állammal, a helyi hatóságokkal. Biztos, hogy leülni és nyafogni sokkal könnyebb mint nekiállni dolgozni, megkeresni a kisebb-nagyobb kapukat, s megoldani a problémákat. Biztos vagyok abban, hogy világunkat nem a nyafogás fogja előre vinni.

Véleménye szerint a ma élő magyarságnak mit kellene megszívlelnie Szent István életéből, munkásságából?

Hát igen. Szent István, amikor kapott egy ügyes kis koronát, kinézhetett volna az alól és mondhatta volna, hogy ebben a pogány világban mit tudnék én csinálni, hiszen ezek véres karddal körbenyargalászták itt egész Európát, az imázsunk a porban van, a hadiszerencse sem mindig kedvezett, mert volt amikor jól elnáspágoltak, mindenütt kiskirályok, mindenki azt csinál amit akar... Biztos, hogy Szent István óbégatása reális lett volna, mert lett volna oka az elkeseredésre. De az a szép, hogy mer ez az ember tovább lépni, gondolkodni, társakat keresni és egy új világot megálmodni: Igen, én megkeresztelkedek, nektek se ártana ez meg, szépen tíz falu építsen egy templomocskát, akkor legyenek püspökségek, vármegyék. Úgy kitalálja, közigazgatásilag is, meg mindenféle szempontból megszervezi ezt a Kárpát medencei nagycsaládot, amely befogadó, integráló. Azt hiszem, hogy Szent István az ő házi feladatát, a magyar királyság létrehozatalát tízesre megoldotta. Kérdés az, hogy én, a magam – kisebb, nagyobb – házifeladatát itt Udvarhelyen, Csíkszeredában, Déván meg tudom-e oldani, s hogy oldom meg?

Húsvét másodnapján hidegvizes ébresztőt ígért mindazoknak, akik alszanak, illetve akik hallgatnak a katolikus egyház lelkiismeretes papjairól. Véleménye szerint miért a rosszat hallgatják meg nagyobb előszeretettel az emberek? Mit tesz, mit tehet ennek leküzdésére az egyház és mit tehet a média?

Mind az egyháznak a szószékről, mind a médiának a maga eszközeivel, a valóságot kell bemutatnia. Mindenféle torzítás az hazugság. Ha én azt mondom, hogy él ebben és ebben a faluban 5000 ember, ebből törvénytisztelő 4998 és a tegnap kettő lopott, akkor ez az igaz hír. Mert miért pecsételnénk meg egy egész falut, hogy csak lopás van itt, holott tudjuk jól, hogy nagyon sok becsületes ember is él ebben a közösségben. Persze, arról a kettőről el kell mondani, hogy mit tett, én nem pártolom a bűnöst, a hibást. De úgy beállítani azt a 4998 embert, hogy ők is loptak volna, az sértő. Tehát a valóság bemutatása a legfontosabb feladata az egyháznak és a médiának is. Jézus soha nem ígérte azt, hogy felhőtlen lesz az életünk, azt mondja, hogy az ördög ordító oroszlánként jár körül és lesi, hogy kit nyeljen el. Vannak emberek, akik megcsúsztak, azt gondolom, hogy őket segíteni kell a bűnbánat-tartásban, az újrakezdésben, a többieket, meg biztatni kel, hogy tartsanak ki a jóban, a szépben, az igazban.

Úgy gondolom, hogy nem könnyű a rosszat elűzni az emberek látómezejéből...

Filozófiai igazság, hogy a sötétet nem úgy kell kiírtani, hogy veszünk egy lapátot, összetörjük s kilapátoljuk az ablakon, vagy hasonló, hanem egyszerűen fényt kell gyújtani és eltűnik a sötétség. Ebben a világban már túl sokat harcoltunk a rossz ellen. Én inkább arra biztatnám az embereket, hogy merjenek jók lenni, jót tenni, szeretetben élni, fényt gyújtani és akkor magától fog eltűnni a rossz, a sötét. Mert minden ember vágyik a jóra, a szépre, az igazra. Ezt erővel nem lehet, bátorítani kell az embereket. Hogy mondjak egy konkrét szép tavaszi hasonlatot: kimehetünk az akácfához ilyenkor egy fejszével, vagy fűrésszel, hogy egyetlen csepp nektárt kiszedjünk belőle, és nem fog sikerülni vagy megvárhatjuk a napfényt és a tavaszi esőt, amelytől kivirágzik és ontja magából a nektárt. Udvarhelyi méhészektől – hál’Istennek – minden évben kapunk ebből a mézből, gyerekeink számára, köszönöm szépen... Valahogy én így tenném jobbá a világot, napfénnyel, meleg tavaszi esővel, nem állandó faragófejszével, láncfűrésszel.

Milyen újdonságok történtek az elmúlt időszakban a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál?

Most kaptunk zöld utat az első magyarországi házunk működtetésére. Ez a ház Csobánkán van és a Szent Ferenc Alapítvány 57-ik háza. Közel kétezer gyereket gondozunk a Kárpát medencében. Az lenne jó, ha nem kellene egyáltalán dolgozzunk, de úgy tűnik, hogy főleg a szórványban nagyon sok olyan magyar származású gyerek van, aki nem lenne képes a maga erejéből, a családja segítségével iskolába járni, tanulni, művelődni és megmaradni emberségében, magyarságában, kereszténységében. Ezért úgy látom, hogy ez nagyon fontos tevékenység.

Mennyire nehéz feladat?

Hát inkább mennyire szép munka? Egy fehér papírnak nekiülni és megírni rajta egy verset, egy könyvet, egy cikket, az egy élmény, ha jól sikerül. Ugyanúgy egy embert nevelni, akiből előjönnek az értékek, a fények, látni azt, hogy szépen halad, hogy csillog a szeme, hogy sikerül a vizsgája, megvan a diplomája, ez egy hihetetlen nagy élmény. Bátorítani és biztatni tudnék erre mindenkit, mert megvagyok győződve arról, hogy sem az egyház, sem az állam nem képes megoldani a szociális kérdéseket. Én arra biztatom az erdélyi magyarokat, hogy mindenki, ott ahol él, merjen lehajolni egy-egy bajban lévő gyerekhez, egy-egy szegény emberhez, merjen szolidáris lenni vele, segítségére lenni. Nem igaz az, hogy a szegény ember az egy más állatfajta, az ugyanaz az ember. Nagyon sokszor megtapasztaltam, leülve egy-egy szegény emberrel egy kávéra, hogy ugyanúgy vannak álmai, gondjai, tervei mint mindannyiunknak. És ha az ember a hóna alá nyúl, és kicsit öntözgeti az ő vágyait, terveit, akkor azok elkezdenek kibontakozni, szépülni. Arra biztatok mindenkit, hogy ne féljünk egymáshoz lehajolni.

Z. Nagy István

Székelyföldi Régió Magazin