,,Merjük megépíteni a házainkat" ... - interju

,,Merjük megépíteni a házainkat…’’

Április második felében kaptuk a hírt, hogy P. Böjte Csaba dévai ferences szerzetes hirdeti a pünkösdi Örömhírt a csíksomlyói búcsún. Csaba testvérrel a Szent Ferenc Alapítvány gyergyószárhegyi házában áldozatos tevékenységérõl, csíksomlyói tanúságtételérõl és a mai kor kihívásairól beszélgettünk.

A csíksomlyói búcsún a reményrõl, az optimizmusról és a bizalomról fog beszélni. Miért épp ezekrõl a témakörökrõl? A zarándokhely, a témák idõszerûsége, vagy papi hivatása ihleti?

Én azt gondolom, hogyha valaki az életemet hosszan nézi, 99 százalékban errõl szól minden beszédem és cselekedetem. Hiszek az Isten által teremtett szép világban, hiszem, hogy Isten arra teremtett, hogy ezen a földön boldogok legyünk és ez kiteljesedjen az örökkévalóságban. Ez csak optimizmussal, örömmel, fénnyel tud eltölteni bennünket, logikus, hogy errõl szeretnék Csíksomlyón is tanúságot tenni.

Mekkora jelentõsége van a búcsú mottójának (Most segíts meg Mária) az Úr 2010. esztendejében? Mit üzen a Szûzanya a ma emberének?

Szegény Szûzanyát a mennyei atya egy eléggé nehéz feladat elé állította, meg kellene szülni és fel kellene nevelni a világ megváltóját. Én gondolom, szegény Szûzanyának a haja égnek állhatott, és biztosan arra gondolt, hogy egy marék porból született lény, akárcsak mi. Mondhatta volna azt, hogy az istencsinálás kisipari vagy nagyipari módszereit nem tanulta, ehhez õ nem ért, ez meghaladja, õ kicsi, õ gyenge, egyszóval nyivákolhatott volna az Úr angyala elõtt. De milyen szép, hogy a Szûzanya nem abból indul ki, hogy õ mint ember mire képes, hanem hogy Isten mit akar és mit képes megvalósítani. És én azt gondolom, hogy mindannyian ezen a földön Máriát kell kövessük. Nem az a fontos, hogy fizikailag mire érzem képesnek magam, vagy, mennyi talentumot, erõt adott nekem, hanem nagyon-nagyon fontos, hogy mit vár el tõlem a Jóisten. A Vörös tenger elõtt Mózes is mondhatta volna, hogy milyen hideg és milyen mély ez a víz, mennyi katonája van az egyiptomi fáraónak; õ nem ezt nézte, hanem, hogy Isten mit kér tõle: vezesse ki ezt a népet az ígéret földjére. Én azt hiszem, hogy a mai édesapa is, aki gyereket akar vállalni feleségével, kiindulhat abból a nézõpontból is, hogy milyen nehéz a mai helyzet és mennyi gond, baj van, de ha a lelke mélyén érzi ezt a vágyat, hogy õ édesapa legyen, hogy neki szép gyerekei legyenek, erre a belsõ vágyra, ösztönzésre kellene építse az életét. Ugyanígy, ha valaki fõiskolai felvételije elõtt áll, és úgy érzi, hogy milyen jó lenne, ha õ is eltudna végezni egy orvosi, vagy valamilyen más fõiskolát, lehet, hogy kicsinek, gyengének érzi magát, de Mária példájára mi is a szívünkben fellelhetõ isteni akaratra, vágyra igent kellene merjünk mondani és el kellene induljunk. Merjük megépíteni a házainkat, beindítani vállalkozásainkat, merjünk kibékülni egymással. Sokszor úgy érezzük, hogy ezek a dolgok meghaladják az erõnket, de ha Istenben bízó lélekkel, Iste akarata szerint járunk el, akkor fog menni.

Éheztem – és ennem adtatok címû könyvében a következõket írja: ,,Erdélyben a magyarságnak a legnagyobb problémája nem a románsággal van, hanem a saját bûneivel, hibáival.’’ Mi az erdélyi magyarság legnagyobb problémája: túl sok sérelem érte az elmúlt idõszakban, elfelejtettünk alázattal élni vagy nem vagyunk képesek megtisztulni, megújhodni?

Nagyon sokan megsértõdtek, amikor én ilyeneket írtam. Közel 2000 gyereket nevelve egy esetében sem tapasztaltam idáig, hogy az édesapját románok, cigányok, vagy nem tudom kik verték volna agyon. A legtöbb családot, a legtöbb házasságot – sõt a barátságokat, a vállalkozásokat is – a lustaság, az alkohol, a naivság, a felelõtlenség veri szét. Van aki eltátja a száját, van aki elissza az eszét, van aki fölösleges kis dolgokon úgy össze tud veszni a feleségével, férjével, hogy szétvernek mindent. Ezek nem külsõ megrontások, hanem belsõ gyengeségek, hibák. Egy sofõr, ha nekimegy autójával a villanypóznának, ott lehet magyarázni az útviszonyokat, vagy bármi egyebet, de végülis õ fogta a kormányt. Nézze, én hiszek az autonómiában, azt szeretném, ha minden gyerek, minden intézmény, amit vezetek, autonóm lenne, ezáltal kevesebb dolgom is volna, tehát én hiszek abban, hogy ez az erdélyi magyarságnak valamikor meglesz. Nem azt akarom mondani, hogy politikai céljainkról mondjunk le, hanem azt, hogy a legtöbb bajt a legtöbb családban – sajnos – mi magunk okozzuk egymásnak; a legtöbb gyerek, anya, férj vagy feleség nem a bukaresti döntések miatt sír, hanem családtagja miatt. Én azt hiszem, ha ki tudnánk vívni egy hatalmas autonómiát, például az alkohollal, vagy a lustasággal szemben, a sokszor a média által is terjesztett féligazságokkal szemben, hát akkor nem mondom, hogy eljött volna a mennyország, de egy hatalmasat léptünk volna elõre.

Tehát alázathiány, vagy képtelenek vagyunk megújhodni?

Az erdélyi magyarság, ha álmaihoz viszonyítja a realitást, azt mondja, hogy a béka fekete fenekénél vagyunk. De ez azt jelenti, hogy nagyon jó a fantáziánk, jól tudunk álmodni. Ha az elmúlt 1000 évhez hasonlítjuk az erdélyi magyarság történetét, és nem a délibábos történelmet vesszük alapul, hanem a leírt történelmet, akkor én kérdem azt, hogy mikor volt Erdélyben 20 olyan esztendõ, amikor nem öltek meg senkit világnézetéért, hitéért, nemzeti identitásáért? Nem erõst hiszem, hogy lett volna... Vagy mikor jelent meg Erdélyben ennyi magyar könyv, folyóirat, mikor volt ilyen továbbtanulási lehetõsége anyanyelvén egy erdélyi magyar fiatalnak? Mikor voltak ilyen lakáskörülményeik, közlekedési feltételeik az erdélyi magyaroknak? Hmmm... Mondja valaki, hogy mennyire nehéz a magyar sors. Hát mondom, legalább 20 kilóval mindannyiunk esetében nehezebb. Fogyókúrázni, azt hiszem elkezdhetne nagyon sok erdélyi magyar. Én nem látom olyan tragikusnak a helyzetet. Azok az álmok, amelyeket 20-30 évvel ezelõtt csak titokban mertünk egymásnak kimondani, azok most realitások. Merek-e élni vele? Vagy olyan vagyok, mint a rossz gyerek, akinek ez a játék kell, az anyukája odaadja, s akkor már nem is kell, hanem nyafog valami másért. Nem korlátlanok a lehetõségeink, de hihetetlenül sok lehetõség van. Például az, hogy lenn a Zsíl völgyében akarok én egy iskolát építeni és többezer négyzetméteres épületet létre tudok hozni, ahol 200 magyar gyerek tanul, amely kapcsán együtt tudok dolgozni a román állammal, a helyi hatóságokkal. Biztos, hogy leülni és nyafogni sokkal könnyebb mint nekiállni dolgozni, megkeresni a kisebb-nagyobb kapukat, s megoldani a problémákat. Biztos vagyok abban, hogy világunkat nem a nyafogás fogja elõre vinni.

Véleménye szerint a ma élõ magyarságnak mit kellene megszívlelnie Szent István életébõl, munkásságából?

Hát igen. Szent István, amikor kapott egy ügyes kis koronát, kinézhetett volna az alól és mondhatta volna, hogy ebben a pogány világban mit tudnék én csinálni, hiszen ezek véres karddal körbenyargalászták itt egész Európát, az imázsunk a porban van, a hadiszerencse sem mindig kedvezett, mert volt amikor jól elnáspágoltak, mindenütt kiskirályok, mindenki azt csinál amit akar... Biztos, hogy Szent István óbégatása reális lett volna, mert lett volna oka az elkeseredésre. De az a szép, hogy mer ez az ember tovább lépni, gondolkodni, társakat keresni és egy új világot megálmodni: Igen, én megkeresztelkedek, nektek se ártana ez meg, szépen tíz falu építsen egy templomocskát, akkor legyenek püspökségek, vármegyék. Úgy kitalálja, közigazgatásilag is, meg mindenféle szempontból megszervezi ezt a Kárpát medencei nagycsaládot, amely befogadó, integráló. Azt hiszem, hogy Szent István az õ házi feladatát, a magyar királyság létrehozatalát tízesre megoldotta. Kérdés az, hogy én, a magam – kisebb, nagyobb – házifeladatát itt Udvarhelyen, Csíkszeredában, Déván meg tudom-e oldani, s hogy oldom meg?

Húsvét másodnapján hidegvizes ébresztõt ígért mindazoknak, akik alszanak, illetve akik hallgatnak a katolikus egyház lelkiismeretes papjairól. Véleménye szerint miért a rosszat hallgatják meg nagyobb elõszeretettel az emberek? Mit tesz, mit tehet ennek leküzdésére az egyház és mit tehet a média?

Mind az egyháznak a szószékrõl, mind a médiának a maga eszközeivel, a valóságot kell bemutatnia. Mindenféle torzítás az hazugság. Ha én azt mondom, hogy él ebben és ebben a faluban 5000 ember, ebbõl törvénytisztelõ 4998 és a tegnap kettõ lopott, akkor ez az igaz hír. Mert miért pecsételnénk meg egy egész falut, hogy csak lopás van itt, holott tudjuk jól, hogy nagyon sok becsületes ember is él ebben a közösségben. Persze, arról a kettõrõl el kell mondani, hogy mit tett, én nem pártolom a bûnöst, a hibást. De úgy beállítani azt a 4998 embert, hogy õk is loptak volna, az sértõ. Tehát a valóság bemutatása a legfontosabb feladata az egyháznak és a médiának is. Jézus soha nem ígérte azt, hogy felhõtlen lesz az életünk, azt mondja, hogy az ördög ordító oroszlánként jár körül és lesi, hogy kit nyeljen el. Vannak emberek, akik megcsúsztak, azt gondolom, hogy õket segíteni kell a bûnbánat-tartásban, az újrakezdésben, a többieket, meg biztatni kel, hogy tartsanak ki a jóban, a szépben, az igazban.

Úgy gondolom, hogy nem könnyû a rosszat elûzni az emberek látómezejébõl...

Filozófiai igazság, hogy a sötétet nem úgy kell kiírtani, hogy veszünk egy lapátot, összetörjük s kilapátoljuk az ablakon, vagy hasonló, hanem egyszerûen fényt kell gyújtani és eltûnik a sötétség. Ebben a világban már túl sokat harcoltunk a rossz ellen. Én inkább arra biztatnám az embereket, hogy merjenek jók lenni, jót tenni, szeretetben élni, fényt gyújtani és akkor magától fog eltûnni a rossz, a sötét. Mert minden ember vágyik a jóra, a szépre, az igazra. Ezt erõvel nem lehet, bátorítani kell az embereket. Hogy mondjak egy konkrét szép tavaszi hasonlatot: kimehetünk az akácfához ilyenkor egy fejszével, vagy fûrésszel, hogy egyetlen csepp nektárt kiszedjünk belõle, és nem fog sikerülni vagy megvárhatjuk a napfényt és a tavaszi esõt, amelytõl kivirágzik és ontja magából a nektárt. Udvarhelyi méhészektõl – hál’Istennek – minden évben kapunk ebbõl a mézbõl, gyerekeink számára, köszönöm szépen... Valahogy én így tenném jobbá a világot, napfénnyel, meleg tavaszi esõvel, nem állandó faragófejszével, láncfûrésszel.

Milyen újdonságok történtek az elmúlt idõszakban a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál?

Most kaptunk zöld utat az elsõ magyarországi házunk mûködtetésére. Ez a ház Csobánkán van és a Szent Ferenc Alapítvány 57-ik háza. Közel kétezer gyereket gondozunk a Kárpát medencében. Az lenne jó, ha nem kellene egyáltalán dolgozzunk, de úgy tûnik, hogy fõleg a szórványban nagyon sok olyan magyar származású gyerek van, aki nem lenne képes a maga erejébõl, a családja segítségével iskolába járni, tanulni, mûvelõdni és megmaradni emberségében, magyarságában, kereszténységében. Ezért úgy látom, hogy ez nagyon fontos tevékenység.

Mennyire nehéz feladat?

Hát inkább mennyire szép munka? Egy fehér papírnak nekiülni és megírni rajta egy verset, egy könyvet, egy cikket, az egy élmény, ha jól sikerül. Ugyanúgy egy embert nevelni, akibõl elõjönnek az értékek, a fények, látni azt, hogy szépen halad, hogy csillog a szeme, hogy sikerül a vizsgája, megvan a diplomája, ez egy hihetetlen nagy élmény. Bátorítani és biztatni tudnék erre mindenkit, mert megvagyok gyõzõdve arról, hogy sem az egyház, sem az állam nem képes megoldani a szociális kérdéseket. Én arra biztatom az erdélyi magyarokat, hogy mindenki, ott ahol él, merjen lehajolni egy-egy bajban lévõ gyerekhez, egy-egy szegény emberhez, merjen szolidáris lenni vele, segítségére lenni. Nem igaz az, hogy a szegény ember az egy más állatfajta, az ugyanaz az ember. Nagyon sokszor megtapasztaltam, leülve egy-egy szegény emberrel egy kávéra, hogy ugyanúgy vannak álmai, gondjai, tervei mint mindannyiunknak. És ha az ember a hóna alá nyúl, és kicsit öntözgeti az õ vágyait, terveit, akkor azok elkezdenek kibontakozni, szépülni. Arra biztatok mindenkit, hogy ne féljünk egymáshoz lehajolni.

Z. Nagy István

Székelyföldi Régió Magazin