Lassan kezdõdik a tanév! Hosszan
jártam néhány házat és örömmel láttam, hogy mindenütt milyen
szépen készültök az új tanévre. Többen kértétek, hogy
fogalmazzam meg írásban azt a feladatot, melyet a Szent Ferenc
Alapítvány munkatársaitól, a házvezetõktõl, a nevelõktõl
elvárok. Gondolkodtam rajta, de csak az alábbi általános dolgokat
tudtam papira vetni.
Szent Ferenc Atyánk, mint legdrágább
kincsét, a szegények szeretetét, szolgálatát hagyta az õ
lelkiségét befogadókra, hordozókra. Igazából mi arra
vállalkoztunk, arra szövetkeztünk, hogy a jó Isten válasza
legyünk azoknak, akik az Õ szent nevében segítséget kérnek
bajaikban, gyötrelmeikben. Sajnos, a magunk kicsinysége miatt,
Isten nevében nem tudunk mindenkinek a szolgálatára lenni. Ezért
leginkább a gyermekek kéréseit, sokszor néma fohászait
hallgatjuk meg, de természetes, hogy minden koldusnak, bajban lévõ
embernek szeretnénk mi a kisebb testvérei lenni...
A tegnap
egy négygyerekes édesanyával beszéltem. Egy büszke székely
nõvel, akit férje - az alkoholtól elvakítva - gyermekeivel együtt
kivert a házból. Szegény szoptatós, beteg asszony, négy egészen
kis gyermekével, hova mehetne ebben a mai világban? Szülei
meghaltak, anyósa sajnos a fiának ad igazat, és így neki a kis
falusi gazdaságból, szoba konyha kis lakásából menekülnie kell.
De hova? Megfogja a kezemet és végtelen szomorúságában kéri:
"Atya, Isten nevébe segítsen rajtunk!"
Aztán
egy órával késõbb beszéltem egy hetvenöt éves dédnagymamával,
akinek az unokája elment, és a kis házikóban otthagyta két
hónapja az aranyos fél éves gyerekét. Ott állt elõttem egy
tiszta arcú székely asszony, aki amúgy már nevel egyedül egy
négyéves kis unokát, és elsírta magát: „Nézze atya, ezeknek
a fiataloknak az árvíz a kis pincelakásban leiszapolta mindenüket,
elmentek Magyarországra munkát keresni, nem tudok semmit róluk.
Éjjel, mikor a baba köhög, sír, nem is hallom jól, nekem már
nehéz felszökni az ágyból”. És könnyeivel küszködve
folytatja: „Isten nevében mondja meg, mit csináljak, nem akarom
elvetni ezt a gyereket, de már nem bírom tovább...”
Estefelé
egy fiatal lány keresett meg, munkát kért, elbeszélgettem vele,
és kiderült, hogy egy év egyetemet végzett, tanár akart lenni,
de most megszakítaná, mert nincs módjában folytatni a
tanulmányait... „Nincs senkim, aki segítene, még önmagamat
fenntartom, de nem tudom elõteremteni a tandíjat is.” Szörnyû
látni, hogy pár száz eurón múlik egy fiatal lány
álma...
Néhány találkozás egy délután! De ezeken kívül
el akartak vinni egy húsz éves lányhoz, aki nemrég szülte
második gyermekét és azt ott hagyta a kórházban. De hívtak egy
másik anyához is, ki négy szép gyerekét nem járatja rendesen
iskolába, stb. Ezek az emberek bajban vannak, reális gondokkal
küzdenek, olyan problémákkal, melyek összemorzsolhatják
testüket, lelküket, családjaikat. Õk nem bölcs bírót keresnek,
aki okosan elmondja nekik, hogy hol tévedtek, és milyen bûnöket
követtek el. A legtöbben nálunknál sokkal jobban tudják azt,
hogy hol, és hogyan csúsztak meg. Õk orvost keresnek, aki
fájdalmukra, gondjaikra alázattal, szelíden, jóságosan, és ami
nagyon fontos, Isten nevében ingyen tanácsot ad, kiutat mutat.
Számukra megoldást kell találni! Nekik nem ötven rájuk leselkedõ
zsákutcát kell felsorolni, hanem azt az egyetlen tovább vezetõ
utat, mely megõrzi családjuk integritását, épségét, és
amelyik nem töri össze önbecsülésüket, a felemelt fõvel való
tovább éléshez szükséges emberi büszkeségüket. Ezek az
emberek maguk is sajnos azt gondolják magukról, amit minden kritika
mond nekik: gyenge, hitvány, boldogtalan, szerencsétlen féreg
vagy. Ha a te szavaidból, tekintetedbõl is ez az ítélet süt
feléjük, akkor õk magukra még inkább így fognak érezni. A
legnagyobb szerencsétlenség, ha valaki elveszíti az önmagába
vetett hitét, ha magát bûnös, nyomorult férgeknek tartja,
olyannak, aki képtelen a felállásra, a továbbmenésre, a saját
életének felvállalására. Az az ember, aki elveszítette emberi
méltóságát, tartását, nem fog eredményesen küzdeni életét
összeroppantani akaró nehézségekkel, képtelen lesz nemes,
elõbbre vivõ célokat megfogalmazni, maga elé tûzni. Szomorúan
olvastam, hogy csak Hargita megyében évente átlag 25o - 3oo ember
vet véget önkezével az életének. Tíz év alatt egy egész falu
lakossága nem tartja magát érdemesnek az életre, és inkább
öngyilkosságot követ el… Szörnyû!!
Kedves
munkatársaim és munkánkat támogató jó szándékú emberek! Én
nem tudom, elmondani, hogy holnap ki milyen gonddal kopogtat be
hozzám, hozzátok. Csak azt tudom, hogy nekünk úgy kellene élnünk,
hogy ezek a sebzett, síró emberek merjenek megnyílni elõttünk
bizalommal, és merjék kimondani, megfogalmazni gondjaikat,
bajaikat. Az a kérésem, hogy senkit ne ítéljetek el! Kisebb
testvéri alázattal hallgassátok meg az ajtónkon kopogtató
embereket, és ha egy mód van rá, legalább a könnyeiket
töröljétek le. Sajnos mindenkinek a gondját nem tudjuk megoldani,
de az a kérésem, hogy gyermek ne menjen el megoldatlan kérdéssel
tõlünk. A gyermekek, a fiatalok gondjait, ha ti ott a helyszínen
nem tudjátok megoldani, akkor mindenképpen jelezzétek, mert szent
meggyõzõdésem, hogy Isten az ártatlanok imáját meghallgatja.
Egészen biztos, hogyha Szent Fölsége megengedi, hogy egy gyerek
kiessen a meleg családi fészekbõl, akkor igenis szeretettel küld
Õ olyan férfit, nõt, aki saját élete értelmét, annak
kibontakoztatását abban találja meg, hogy felvállalja a bajban
lévõ gyermekek gondjait.
A világ búját, baját
biztos, hogy nem tudjuk megoldani, mi ehhez kicsik vagyunk, de mint
egy élõ mikrofonnak, az emberek Istenhez szálló kéréseit fel
kellene erõsítenünk, halhatóvá kellene tegyük. Nekünk az
emberek panaszait, gondjait el kellene juttatnunk a nagyvilághoz.
Meg vagyok gyõzõdve, hogy nagyon sokan keresik az életüknek
értelmet adó szép célt. Feladatunk, hogy tehetõs, ügyes,
értelmes embereknek felkínáljuk a lehetõséget, hogy jót
cselekedjenek. Higgyétek el, mindenki hálás lesz, ha a lábát a
szelíd jóság útjára vezetitek, ha kezét az irgalmas felebaráti
szeretet tetteire késztetitek. Nekünk, a szeretet szolgáinak, ha
nem tudjuk Isten nevében elvégezni a tõlünk kért munkát, akkor
azt alázattal fel kell kínálnunk testvéreinknek, mert jót tenni
jó. Nagyobb jót nem tehetünk senkivel, mintha szelíd alázattal
megajándékozzuk a jócselekedet lehetõségével. Tõlünk Jézus
azt kérte, hogy kovászok legyünk, én is ezt kérem tõletek:
Legyetek a szeretet, a jóság kovászai az új tanévben is!
Sok
szeretettel, Csaba t.
Csíkszereda, 2010 szeptember 11.
)
