Derekunkra aprócska karok fonódnak, arcunkra mosolygós, tiszta
tekintetek vetülnek. A szeretet kézzel fogható. Idegenek vagyunk
egy távolról már oly' jól ismert világban, mely mégis
barátként, a legtermészetesebb közvetlenséggel köszönt s fogad
be bennünket.
2010. szeptember. 16.
Szerző: Varga Lívia
Már csak a lemenő nap utolsó, erőtlen sugarai világítják
meg a római katolikus templom mellett elterülő gyönyörű
örökzöldekkel és virágzó növényekkel szegélyezett kolostor
udvarát, amikor megérkezünk a nyugat-romániai Dévára, a Szent
Ferenc Alapítvány gyermekotthonába, amely egy kis magyar oázisként
ágyazódik a túlnyomó részt románok lakta város szívébe.
Adományt hoztunk. Szárazélelmiszert, ruhát és némi
írószert Böjte Csaba ferences szerzetes nehéz sorsú
gyermekeinek. A tonnányi súlyt nyomó felajánlás féltucat zalai
település jó szándékú lakóitól származik, a gyűjtést a
Salomvár mellett működő Erdeifaluért Alapítvány és a
zalalövői Kerecseny Hagyományőrző Egyesület szervezte, a
szállítás költségeit a Zala Megyei Önkormányzat állta. Az
ötlet Mikó-Baráth Györgyé, az alapítvány vezetőjéé
volt.
- Nagyon nehéz dolgunk volt, hiszen az ország az elmúlt
időszakban az árvízkárosultaknak gyűjtött, de szerencsére így
is voltak, akik fontosnak érezték, hogy a dévai gyerekeken
segítsenek.
Adományokra pedig nagy szükség van,
hiszen az alapítvány Erdély-szerte mintegy kétezer gyermekről
gondoskodik. Ezt már Varga Csaba, a dévai otthon egyik
tanára meséli, miközben körbevezet. Utunk attól a
kolostorépülettől indul, ahol 1992-ben minden elkezdődött, mikor
Böjte Csaba leverte a lakatot az évtizedek óta üresen álló
ferences kolostorról, s befogadta az első árvákat.
- Akik Dévának gyűjtenek, azok az erdélyi gyerekeknek
gyűjtenek, hiszen Déva egy anyaközpont, innen juttatjuk el az
adományokat az alapítvány többi gyermek- és napköziotthonába -
mondja Csaba, aki valamikor maga is az otthon lakója volt, ma pedig
zenét oktat, pályázatokat ír, s nem mellékesen Bethlen Gábor
szülőházát gondozza. Célja, hogy az alapítvány tulajdonában
lévő épület az egyetlen ottani magyar múzeummá váljon.
-
Az alapítvány jelenleg Erdély-szerte ötven településen van
jelen, a kétezer gyermekből - folytatja -, körülbelül 7-800 a
bentlakó, Déván kétszázan élnek. A többiek a többnyire
falvakban működő napköziotthonokban meleg ebédet, gondoskodást
és segítséget kapnak a tanulásban, a nap végén azonban családi
körben térnek nyugovóra.
Szerencsére jólelkű, segítőkész
emberben nincs hiány. Kapott már az alapítvány kiszuperált
versenylovat, amin a gyerekek lovagolni tanulhatnak, sőt, egy
észak-magyarországi gazda két tehenet is adományozott az
otthonnak, amit teherautó híján kisbuszban szállítottak Dévára.
S nagyon nagy dolog a gyerekeknek, hogy nyaranta magyarországi
táborokban nyaralhatnak, augusztus végén például épp Zalában,
ugyancsak az Erdeifaluért Alapítvány jóvoltából.
Miközben
Csaba mesél, egy aprócska kislány, Mihaela kulcsolja át a
derekát, nyomában pedig ott van Zita, akit ugyan Máriaként
anyakönyveztek, ám amikor az otthonba került, senki nem tudta hogy
hívják. Biztató mosoly, pár kedves szó és simogatás, s a két
kislány boldogan tér vissza társaihoz játszani.
- Minden, amit
itt látsz - mutat körbe a fiatal tanár - Csaba testvérnek
köszönhető. Hiszem, hogy nagyon sokat tett a szórványban is a
magyar iskoláért, a magyarság megmaradásáért.
S hogy mit jelent Böjte Csaba az otthonban élők számára?
Manapság leginkább hiánycikk, válaszol nemes egyszerűséggel a
fiatalember.
- Ha a gyerekek meglátják, lerohanják, hogy
mindenki kapjon belőle egy kicsit. S bár rengeteget
utazik, hiszen folyton a támogatásokon munkálkodik, mégis
minden gyermeket ismer, s nem csak itt, a többi otthonban is. Tudja,
melyik lakáson milyen felújításokat végeztek, s mindenkihez van
egy kedves szava. Korábban, mikor még gyerekként éltem itt, vele
kirándultunk, s tőle kaptunk gyógyírt minden bajunkra, most a
gyerekek a nevelőkhöz fordulhatnak. Apróságokkal már nem
szívesen terheljük őt. Egyébként, amikor épp nincs úton, akkor
itt lakik a gyerekekkel a tömbházban.
A kolostor falai
ugyanis az idő előrehaladtával szűknek bizonyultak, így Csaba
testvér szépen lassan megvásárolta a szomszédságában lévő
ötszintes ház lakásait, ahol a gyerekek nevelőikkel élnek. A
légkör családias, a nevelő, aki általában 9-12 gyermekért
felelős, tulajdonképpen a szülőt hivatott, ha pótolni nem is,
helyettesíteni.
- Az otthonban nem csak árva gyerekek élnek.
Vannak, akiknek szülei borzasztó körülmények közt, mély
szegénységben léteznek. Bármennyire rosszak is azonban otthoni
körülményeik, hiszen nincsen például vezetékes víz, sem ágy,
így matracon, szalmán fekszenek, mégis hazavágynak. A szülőt
nem tudja pótolni senki. Igaz, az otthonba is szívesen jönnek
vissza.
Közben egy fiúcska öleli át derekamat, s amikor nagyobb társa
próbálja a korábban sosem látott idegentől elszakítani,
keserves sírásba kezd, és mint a fuldokló kapaszkodik
kardigánomba. Ő Antonio. Egészségi problémái miatt szülei
lemondtak róla.
- Nálunk nincs értelmi fogyatékos, buta
vagy beteg gyermek, itt mindenki egyforma, mindenkit ugyanúgy
szeretünk. Egyetlen kitétel, hogy legyen magyar a felmenői között.
Persze van, aki úgy kerül be hozzánk, hogy csak románul beszél,
itt azonban mindenki megtanul magyarul, az oktatás is magyar nyelven
folyik. Itt, a szórványban - magyarázza Csaba -, óriási kihívás
magyarságunk megtartása, s ha iskola nincs, ennek esélye is
elvész. Déván sajnos már csak 6 százalék körüli a magukat
magyarnak vallók aránya, ami körülbelül hatezer főt jelent.
S
bár korábban a román hatóságok nem nézték jó szemmel Csaba
testvér küzdelmét a gyermekekért, mostanra elfogadták az
otthonok létezését, sőt, előszeretettel irányítják ide a
rászorulókat. Az alapítvány mentsvár a gyerekek számára.
Megtanít az életben boldogulni, s ide bármikor visszatérhetnek,
ha problémájuk, bajuk esik az életben. Ezzel azonban még soha
senki nem élt vissza. És bár keresztény hitre, vallásosságra
nevel, nem sulykol semmit.
S hogy hogy lehet ide bekerülni?
Sok gyereket mély szegénységben élő szülője bízott az
alapítvány gondjaira, másokat Csaba testvér az utcáról vagy a
fűtetlen lakásból hozott magával.
- Télen gyakran
felkeressük az iparterületek nyomornegyedeit, ahol nagyon sok
gyöngyszemre bukkantunk már - néz Csaba szeretettel a gyerekekre,
akik az ugyancsak adományból épült játszótéren mókáznak. -
Elküldeni senkit sem szeretünk, mert az nagyon fájdalmas.
Pedig a fenntartás nem egyszerű. Az állam kizárólag azon
gyerekek után fizet egy kisebb összeget, akikről a szüleik
valamilyen oknál fogva lemondtak, így a költségeket jórészt a
támogatások
fedezik, a fűtésszámla kifizetése azonban sokszor már erőn
felülinek tűnik. Ám végül mindig minden megoldódik, a
Gondviselésnek hála.
- Visszajött Kató! - kiáltja
boldogan egy kisfiú a lépcsőházban, mielőtt belépnénk az egyik
lakásba. Kató egy ősz hajú kislány, akit az egyik kórházban
hagytak ott szülei, s valaki elhozta Dévára, az alapítványhoz.
Papírjai sem voltak, meséli Csaba, miközben Nagyfalusi Éva
mosolygós arca bukkan fel a bejárati ajtó mögött.
-
Kilenc fiú lakik itt velem, 6 éves a legfiatalabb és 15 a
legidősebb - kalauzol végig bennünket a háromszobás lakáson a
nevelő, ahova egy svájci alapítvány jóvoltából idén nyáron
új fürdőszoba került. - Mosok rájuk, takarítok, sütni is
szoktam, hétvégente pedig gyakran kirándulunk.
Éva
története egészen megdöbbentő: egy Makó melletti kis faluból
való, ám az utóbbi tíz esztendőben Budapesten élt. A Közgázon
szerzett diplomát, majd egy nagy multicégnél dolgozott
marketingesként. Beutazta a fél világot, s bár munkájában
rendkívül sikeres volt, idén áprilisban mindent hátrahagyott.
Tudatosan készült a váltásra.
Miközben Éva mesél, megérkezik Csipri s benéz Antonio és
Alex is, s szeretettel csüggnek a csupa szív, csupa mosoly Éván,
noha ők másik nevelőhöz tartoznak.
- Az én fiaimnak van
családja, így ők hétvégente viszonylag gyakran hazamennek -
meséli Éva, akit gyerekei a hasonló pozícióban levő többi
felnőtthöz hasonlóan, Nevelőnek szólítanak. - Míg nem
találkoztam szüleikkel, elképzelni sem tudtam, milyen nyomorból
érkeztek ezek a fiúk. Az, hogy gyerekeinknek van mibe felöltözni
s nem éheznek, kizárólag az alapítványunk támogatóinak és
persze Csaba testvér önfeláldozó munkájának
köszönhető.
Nevelőnek lenni életforma, ami hatalmas
lemondásokkal és sok-sok munkával jár, s a fizetés is jelképes,
nem csoda hát, hogy az iskolakezdés előtt pár héttel még két
család is családfőre várt. A munka szépségét persze senki nem
vitatja, s az alapítvány egyébként sokszor a nevelőknek is
menedéket nyújt: van olyan édesanya, sőt házaspár, aki saját
gyermekeivel együtt neveli a másokét, nagy szeretetben.
