Tisztelt Csaba testvér!
Azért zavarom
soraimmal, hogy megosszam Önnel egy örömteli élményemet.
Múlt
héten csütörtökre egy munkatársam időpontot kért, hogy
megbeszélhesse velem egy problémáját. Mindig örömmel fogadom
azt, aki megtisztel bizalmával és nyitottságával, ezért
érdeklődve vártam a találkozót. Egy vékony, mosolygós
fiatalembert ismertem meg, aki röviden, de nem panaszkodva, nem
vádolva beszélt nehéz anyagi helyzetéről, és miután azt
említette, gyorsan inkább a saját kötelességeire terelte a szót,
arra, hogy mennyire büszke arra, hogy félig magyar és arra is,
hogy félig román, hogy mennyire szeret itt nálunk dolgozni. Arra a
kérdésemre, hogy milyen karriert képzel el, csak a szolgálatot,
az ügyfelekkel való törődést említette.
Csak kicsit
kellett rákérdeznem, és sugárzó örömmel, nagy szeretettel
mesélt életéről, küzdelmeiről, hogy hogyan tartotta el magát
Kolozsvárt az egyetemi évek alatt, és hogyan költözött a
fővárosba. De legbüszkébb minden között az indíttatására
volt: arra, hogy őt Déván Csaba testvér nevelte és indította
el; ez adott neki az élethez erőt és iránymutatást.
Ezekben
a különösen nehéz napokban öröm volt egy ilyen tiszta és
jóérzésű fiatalemberrel találkozni, és szívből köszönöm
Önnek, hogy megmentett egy ilyen lelket a világnak, aki Ön nélkül
valószínűleg elkallódott volna.
Őszinte
tisztelettel,
László D.
Bukarest
---
Nekem jól esett... Mégsem hiába
fogtunk össze az élet szolgálatáért!
Szeretettel, Csaba
t.
