Édességet, lovas könyvet, focilabdát, síléceket,
tréninget, tolltartót, táskát – sorolják, a nagyobbak cinkosan
mosolyogva, a kisebbek lelkesen, hogy mit várnak a Mikulástól, az
Angyaltól. Ők a Szent Ferenc Alapítvány tusnádfürdői
gyermekvédelmi központjának kis lakói. Egymás szavába vágva
mesélik, mit tudnak Szent Miklósról, az adventről, hogyan
készülnek az ünnepekre, mutatják a saját készítésű adventi
koszorút. Aprók és nagyobb szívszorító történetekkel,
felnőttet is próbára tevő lelki teherrel. Ők is várják a
Mikulást...
Hatalmas megkönnyebbülés ül ki a fiuk
arcára, amikor Szabolcs nevelő bácsi bejelenti: szünet
következik, játszani megyünk Éva nevelő nénihez. Perceken belül
hatalmas a gyermekzsivaj a lányok szobájában, hamar előkerülnek
a társasjátékok, boldogan köszöntik egymást a testvérek,
mesélnek, egymás szavába vágnak, mindenkinek van
mondanivalója.
12 kis törpe
Sok mindent megélt
gyermekek vesznek körül, szívszorító történeteik dacára
derűsek, nyíltak, éheznek a jó szóra, a szeretetre. Ezt kapják
meg nevelőiktől. Kedves Szabolcs néhány évvel ezelőtt
gyulafehérvári tanulmányait követően tért haza szülővárosába,
Tusnádfürdőre, és önkéntesnek jelentkezett az otthonba. 19
évesen – meséli – egyik napról a másikra 12 kisfiú gondját
kellett viselje. Immár a negyedik iskolai évet kezdik együtt. A
legkisebb „fia” – mert így nevezi őket – öt, a legnagyobb
tizenhárom éves. Az élet itt semmiben sem különbözik a
hagyományos családi élettől. És mégis más. „Nehézsége és
szépsége is van a munkánknak. Lelkileg megvisel, amikor megérkezik
egy szülő, és látom, hogyan reagál rá a gyermeke. Vagy, amikor
nyáron hazamennek, és szeptemberben visszajönnek, mintha
kicserélték volna őket. Megvisel, amikor a szülő úgy dönt,
hogy hazaviszi a gyermeket, noha otthon nem tud megfelelő
körülményeket biztosítani. Elfáradok, mert ember vagyok, de fel
is töltődök. Ez számomra nem munka. Ők a családom, ők a fiaim,
ők az én 12 kis törpém. Sok szeretetet kapok tőlük, de enélkül
nem is lehetne ezt csinálni” – mondja a fiatalember.
Nem
munkahely, család
Ősszel az ötödik tanévet kezdték
el a Szent László Gyermekvédelmi Központ lakói. Évente
húsz–harminc gyereket fogadtak be, most 95 gyerek lakik itt, sőt
környékbeli településeken nyolcvan gyermek számára működtetnek
napközi otthont – meséli a központot vezető Kolozsvári Tibor.
„Ha egy gyereknek nem elég, hogy a napközi otthonban ebédel,
ruhát, élelmet kap, akkor megpróbáljuk befogadni bentlakónak”
– mondja. Mivel nem szeretnék – jegyzi meg –, ha a gyermekek
munkahelyen laknának, ahol váltásban felügyelik őket, együtt
laknak, tíz családba (hat lány- és négy fiú-család)
szerveződve. Minden családnak van egy nappalija, egy fürdőszobája,
két hálószobája és egy nevelőszoba. Az étkező közös. Egy,
szavainkat figyelő lányra mutat. Gabici ötödik éve van az
otthonban, édesanyja egy éve meghalt, most már egymaga maradt.
„Édesanyám Németországban dolgozott, mostoha-édesapám vert,
ivott, amikor meg volt részegedve, kergetett” – mondja egy
kislány, aki két hete van a központban. Érthető, ha szemeit
hamar elfutják a könnyek. „Közöttünk nem titok, ha valakinek a
családjában italozás van, vagy ha egy anya egyedül maradt a
gyermekeivel. Aki teheti, hazamegy a vakációban, az ünnepekre,
hétvégére, és megmarad a kapcsolat, sajnos, van, aki soha nem
megy haza, mert nincs ahová” – reagál Tibor.
Balázs
Ildikó
A teljes riportot a Csíki Hírlap december 3-i számában
olvashatják el.
