A hét szerzetes 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése.
Az újvidéki vértanúk
A déli területek 1942-es visszacsatolása után a kapisztránus rendtartomány vezetése szinte azonnal elfogadta a felkérést, hogy rendházat alapítson Újvidéken. A letelepedő ferenceseknek már 1944 őszén szembe kellett nézniük a szerb partizáncsapatok előretörésével.
Az újvidéki kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd a Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom
(1900–1944) volt, akit 35 éves kora ellenére, meggyötört kinézete miatt
csak öregbarátnak hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a
hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg
hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!”. A
szerb csapatok 1944. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén értek
Újvidék közelébe. A város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat,
de Krizosztom atyának felajánlották a menekülést. Ő azonban csak akkor
élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt
lehetőség. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át gyóntatta,
vigasztalta a híveket. Október 27-én Krizosztom atyát több férfival
együtt egy szomszéd barakkba terelték azzal, hogy a nap folyamán
hazaengedik őket. Másnap katonazene mellett a foglyokat hármasával
összekötözve futásra kényszeríttették, s közben puskatussal ütötték. Az
„öreg” ferences papot is agyonverték.
Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), aki 1944-ben 
arra
kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az
indokkal, hogy vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án
tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint, amikor csak tehette, a
rabokkal beszélgetett, mindenki becsülte emberségességéért. November
1-jén rendtársával, Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé
hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a
halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták
életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat
különös kegyetlenséggel bántalmazták. Lelkipásztori jelenlétüket a
fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert
hordozva kényszerítették futásra, Kristófot vasvesszővel, puskával
ütötték. Homloka a vasvessző ütéseitől fölrepedt, a verésektől nem
tudott menni. Társai segítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak:
Sic debuit esse, vagyis így kell ennek történnie. A katonák teherautóra
dobták, és Indijja község határában lelőtték.
Vértanúság a szovjet fronton
Nagyatád a háború utolsó szakaszában a
nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került. A front
közeledtével a katonaság felszólította a lakosságot, 
hogy hagyja el a települést. Ekkor Hajnal Zénó
(1900–1945) ferences házfőnök állt a nagyatádiak élére, az ő
vezetésével vonultak ki az emberek a településről. Gyékényes felé
indultak, amelynek határában a bolgár és a német csapatok kerültek
egymással szembe. Húsvétvasárnap a bolgár katonák házról házra foglalták
el a falut. Elértek a plébániához, ahonnan kiparancsolták Martincsevics
Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. Egy bolgár lovas
katona, mikor meglátta a reverendát, illetve a ferences habitust viselő
két papot, visszafordult, kiszólította őket a tömegből és agyonlőtte
őket. A menekülő magyarok közül csak őket végezték ki. Az emberek
melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az
egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló
bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek. A hét rendtag közül egyedül
Zénó atya nyughelye ismert.
A kommunista diktatúra áldozatai
A ferenceseket a világháború idején
tanúsított hősies helytállásuk miatt nagy tisztelet vette körül.
Kiiktatásuk leghatásosabb eszköze a koncepciós perek gyártása volt. Így
történt Gyöngyösön is, ahol Kiss Szaléz (1904–1946)
klerikusmagiszter volt. 1945-ben megszervezte a Keresztény Demokratikus
Ifjúsági Munkaközösséget, amely a város fiatalságát fogta egybe. E
szervezetben a kommunisták konkurenciát láttak, ezért Szaléz atyát 1946.
április 28-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy részt vett szovjet
katonák meggyilkolásában, és fegyveres összeesküvést szervezett. A
bírósági jegyzőkönyv szerint Szaléz atya előre megígérte, hogy
feloldozza a diákokat, ha elkövetik a gyilkosságot, illetve beszámolt
arról is, mit gyóntak neki vádlott társai. A per jogi vizsgálata
bebizonyította, hogy a vallomás jelentős része nem Szaléz atyától
származik. Társai közül többen kiszabadultak a fogságból. Vallomásuk
szerint papjukat felismerhetetlenségig verték, de ő a gyónási titkot nem
árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette: a jegyzőkönyvet a
kínzások hatására írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul
nem tudó szovjet katonák megfelelő tolmács nélkül vezették. A szovjet
hadbíróság 1946. december 10-i ítélete alapján végezték ki
Sopronkőhidán. Halála óta rendtársai a gyónási titok vértanújaként
tisztelik. A per koncepciós jellege és a gyónás szentségének központi
kipellengérezése mutatja a tudatos egyházellenességet, Szaléz atya
szenvedésvállalása pedig a hit tisztaságáért hozott áldozat.
A háború után a kommunista hatalom
fokozott támadást indított a hatvani vasutas lakosság ellen, akiknek
lelkipásztorai a ferencesek voltak. E meghurcolás részeként a 1945–50
között a hatvani kolostor szinte valamennyi tagját börtönbüntetés vagy
valamilyen más diktatórikus eszköz segítségével távolítottak el a
városból. Közéjük tartozott Lukács Pelbárt 
(1916–1948),
akit 1946 májusában tartóztattak le. Ügyét a Kiss Szaléz perhez
csatolták, amit így sikerült regionális üggyé emelni. A vád szerint ő
volt az összekötő Hatvan és Gyöngyös városa között a szovjetellenes
szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosság
előkészületeiről. A jogi vizsgálat bebizonyította, hogy az ő
tanúvallomása is a kommunista szervek által írt szöveg, számtalan
ellentmondással. A magyar hatóságok Pelbárt atyát is átadták a szovjet
bíróságnak, és perét ugyanolyan jogellenes körülmények között
tárgyalták, mint P. Szalézét. Tíz év kényszermunkára ítélték, a
Szovjetunióba hurcolták. Betegségét nem kezelték megfelelően, ezért –
rabtársai szerint – embertelen kínok között halt meg 1948. április
18-án. A ferencesek vértanúként tisztelik.
Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben Kriszten Rafaelt (1899–1952). A 
budai,
Margit körúti rendházban 1941 és 1946 között eltöltött éveit során
házfőnök–plébánosként a zsidóüldözés idején a menekítés érdekében
megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba, és sebesülten
is több száz kilométeres útra indult, gyalogosan, hogy a nunciatúrán
kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. Az általa vitt iratok
segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza; így az
odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. A világháború után
megnyitotta a kolostor konyháját, és hosszú időn keresztül étkeztette a
környék nyomorgóit. 1949 augusztusában, már betegen került Hatvanba
házfőnöknek. 1950. június 19-én, a szerzetesrendek elhurcolásának idején
teherautók álltak meg a hatvani rendház előtt, piarista szerzeteseket
és szerzetesnőket deportáltak a kolostorba. A lakosságot azonban
fellázította a kommunista rendőrség, azt híresztelve, hogy a
ferenceseket akarják elvinni. Ekkor az emberek a templom elé vonultak, a
rendőrség pedig felszólította a házfőnököt, P. Rafaelt, hogy oszlassa
fel a tömeget. Nem sikerült. Az éjszakai órákban a politikai rendőrség
brutális módon feloszlatta a tüntetést, a kolostor lakóit pedig véresre
verte. A négy ferences atyát az Andrássy út 60-ba szállították. A
vallomásokról ebben az esetben is kimutatható, hogy a politikai
rendőrség koncepciójának szüleményei, nem a vádlottak szavai. Rafael
atyát – a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés
címén – 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. A szerzetes tudta,
hogy Hatvanban szinte valamennyi elődjét letartóztatták, így a helyezés
elfogadása számára a meghurcolással való tudatos szembenézést jelentette
1949 augusztusában. A börtönemlékek között megőrizték azt a történetet,
miszerint egy téli napon kabátban, ing nélkül szállították át egyik
börtönből a másikba. Amikor az őr meglátta a teherautóról leszálló, ing
nélküli rabot, így szólt: „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?”
Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen
körülményei között.
Börtönben halt meg Károlyi Bernát
(1892–1954) is, aki 1929 és 1938 között a ferencesek kínai missziójának
alapító vezetője, 1936-tól az apostoli delegátus helyettese volt
Paoking környékén. Missziós tevékenysége során az elhagyott,
magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított azoknak a
lányoknak, akiket a családok kitettek otthonukból. Iskolát, orvosi
rendelőt létesített, letelepítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendjét,
megszervezte a környék lelkipásztori szolgálatát. 1938-ban visszajött
Magyarországra, ahol a misszió anyagi támogatásának szervezésén
dolgozott, újságkiadással foglalkozott. A zsidóüldözés idején ferences
habitust adott a menekülteknek, és abban rejtegette őket. A kecskeméti
rendházba fogadott be üldözötteket, illetve felkereste gettóba zárt
embertársait. A szovjet front előretörésekor Kecskemét város
köztisztviselői elmenekültek. Ő irányította a várost, vezette a
kórházat, összeszedte a házaknál hagyott betegeket, és ingyen konyhát
nyitott a Dél-Magyarországról érkező menekülteknek. 1945-ben tiltakozott
a kommunista rendőrség embertelen túlkapásai miatt, amelyekkel
megalázták a börtönbe vetetteket, ezért 1945 júliusában őt is
letartóztatták. Zsidóellenességgel, izgatással vádolták, majd 1949.
november 26-án végleg elhurcolták. 1950. november 18-án államrend elleni
szervezkedés vádjával, de bizonyítékok nélkül elítélték. A rabtársak
visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, de P.
Bernát mindig megőrizte jóságát. A börtönben titokban gyóntatott,
mindenkit bátorított. A ferences provincia a vértanúk között tartja
számon. Boldoggáavatási eljárásának megkezdését 700 kecskeméti hívő
támogatta aláírásával. Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi
kar a holokauszt hatvanadik évfordulóján emlékfát ültetett tiszteletére a
kecskeméti ferences templom kertjében. Bernát atya környezetéből többek
nyugatra menekültek, mert számolniuk kellett az elhurcolással. Ő
azonban súlyosbodó betegsége ellenére is helyén maradt, tudatosan
vállalva a szenvedést és a vértanúságot.
*
A hét személyről a ferencesek és az érintett egyházközségek úgy vélekednek, hogy Krisztusért adták oda az életüket. Ugyanazt tették a nemzeti szocialista időszakban, mint a kommunista éra kiépülése idején: mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Helytállásuk és el nem menekvésük következménye minden esetben a meghurcolás volt, mely Isten és az egyház elleni haragból forrásozott. A lelkipásztorok tisztában voltak a várható következményekkel, mikor úgy döntöttek, hogy kitartanak híveik mellett, és így igent mondtak a vértanúságra.
* * *
A püspöki konferencia december elején hozott döntése értelmében támogatja a hét magyar ferences vértanú boldoggáavatásának ügyét.
Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír
