Emlékszem, nagy-nagy izgalommal
készültünk a petrozsényi túrára és a Házban lakó gyerekek
meglátogatására.
Igazi csapatként összefogtunk,
szervezkedtünk, tettük amit meg kellett tennünk, kicsit
kötelességtudatból, kicsit ember és felebaráti szeretetből,
kicsit összetartásból.
Tettük lelkesen, tettük szívvel és
lélekkel, időt, pénzt, energiát nem sajnálva, magunkat nem
kímélve.
Tettük nem igazán tudva, hogy mi vár ránk, hogyan
fogadnak minket, milyen élményben lesz részünk, de éreztük,
hogy tennünk és mennünk kell, tudtuk, hogy el kell jutnunk
oda.
Aztán eljött a Nagy Nap.
Útra keltünk. A szívünk,
- ahogy közeledtünk - az izgalomtól, a várakozástól egyre
hevesebben és hevesebben vert.
Kérdések kavarogtak a
fejünkben:
- Ott
van-e még?! Megismer-e még, megismerem-e?!
-
Akit nem ismerek, elfogad-e, elfogadom-e?!
-
Meg tudják dobogtatni a szívem, meg dobogtatom-e a
szívüket?!
-
Megszeretem- e, megszeretnek-e?!
De a kérdések és a
kérdések által keltett gondolatok, érzések nem ülhettek ki az
arcokra. Mégiscsak felnőttek vagyunk, ráadásul abból a marcona
fajtából! Palástoljuk el! Az nem lehet, hogy meglátják
rajtunk!
Megérkeztünk!
Kár volt aggodalmaskodnunk, egy
pillanat műve volt és a szívünkbe férkőztek!
Megláttak és
megkedveltek, aztán megszerettek! Megláttuk, megkedveltük és
aztán megszerettük Őket!
A hol vidáman mosolygó, hol
érdeklődőn tágra nyílt, tiszta és őszinte gyermeki szemek
mindannyiunk lelkét megigézték! Volt aki nehezebben adta be a
derekát. Közülünk és közülük is! De aztán fel és
elszabadultunk mindannyian! Csimpaszkodtak belénk, játszottunk
Velük, vontak, húztak magukkal. Tótágast álltak, énekeltek,
táncoltak, ugráltak. A legkisebbtől, a legnagyobbig!
És
közben szövődtek a szorosabbnál szorosabb személyes kapcsolatok.
Keresték bennünk a példaképet, a barátot, a családot, az
anyukát, az apát! És ha néha mindeközben arra
gondoltunk, hogy másnap mennünk kell, összeszorult a szívvel
öleltük magunkhoz Őket!
A Mikulásos előadást odaadóan
és meghatóan adták elő! A mikuláscsomagokat gyermeki
várakozással és izgalommal fogadták el, de meglátszott rajtuk,
hogy többet akarnak tőlünk!
Hogy maradjunk még! Hogy
visszatérjünk! Hogy ne felejtsük el Őket! Hosszú este
volt! Beszélgessünk még! Játszunk még! Még egy kicsit, no még
egy utolsót, egy legutolsót, egy legeslegutolsót, aztán meg egy
legeslegutolsó utánit is!
Csendes takarodó után,
nyugtalan éjszaka. De nem a mienk volt a legnyugtalanabb! Kora
hajnalban már, egy-két kislány a folyóson várta, hogy
megjelenjünk. Várták az új anyukájukat! Hiszen megígérték,
hogy lehetnek még együtt, hogy játszhatnak még! Nehéz
szívvel, palástolt könnyes szemekkel jártuk végig a Házat
szobáról-szobára! Búcsúztunk, de tudtuk, hogy ide még
visszajövünk!
Megígértük!
Hiszen VISSZAVÁRNAK!
Köszönik
a kitartásotokat!
Köszönik az áldozatos munkátokat!
Köszönik
a jó és igazlelkű emberek összefogását és
adományait!
Köszönik, hogy Velük voltatok!
Csavargó
