A legfontosabb keresztény
imádságunkban, a Miatyánkban, csak egyetlen egy erkölcsi
követelménnyel találkozunk. A Krisztustól származó imában azt
kérjük Istentől, hogy „bocsássa meg bűneinket miképpen mi is
megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Az evangéliumokból
viszont valamennyien jól tudjuk, hogy a krisztushívő embert számos
más erkölcsi követelmény is kötelezi. Felsorolás helyett
emlékezzünk csak a hegyi beszédben támasztott erkölcsi
követelményekre vagy a Jézus részéről annyiszor kiemelt
szolidaritásvállalásra a szegényekkel. Ezekből semmi sem került
bele a Miatyánkba. Kivéve a megbocsátást. A megbocsátást, ami a
legigényesebb és a legnagyobb mértékben embert próbáló
erkölcsi feladat. Megbocsátást kérünk Istentől, de ezzel
párhuzamosan az emberek közötti kölcsönös megbocsátásért is
imádkozunk. Isten megbocsát, az embernek is meg kell bocsátania.
Mindannyian tudjuk, érezzük vagy
legalább sejtjük, hogy a megbocsátás és a megbékélés esetében
a legnehezebb erkölcsi téma és kihívás előtt állunk.
Egyáltalán nem könnyű megbocsátani, és nem könnyű kibékülni.
- Még a mindennapi apró-cseprő nézeteltéréseink közepette sem!
Sokszor van harag, gyűlölet, bosszúvágy, visszavágási szándék
a szívünkben.
Mindez akkor hág igazán a tetőfokára,
amikor az emberi élet kioltásáról, ártatlan személyek válogatás
nélküli halálra kínzásáról, kivégzéséről, vagy az ember
különböző módon történő megalázásáról van szó. A
megbocsátást és a kibékülést tovább nehezíti az a tény, hogy
az ember nehezen vallja be bűnösségét. Hibánkért, bűneinkért
az esetek többségében másokat vagy a körülményeket okoljuk.
Minden ember igazolni akarja tettét. Tisztára akarja mosni önmagát
mások előtt, és saját lelkiismerete előtt. Tagadja tettét. A
bűnös mindent megtesz, magyarázatokat keres, csakhogy ne kelljen
vállalnia a felelősséget. El is zárkózhat az áldozatoktól
mintegy azt üzenve, hogy nem érdemes velük foglalkozni. Ő, a
gonosztevő minősíti az áldozatot: jelentéktelen emberi lénynek
tartja, törvényszegőnek, olyan lénynek, aki nem érdemli meg,
hogy éljen, s ezért neki – a gonosztevőnek – jogában áll
döntenie a másik sorsa fölött.
Az áldozat, a szenvedő alany
rendkívül nehéz helyzetét még nehezebbé tesz az, ha
meghunyászkodik, ha önmagába zárkózik. Előfordulhat, hogy az
áldozat maga is egy pillanatban alacsonyabb rendűnek és
érdemtelennek kezdi érezni magát. Ilyen helyzetekben gyógyírként
hat, ha a sértett nem a veszteségre összpontosít, hanem saját
maga helytállására az embertelen körülmények közepette. Mert
mindannyiunk számára nagy erő és vigasz az, ha tudjuk, hogy a
gonoszság közepette nem váltunk gonoszakká, hogy gyilkosok között
nem lettünk gyilkosokká, hanem megőriztük emberi méltóságunkat.
Emberi tartásunk a gonoszság fölött állt még, ha sebzett és
vérző szívvel is. Dicső győzelem az, amikor az ember embertelen
körülmények között is meg tudja őrizni emberi méltóságát.
Az elhunyt áldozatokat illetően
kötelességünknek érezzük, hogy kiharcoljuk emberi méltóságuk
visszaállítását. El kell ismerni – és el kell ismertetni, hogy
az áldozat ember volt. Emberi méltóság alapja pedig az, hogy az
ember Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. Mai
megemlékezésünkön az ártatlan áldozatról, nem a bosszúvágy
fűt bennünket, hanem a kiáltás az élőkhöz és az ima az
Istenhez – hogy elfogadást nyerjen az a tény, hogy áldozataink
emberi méltósággal rendelkező lények voltak. Tudjuk, hogy ebben
a világban nem szüntethetjük meg végérvényesen a rosszat és a
bűnt, de azt követelhetjük, - és követeljük is! -, hogy az
áldozatok méltósága elismerést nyerjen. Követeljük ezt azért,
mert tudjuk, hogy a sebek gyógyulása igazán csak akkor kezdődik
el, amikor az áldozatoknak visszaadjuk emberi méltóságukat.
Egyszerűen azért szállunk síkra, hogy visszanyerjék emberi
méltóságukat és önazonosságukat.
Az utóbbi évtizedekben a politikában
is egyre gyakrabban alkalmazzák a bocsánatkérést, a megkövetést–
vagy ahogyan II. János Pál pápa mondta: az „imát a
megbocsátásért”, mint a gyógyulás eszközét. Az ilyen
gesztusoknak a célja a történelem romboló erejének a mérséklése,
és olyan utak feltárása, amelyek serkentik a kapcsolatokat és az
együttműködést. Ha megszabadulunk a történelem terhétől,
könnyebben tudunk tovább lépni. A nehéz teher cipelése mindig is
akadályozza a biztos és gyorsabb haladást.
II. János Pál pápa az „emlékezés
megtisztításáról”, a történelem megtisztításáról beszélt.
Nem arról van szó, hogy kimerítő pontossággal fogalmazzuk meg a
történelmi vétket, nem is arról, hogy csupán bírósági perek
keretében vonjuk felelősségre a letűnt generációk gyilkos
tagjait. A jogi szankcionálás sok esetben nem is lehetséges.
Egy-egy bírósági eljárás olykor még nehezebbé tehetné a
jelent. Arról van szó, hogy nevén nevezzük a gyereket:
elsősorban, mondjuk ki – vagy mondassuk ki - világosan és
nyilvánosan, hogy egy adott igazságtalanság valóban megtörtént,
másodsorban pedig, hogy hangot adjunk azon álláspontunknak és
meggyőződésünknek, hogy a történelmi gonosztettekre vonatkozó
etikai elvek továbbra érvényben vannak. A gonosztettek erkölcsileg
sohasem igazolhatók.
A megemlékezésnek a múlt tisztítása
mellett van még egy fontos mozzanata. Az emlékezés gátat vet a
múlt megismétlődésének, a múlt visszatérésének. Aki nem
emlékezik vissza a történelemre, az arra van ítélve, hogy
minduntalan megismételje azt. Az emlékezés megakadályoz a múlt
bűnös tetteinek a megismétlésében. Ezért nyugodtan mondhatjuk,
hogy az emlékezés kötelesség.
Jogosan állapítjuk meg, hogy az
emlékezés nem egyszerű és nem könnyű dolog. Az emlékezés
helyett ajánlhatnánk a múlt feledését. Mondhatnánk azt, hogy
volt, ami volt, azon már nem lehet változtatni, ne is foglalkozzunk
vele. De vajon ez elegendő-e ahhoz, hogy magunk mögött tudjuk a
történelmi igazságtalanságot? Vajon nem az történik-e, hogy a
visszaemlékezés új összetűzésekhez vezet. Az emlékezés és a
megbékülés közötti viszony azonban nem ilyen egyszerű. Mi itt
Európában három modellről szoktunk beszélni: arról, amit a
Biblia kínál, valamint arról, amit a felvilágosodás és a
nacionalizmusok kínálnak.
Az utóbbi évtizedekben - még a
politikában is - a bibliai modellt alkalmazzák. Számunkra ez
magától értődőnek számít, hiszen a Biblia Isten
kinyilatkoztatása. A Bibliában az emlékezés és a megbékélés
kulcsfontosságú szerepet játszik. A szent könyvekben gyakran
találkozunk az „emlékezzél” felszólítással. Az emlékezés
a választott nép történetének sajátossága, „hebreicum”-ja.
A Biblia emberre két dologról emlékezik meg: Jahvéról és
önmagáról. A zsoltárokat olvasva látjuk, hogy Jahve megemlékezik
az ő népéről, de Izrael is megemlékezik Jahvé üdvösségszerző
tetteiről, vagy pedig azt kéri Jahvétől, hogy ne rója fel, ne
emlékeztesse őt elkövetett bűneire
A 103-ik zsoltárban
imádkozuk:
Áldjad, lelkem, az Urat,
és ne feledd, mennyi jót tett
veled!
Megbocsátja minden bűnödet,
és meggyógyítja minden
gyöngeséged.
Megmenti életed a pusztulástól,
kegyelemmel és irgalommal koszorúz
A Szentarásban tehát szorosan együtt
jár az üdvösség és a vétek. Az emlékezés – a nem feledés -
azért fontos, mert a jelent a történelem, a múlt határozza meg.
Az Újszövetségben mindez még erőteljesebben jut kifejezésre.
Csak egyetlen helyet említek. Percek múlva itt a szentmisében is
felelevenítjük Jézus utolsó vacsorai parancsát a tanítványoknak:
„Ezt tegyétek az én emlékezetemre”. Ez a fajta emlékezés nem
visszatérés a múltba, hanem az egyetemes kibékülést szolgálja.
Ha eleget teszünk Jézus parancsának, akkor megismétlődik az
áldozata, amelyben megvalósul a kiengesztelődés Isten és az
ember között, valamint ember és ember között. A múltban
végbement esemény új helyzetet hoz létre a jelenben. A görög
„kallag” kifejezés „cserét”, „változást” jelent. A
megromlott viszonyok visszaállításáról van szó. A múlt
rosszát, bűneit az új élet lehetősége cseréli fel.
Az embernek szüksége van az
emlékezésre, hogy le tudja vetni – vagy divatos szóval élve
„fel tudja dolgozni” - a múltat. A múlt elbocsátása nélkül,
nem lehet új jövőt kezdeni. Ha a múlt rabságában élünk, akkor
nincs kitörési lehetőségünk a jövő felé. A rabság ugyanis
mindig megbénít. Feladatunk, hogy széttörjük a történelem
gonoszságainak rabláncát.
Minden szörnyűség ellenére arra
kell törekedni, hogy az egyéni és a kollektív emlékezés,
megbékélést hozó emlékezés legyen. A keresztény remény azt is
sugallja, hogy felül kell kerekednünk az ellenségeskedésen.
Tudjuk, hogy a végső ellenségeskedés csak az eschatonban valósul
meg, de már most és itt – hic et nunc – elkezdődik.
Mi hirdetjük a megbocsátást, ami nem
egyszeri tett, hanem folyamat. A mi Istenünk az ellenség szeretetét
is elvárja tőlünk. Be kell állnunk ebbe a folyamatba.
Megemlékezéseinknek csak akkor van és lesz igazi értelme, hogy ha
a jövőt akarjuk, és nem a múltat visszahozni. Ez semmiképpen sem
jelenti azt, hogy lemondunk bizonyos fokú – mert tökéletes nem
létezik – társadalmi igazságosságról.
Minden helyes eszközzel síkra
szállunk az ártatlanul kivégzetteink emberi méltóságának a
visszaállításáért, de ugyanakkor törekszünk az új források
vizére, ahonnan erőt meríthetünk. Az átélt traumákat nem
akarjuk nemzedékről - nemzedékre átörökíteni. Ez érvényes
egyéni is nemzeti szinten is, hisz traumás magyarok csak traumás
jövőt teremthetnek. Nem a múlt sebeit akarjuk nyaldosni, mert azok
megcsonkítják az embert, „hibás áruvá” tesznek bennünket.
Elérkezettnek látjuk az időt, hogy az emlékezés segítségével
újfajta módon kezdjünk el gondolkodni önmagunkról. Többek
között, hogy tudatára ébredjünk annak, hogy többek vagyunk,
mint áldozatok.
Valamennyien jól tudjuk, hogy a rossz
híreket és a rossz hírek közlőit az emberek kerülik. Ezért nem
az a célunk, hogy visszhangja legyünk a történteknek, hanem, hogy
elmondjuk a világnak azt, hogy mi történt. Úgy emlékezünk, hogy
az emlékezés ne mérgezze lényünket, hogy a múlt feletti
jajveszékelés ne azt sugallja, hogy már nem vagyunk képesek
szeretni és szeretetet nyújtani, hogy már nem vagyunk szeretetre
méltó emberek.
Valamennyien át kell, hogy menjünk a
gyógyulás folyamatán. A betegség és a gyógyulás fájdalmakkal
és bizonytalansággal jár. Azért vagyunk itt, hogy ma ebben a
szent találkozásban a Megváltó Krisztus és az ember között,
kegyelmet, erőt és kitartást kérjünk az igazi Gyógyítótól,
aki minden sebet meggyógyít, és minden könnyet letöröl.
Gyógyítsa meg a múlt sebeit, bocsássa meg bűneinket és adjon
erőt, hogy le tudjuk tenni a múlt visszahúzó terhét, s helyette
a derűs jövő emberei legyünk ne csak magyar népünk körében,
hanem Európa és a világ számára is. Mert meghívásunk a
reményre szól.
Szentbeszéd -
Budapest 2010.11.28. – 13 órai szentmise – Szent István
bazilika – Megemlékezés a második világháború végének
délvidéki ártatlan áldozatairól - HK.
