A legfontosabb keresztény
imádságunkban, a Miatyánkban, csak egyetlen egy erkölcsi
követelménnyel találkozunk. A Krisztustól származó imában azt
kérjük Istentõl, hogy „bocsássa meg bûneinket miképpen mi is
megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek”. Az evangéliumokból
viszont valamennyien jól tudjuk, hogy a krisztushívõ embert számos
más erkölcsi követelmény is kötelezi. Felsorolás helyett
emlékezzünk csak a hegyi beszédben támasztott erkölcsi
követelményekre vagy a Jézus részérõl annyiszor kiemelt
szolidaritásvállalásra a szegényekkel. Ezekbõl semmi sem került
bele a Miatyánkba. Kivéve a megbocsátást. A megbocsátást, ami a
legigényesebb és a legnagyobb mértékben embert próbáló
erkölcsi feladat. Megbocsátást kérünk Istentõl, de ezzel
párhuzamosan az emberek közötti kölcsönös megbocsátásért is
imádkozunk. Isten megbocsát, az embernek is meg kell bocsátania.
Mindannyian tudjuk, érezzük vagy
legalább sejtjük, hogy a megbocsátás és a megbékélés esetében
a legnehezebb erkölcsi téma és kihívás elõtt állunk.
Egyáltalán nem könnyû megbocsátani, és nem könnyû kibékülni.
- Még a mindennapi apró-cseprõ nézeteltéréseink közepette sem!
Sokszor van harag, gyûlölet, bosszúvágy, visszavágási szándék
a szívünkben.
Mindez akkor hág igazán a tetõfokára,
amikor az emberi élet kioltásáról, ártatlan személyek válogatás
nélküli halálra kínzásáról, kivégzésérõl, vagy az ember
különbözõ módon történõ megalázásáról van szó. A
megbocsátást és a kibékülést tovább nehezíti az a tény, hogy
az ember nehezen vallja be bûnösségét. Hibánkért, bûneinkért
az esetek többségében másokat vagy a körülményeket okoljuk.
Minden ember igazolni akarja tettét. Tisztára akarja mosni önmagát
mások elõtt, és saját lelkiismerete elõtt. Tagadja tettét. A
bûnös mindent megtesz, magyarázatokat keres, csakhogy ne kelljen
vállalnia a felelõsséget. El is zárkózhat az áldozatoktól
mintegy azt üzenve, hogy nem érdemes velük foglalkozni. Õ, a
gonosztevõ minõsíti az áldozatot: jelentéktelen emberi lénynek
tartja, törvényszegõnek, olyan lénynek, aki nem érdemli meg,
hogy éljen, s ezért neki – a gonosztevõnek – jogában áll
döntenie a másik sorsa fölött.
Az áldozat, a szenvedõ alany
rendkívül nehéz helyzetét még nehezebbé tesz az, ha
meghunyászkodik, ha önmagába zárkózik. Elõfordulhat, hogy az
áldozat maga is egy pillanatban alacsonyabb rendûnek és
érdemtelennek kezdi érezni magát. Ilyen helyzetekben gyógyírként
hat, ha a sértett nem a veszteségre összpontosít, hanem saját
maga helytállására az embertelen körülmények közepette. Mert
mindannyiunk számára nagy erõ és vigasz az, ha tudjuk, hogy a
gonoszság közepette nem váltunk gonoszakká, hogy gyilkosok között
nem lettünk gyilkosokká, hanem megõriztük emberi méltóságunkat.
Emberi tartásunk a gonoszság fölött állt még, ha sebzett és
vérzõ szívvel is. Dicsõ gyõzelem az, amikor az ember embertelen
körülmények között is meg tudja õrizni emberi méltóságát.
Az elhunyt áldozatokat illetõen
kötelességünknek érezzük, hogy kiharcoljuk emberi méltóságuk
visszaállítását. El kell ismerni – és el kell ismertetni, hogy
az áldozat ember volt. Emberi méltóság alapja pedig az, hogy az
ember Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény. Mai
megemlékezésünkön az ártatlan áldozatról, nem a bosszúvágy
fût bennünket, hanem a kiáltás az élõkhöz és az ima az
Istenhez – hogy elfogadást nyerjen az a tény, hogy áldozataink
emberi méltósággal rendelkezõ lények voltak. Tudjuk, hogy ebben
a világban nem szüntethetjük meg végérvényesen a rosszat és a
bûnt, de azt követelhetjük, - és követeljük is! -, hogy az
áldozatok méltósága elismerést nyerjen. Követeljük ezt azért,
mert tudjuk, hogy a sebek gyógyulása igazán csak akkor kezdõdik
el, amikor az áldozatoknak visszaadjuk emberi méltóságukat.
Egyszerûen azért szállunk síkra, hogy visszanyerjék emberi
méltóságukat és önazonosságukat.
Az utóbbi évtizedekben a politikában
is egyre gyakrabban alkalmazzák a bocsánatkérést, a megkövetést–
vagy ahogyan II. János Pál pápa mondta: az „imát a
megbocsátásért”, mint a gyógyulás eszközét. Az ilyen
gesztusoknak a célja a történelem romboló erejének a mérséklése,
és olyan utak feltárása, amelyek serkentik a kapcsolatokat és az
együttmûködést. Ha megszabadulunk a történelem terhétõl,
könnyebben tudunk tovább lépni. A nehéz teher cipelése mindig is
akadályozza a biztos és gyorsabb haladást.
II. János Pál pápa az „emlékezés
megtisztításáról”, a történelem megtisztításáról beszélt.
Nem arról van szó, hogy kimerítõ pontossággal fogalmazzuk meg a
történelmi vétket, nem is arról, hogy csupán bírósági perek
keretében vonjuk felelõsségre a letûnt generációk gyilkos
tagjait. A jogi szankcionálás sok esetben nem is lehetséges.
Egy-egy bírósági eljárás olykor még nehezebbé tehetné a
jelent. Arról van szó, hogy nevén nevezzük a gyereket:
elsõsorban, mondjuk ki – vagy mondassuk ki - világosan és
nyilvánosan, hogy egy adott igazságtalanság valóban megtörtént,
másodsorban pedig, hogy hangot adjunk azon álláspontunknak és
meggyõzõdésünknek, hogy a történelmi gonosztettekre vonatkozó
etikai elvek továbbra érvényben vannak. A gonosztettek erkölcsileg
sohasem igazolhatók.
A megemlékezésnek a múlt tisztítása
mellett van még egy fontos mozzanata. Az emlékezés gátat vet a
múlt megismétlõdésének, a múlt visszatérésének. Aki nem
emlékezik vissza a történelemre, az arra van ítélve, hogy
minduntalan megismételje azt. Az emlékezés megakadályoz a múlt
bûnös tetteinek a megismétlésében. Ezért nyugodtan mondhatjuk,
hogy az emlékezés kötelesség.
Jogosan állapítjuk meg, hogy az
emlékezés nem egyszerû és nem könnyû dolog. Az emlékezés
helyett ajánlhatnánk a múlt feledését. Mondhatnánk azt, hogy
volt, ami volt, azon már nem lehet változtatni, ne is foglalkozzunk
vele. De vajon ez elegendõ-e ahhoz, hogy magunk mögött tudjuk a
történelmi igazságtalanságot? Vajon nem az történik-e, hogy a
visszaemlékezés új összetûzésekhez vezet. Az emlékezés és a
megbékülés közötti viszony azonban nem ilyen egyszerû. Mi itt
Európában három modellrõl szoktunk beszélni: arról, amit a
Biblia kínál, valamint arról, amit a felvilágosodás és a
nacionalizmusok kínálnak.
Az utóbbi évtizedekben - még a
politikában is - a bibliai modellt alkalmazzák. Számunkra ez
magától értõdõnek számít, hiszen a Biblia Isten
kinyilatkoztatása. A Bibliában az emlékezés és a megbékélés
kulcsfontosságú szerepet játszik. A szent könyvekben gyakran
találkozunk az „emlékezzél” felszólítással. Az emlékezés
a választott nép történetének sajátossága, „hebreicum”-ja.
A Biblia emberre két dologról emlékezik meg: Jahvéról és
önmagáról. A zsoltárokat olvasva látjuk, hogy Jahve megemlékezik
az õ népérõl, de Izrael is megemlékezik Jahvé üdvösségszerzõ
tetteirõl, vagy pedig azt kéri Jahvétõl, hogy ne rója fel, ne
emlékeztesse õt elkövetett bûneire
A 103-ik zsoltárban
imádkozuk:
Áldjad, lelkem, az Urat,
és ne feledd, mennyi jót tett
veled!
Megbocsátja minden bûnödet,
és meggyógyítja minden
gyöngeséged.
Megmenti életed a pusztulástól,
kegyelemmel és irgalommal koszorúz
A Szentarásban tehát szorosan együtt
jár az üdvösség és a vétek. Az emlékezés – a nem feledés -
azért fontos, mert a jelent a történelem, a múlt határozza meg.
Az Újszövetségben mindez még erõteljesebben jut kifejezésre.
Csak egyetlen helyet említek. Percek múlva itt a szentmisében is
felelevenítjük Jézus utolsó vacsorai parancsát a tanítványoknak:
„Ezt tegyétek az én emlékezetemre”. Ez a fajta emlékezés nem
visszatérés a múltba, hanem az egyetemes kibékülést szolgálja.
Ha eleget teszünk Jézus parancsának, akkor megismétlõdik az
áldozata, amelyben megvalósul a kiengesztelõdés Isten és az
ember között, valamint ember és ember között. A múltban
végbement esemény új helyzetet hoz létre a jelenben. A görög
„kallag” kifejezés „cserét”, „változást” jelent. A
megromlott viszonyok visszaállításáról van szó. A múlt
rosszát, bûneit az új élet lehetõsége cseréli fel.
Az embernek szüksége van az
emlékezésre, hogy le tudja vetni – vagy divatos szóval élve
„fel tudja dolgozni” - a múltat. A múlt elbocsátása nélkül,
nem lehet új jövõt kezdeni. Ha a múlt rabságában élünk, akkor
nincs kitörési lehetõségünk a jövõ felé. A rabság ugyanis
mindig megbénít. Feladatunk, hogy széttörjük a történelem
gonoszságainak rabláncát.
Minden szörnyûség ellenére arra
kell törekedni, hogy az egyéni és a kollektív emlékezés,
megbékélést hozó emlékezés legyen. A keresztény remény azt is
sugallja, hogy felül kell kerekednünk az ellenségeskedésen.
Tudjuk, hogy a végsõ ellenségeskedés csak az eschatonban valósul
meg, de már most és itt – hic et nunc – elkezdõdik.
Mi hirdetjük a megbocsátást, ami nem
egyszeri tett, hanem folyamat. A mi Istenünk az ellenség szeretetét
is elvárja tõlünk. Be kell állnunk ebbe a folyamatba.
Megemlékezéseinknek csak akkor van és lesz igazi értelme, hogy ha
a jövõt akarjuk, és nem a múltat visszahozni. Ez semmiképpen sem
jelenti azt, hogy lemondunk bizonyos fokú – mert tökéletes nem
létezik – társadalmi igazságosságról.
Minden helyes eszközzel síkra
szállunk az ártatlanul kivégzetteink emberi méltóságának a
visszaállításáért, de ugyanakkor törekszünk az új források
vizére, ahonnan erõt meríthetünk. Az átélt traumákat nem
akarjuk nemzedékrõl - nemzedékre átörökíteni. Ez érvényes
egyéni is nemzeti szinten is, hisz traumás magyarok csak traumás
jövõt teremthetnek. Nem a múlt sebeit akarjuk nyaldosni, mert azok
megcsonkítják az embert, „hibás áruvá” tesznek bennünket.
Elérkezettnek látjuk az idõt, hogy az emlékezés segítségével
újfajta módon kezdjünk el gondolkodni önmagunkról. Többek
között, hogy tudatára ébredjünk annak, hogy többek vagyunk,
mint áldozatok.
Valamennyien jól tudjuk, hogy a rossz
híreket és a rossz hírek közlõit az emberek kerülik. Ezért nem
az a célunk, hogy visszhangja legyünk a történteknek, hanem, hogy
elmondjuk a világnak azt, hogy mi történt. Úgy emlékezünk, hogy
az emlékezés ne mérgezze lényünket, hogy a múlt feletti
jajveszékelés ne azt sugallja, hogy már nem vagyunk képesek
szeretni és szeretetet nyújtani, hogy már nem vagyunk szeretetre
méltó emberek.
Valamennyien át kell, hogy menjünk a
gyógyulás folyamatán. A betegség és a gyógyulás fájdalmakkal
és bizonytalansággal jár. Azért vagyunk itt, hogy ma ebben a
szent találkozásban a Megváltó Krisztus és az ember között,
kegyelmet, erõt és kitartást kérjünk az igazi Gyógyítótól,
aki minden sebet meggyógyít, és minden könnyet letöröl.
Gyógyítsa meg a múlt sebeit, bocsássa meg bûneinket és adjon
erõt, hogy le tudjuk tenni a múlt visszahúzó terhét, s helyette
a derûs jövõ emberei legyünk ne csak magyar népünk körében,
hanem Európa és a világ számára is. Mert meghívásunk a
reményre szól.
Szentbeszéd -
Budapest 2010.11.28. – 13 órai szentmise – Szent István
bazilika – Megemlékezés a második világháború végének
délvidéki ártatlan áldozatairól - HK.
