Mintha
megannyi apró ezüst port szórtak volna a földre az égi angyalok
seregei, úgy esett a hó aznap este, amikor megérkeztünk Parajdra.
Mintha
álmot láttam volna, a kis város hangulata Meseországra
emlékeztetett. Bűbájosan nagy volt a varázs, ami a hatalmába
kerített. A kis bölcsődalos házak körülöttünk megfehéredtek
a szakadó hótól, becsukták ablakszemüket. Mintha az idő is
megállt volna: hiába volt késő este, a hó annyira világított,
mintha elraktározták volna az égi napsugarakat és ez által,
mintha éjszaka is nappal lett volna. A fehéren futó úton motoros
szánok robogtak, segítő kezek igyekeztek a sűrű hóesésben
pakolni a rengeteg karácsonyi ajándékot, amik kamionszámra
érkeztek Parajdra a gyerekeknek Magyarországról.
Erdélyi
testvéreink már vártak, mi voltunk aznap este az utolsó érkezők.
Meleg vacsorával fogadtak minket, szinte habzsoltuk az isteni
töltött káposztát, a tüzes meggypálinka pedig éltető erőként
áradt szét a testünkben. Vöröses-sárgás fényben úszott az
egész étkező, égig érő karácsonyfa állt a sarokban, alatta
ezernyi ajándékkal.
A
kályhában szelíden ropogott a tűz, az emberek pedig, akik akkor
találkoztak életükben először egymással, halkan beszélgettek.
Nagyon szeretetteljes fogadtatásban részesültünk, úgy éreztük,
hogy itthon vagyunk. És itthon is voltunk. Erdélyi barátaink maguk
közé ültettek minket, testvérnek neveztek bennünket. Az első
perctől olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, amelynek
fonala nagyon régre, testvér őseink idejébe vezetett vissza.
Vacsora
után vendéglátóink a szálláshelyünkre kísértek minket. Ahogy
utaztunk végig a falun, úgy kerített hatalmába egyre inkább
valami nosztalgikus varázslat. Színes hó prémmel szegélyezett
apró ablakok előtt haladtunk el és nekem olyan érzésem volt,
hogy itt békében és nyugalomban élnek az emberek, akik esti
óráikat azzal töltik, hogy befonják a kislányok haját,
zenehangokon át megidéznek ringatózó hangulatokat, és a
kályhájukban pattog a tűz.. A panzió ahol a szállást kaptuk,
karácsonyi fényben úszó földi paradicsomnak hatott. Mint a
mesében: Az udvaron egy patakocska halkan csevegett, a hó már
betakarta a világot, de a kis patakocskát nem tudta legyőzni.
Frissen ropogott a hó a lábunk alatt, amikor elindultunk gyalog a
domb tetején levő faházhoz. Miután mindenki elfoglalta a
szobáját, az utazó táskákból előkerült a gitár, a hegedű, a
lábakra felkerültek a néptáncos cipellők s hajnalig énekeltünk,
táncoltunk és hógolyóztunk. A tiszta fehér hó látványa mintha
mindenkibe visszavarázsolta volna a gyermeki lelkét, úgy
sikongattunk és úgy játszottunk, mint a gyerekek.
Gyermekkoromban
láttam ekkora havat otthon a sályi domboldalakon. Utoljára ekkor
volt ilyen tiszta, ilyen varázslatos ilyen pihe-puha és ilyen finom
illatú….és most, hogy felnőttem, így tíz év távlatából itt
Erdélyben találkozom ugyanezzel a gyermeki, felemelő érzéssel…ami
csodával határos módon hatott rám. Nemcsak engem, hanem mindenkit
magával ragadott a parajdi hó varázsa, az angyalka „ lenyomatok”
füzérszerűen készültek a hegyoldalba, nem éreztük, hogy
mennyire hideg vagy mennyire nedves, csak önfeledten játszottunk és
gyermekien kacagtunk.
Bizony
hajnal volt mire mindenki ágyba került, olyan mélyen aludtunk,
hogy a házunkat őrző medvék is megirigyeltek volna minket.
Álmomban már a színpadon álltam, ezernyi csillogó szempár
tükrében és énekeltem.
Reggel
mindenki nagyon izgatottan ébredt, nagy napnak néztünk elébe.
Csípős, hideg reggel volt. A nap vörös tányérja halványan
ragyogta be a tájat, a hó még mindig esett. A ház körül csend
volt és Parajd felett is, mintha mindenki hógolyózott volna éjjel…
A kémények ünnepi füstöt pipáltak, a harangszó tisztán
hintázott a levegőben. Elindultunk gyalog reggelizni. Mindenkinek
nagyon jól esett a tea, ami forrón gőzölgött az üvegpohárban,
isteni finom volt a padlizsán krém és a csipkebogyó lekvár is.
Reggeli
után nekivágtunk hát a Sóbányának. A bányába busszal
jutottunk le több száz gyermek kíséretében, csak úgy robogott
velünk a busz az ijesztő sötétben, majd egyszer csak megállt és
a szemünk elé tárult a sóbánya hatalmassága. Gyermekkacajtól
és zsivajtól visszhangzott az egész bánya, ahogy haladtunk gyalog
a színpad felé szűk folyosókon és óriási termeken keresztül,
egyre több vidám kis arccal találkoztunk. A színpad közeléből
tompított zene hallatszott. Ezernyi szempár kíváncsi tekintettel
ránk szegeződött és nekem egyre jobban összeszorult a torkom.
Sok kis angyal jött felénk, akik megfogták a kezünket és a
színpadra vezettek minket. Katika, aki az én kezemet fogta, nagyon
bájos kislány volt. Szemeibe néztem. Drága, meleg szempár volt
az övé és könnycsepp csillogott a szempilláin. Valami bódulat
fogott el. Minden vér bennem a szívembe tolult. Kedves Olvasóm, Te
néztél már gyermekszembe? De nem úgy felszínesen, mint ahogy
egymásra szoktunk nézni mi emberek, hanem komolyan. Mélyen.
Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És…boldog?
Igen, boldog. Mert egy olyan világból néz rád, ahol a lélek még
nem koszos.
Elkezdődött
a koncert. Ajkainkról felszállt az ének, mely összetalálkozott a
gyerekek hangjával. Csilingeltek a hatalmas visszhangos teremben a
vékonyka gyermekhangok, faltól falig szökdöstek és beugrottak az
emberek szívébe. Fény volt körülöttünk minden, s a gyermekek
angyalian fehéren tündököltek. Egyszerre úgy éreztem, hogy
melegség szalad át a szívemen, valami olyasmi, amit még soha-soha
nem éreztem eddig. A nézőtérről több ezer gyermek integetett.
Örömük olyan tiszta és őszinte volt, hogy úgy éreztem mintha
ezernyi égi angyal mosolyogna vissza ránk és énekelné velünk
együtt a dalainkat. Érezni lehetett a Jó Isten jelenlétét a
bányában, ott volt minden hangban, minden gyermekszívben, minden
könnycseppben és minden ajándékban. És mintha egyszerre dobbant
volna az összes gyermeki szív is. Megható volt ez a felismerés és
szívbemarkoló.
A
koncert végére mindannyian a könnyeinket nyeltük a torkunkban, és
amikor a meghajlásnál megfogtuk egymás kezét, mindannyiunk keze
nyirkos volt és forró.
Miután
Ági néni engedélyt adott az ajándékcsomagok bontására szinte
egyszerre indult meg a bánya, több ezernyi gyermek sietett egy
irányba, hogy átvehesse karácsonyi ajándékát.
Én
még mindig nem tértem magamhoz, amikor egyszer csak láttam, hogy
valaki egy kicsit távolabb tőlem integet felém, hogy menjek oda.
Cseh Gábor kedves Barátom volt az, a Marosvásárhely-Zalaegeszeg
Baráti Kör Egyesületének az Elnöke, aki a barátaival együtt
eljött és megtisztelték jelenlétükkel a koncertünket. Szívemben
nagy örömmel szaladtam feléjük. Elém állt egy kislány és
csillogó szemmel egy mappát és egy kis ékszerdobozt nyújtott át.
„ és
maradok az úton, míg csak élek töretlen hittel ember és magyar…”
kezdtem könnyes szemmel olvasni az Emléklapot, amit kaptam, s
alatta ez állt:
Kiss
Kata énekesnő a MaZa megalakulásának a 10 éves évfordulója
alkalmából, Baráti Társaságunk örökös tiszteletbeli tagja
részére….”
A
kis ékszerdobozt melyen a következő felirat állt : „ BÖJTE
ÉKSZER” gyermeki kíváncsisággal nyitottam ki. Egy kézzel
készített ezüst kitűző állt benne, mely a Baráti Társaság
jelképét ábrázolta, és amelyet azóta is a szívem felett őrzök.
Legszívesebben összecsókoltam volna az egész világot, annyira
nagy boldogság és megtiszteltetés volt számomra, hogy ebben a
kitüntetésben részesülhettem! Ezúton is szeretném még egyszer
megköszönni Cseh Gábornak és a Baráti Társaságnak, hogy ekkora
örömöt okoztak számomra, amit szavakkal leírni nem igazán
lehet.
A
kitüntetéssel a kezemben, és a Barátaimmal az oldalamon
elindultunk a bánya kijárata felé. Minden padon és sarokban
gyermekcsoportok „bontották őrülten a csomagokat” és angyali
hangon kacagtak a boldogságtól.
Tele
volt élménnyel a szívünk, és csordultig töltődtünk
szeretettel.
Este
még megcsodálhattuk a Szent Borbála Napközi otthon gyermekeinek
bensőséges karácsonyi műsorát és ajándékbontását, majd
következett a búcsúvacsora, ahol egy nagyon színvonalas
néptáncbemutatóval kedveskedtek nekünk a fiatalok.
Furcsa
érzésem támadt, olyan volt, mintha mindig is ide, közéjük
tartoztam volna. Mintha mindig is ismertük volna egymást, mintha
egyek lennének a gondolataink és a szeretet is, ami körbevett
bennünket mintha a szívünknek ugyanabból a forrásából fakadt
volna. Hogy mennyi idő múlt el pontosan amióta itt voltunk, nem
tudtam pontosan. Olyan gyorsan telt az idő mintha loholt volna, és
egy-kettőre a búcsú órájához érkeztünk. Ági néni a szívét
adta nekünk útravalóul. Annyira szerettem volna mondani neki
valamit. De a szavak elhalkultak és mi csak álltunk összeölelkezve
könnyes szemmel a búcsú pillanatában és én máris visszavágytam
Parajdra. „Könyörgöm, Istenem adj még nékünk sok-sok ilyen
napot”- imádkoztam magamban. – s azzal elköszöntünk
egymástól.
Ez
volt a Kiss Kata Zenekar Karácsonya Meseországban…mert igazi
Meseországot teremtett a gyermekeknek egy pár napra az a sok- sok
ember, aki itt volt, és az is, aki nem volt itt, de adott, vagy csak
éppen rájuk gondolt. Köszönöm tiszta szívemből Mindenkinek,
aki hozzájárult ahhoz, hogy kijuthattunk Erdélybe, és
megtarthattuk a gyerekeknek a karácsonyi koncertünket:
Köszönet
Kovács Ágnesnek és Csaba Testvérnek, Ányos Gábornak, Magas
Krisztának, Tutinka Zoltánnak és a Magyar Portékának, Szaniszló
Jánosnak és a Hubertus-nak, Kázsmér Kálmánnak és a Duna
Televíziónak, A Magyar Televíziónak, a Magyar Rádiónak, az Echo
Tv-nek, A Magyar Katolikus Rádiónak, a Lánchíd rádiónak és
Bizse Ferencnek, a Magyar Kempo Szövetségnek, a Villki-nek, Csűrös
Csillának, Németh Miklós Attilának, Csiba Lajosnak, Mester
Andreának, Cseh Gábornak és a Baráti Társaságnak, Dali
Attilának és a Stilltech-nek, Vanczák Róbertnek, a Corvinus
Rádiónak, és mindenkinek, akik ajándékot küldtek a gyermekeknek
és egy cipős dobozba csomagolták minden szeretetüket. És nem
utolsó sorban köszönöm a Zenekarom minden tagjának!
Azóta
az én szívemben örök Karácsony van, mert a lelkemben ezernyi
csillagszemű angyalt hordozok. A szeretet és összefogás hatotta
át a Parajdon töltött időt, s mindnyájunknak életre szóló
élményt adott. Megtanultunk újra gyermeknek lenni.
Viszont
tudom jól, ha elmúlnak az ünnepek és kialszanak a karácsonyi
fények, Meseország újra Valósággá változik. Visszatér a
mindennapi küzdés, és gyerekek százai toporognak az ajtóban arra
várva, hogy befogadják őket. Hogy valaki szóljon hozzájuk egy
kedves szót, adjon enni, adjon tiszta ruhát és menedéket. Hogy ne
csak karácsonykor kapjanak tündérmesét és Meseországot, hanem
az év minden napján.
Mi
ezért fogunk küzdeni.
Ámen!
Kiss
Kata
Sály,
2010-12-27
)
)
