Sok megható történettel, családi relikviával, évtizedeken
keresztül féltve őrzött irattal találkoznak Magyarország
csíkszeredai konzulátusának munkatársai az állampolgársági
kérelmek átvételekor. Egy hetven évvel ezelőtt készült fénykép
most, 2011 februárjának elején emberi sorsokat kapcsolt össze.
A
csíkszeredai magyar konzulátuson dolgozók munkája nem csak az
állampolgársági kérelmekhez szükséges iratok számbavételéből
és átvételéből áll. Együttérzésük, odafigyelésük jólesik
a kérelmezőknek, az itteni emberek bizalma, szeretete pedig
meghatja őket. Elbeszélgetnek az emberekkel, meghallgatják azokat
a történeteket, amelyeket ki-ki fontosnak tart magyarságával
kapcsolatban, megnézik, lemásolják a ritkaságszámba menő
kordokumentumokat. És – ismétlem – gyakran
meghatódnak.
Valahogy így történt akkor is, amikor Szabó
Ibolya az állampolgársági kérelme mellé egy hetven évvel
ezelőtt készült fényképet és egy verset csatolt. A verset a
magyar hadsereg bevonulásakor, tízévesen szavalta el. Az egyik
magyar katona örömében ölbe kapta a kislányt – ekkor készült
a felvétel.
Lehet-e a kérvény mellé fényképet
és verset csatolni, van-e helye emléknek a száraz iratcsomóban?
Ezt kérdezte a kérvényt átvevő hölgy Böhm Dávid konzultól,
aki csak rápillantott a képre, és azonnal igennel válaszolt.
Később ellenőrzésre hozzá került a dosszié, és akkor már
figyelmesebben megnézte a fényképet. A mosolygós katona
ismerősnek tűnt.
– A papírok közé ajándéknak
odatettem a vers másolatát, bizonyításképp, nehogy kétségbe
vonják, van-e bennem magyar vér – meséli Szabó Ibolya. – A
hölgy, aki átvette, azonnal odanyújtotta Dávidnak azzal, hogy
nézd meg, milyen kincset kaptunk. Ő ránézett a képre, rám
kacsintott, összemosolyogtunk.
– Az adatlapokat átveszik a
kollégák, rengeteg anyakönyvi kivonatot nézünk, olvasunk. Hozzám
azzal jöttek oda, hogy Ibi néninek van egy kérése: fényképet is
szeretne csatolni. Ez nem szokványos, hiszen egy fotó nem támogató
dokumentum – egészíti ki Böhm Dávid konzul. – Mi az
adatlapok, dátumok, anyakönyvi kivonatok mögött látjuk az
embert, látjuk az életrajzot, amit viszont Budapesten nem látnak.
Ott, az állampolgársági hivatalban azt látják, hogy mi az, ami
bizonyít. Úgyhogy nagy örömmel tettünk eleget ennek a kérésnek.
Amikor mint konzul, megkaptam az egész dokumentációt, akkor néztem
meg a képet, olvastam el a verset, és felfedeztem, hogy az úriember
a fényképen kísértetiesen hasonlít a nagyapámra, akiről
tudtam, hogy itt volt a visszafoglaláskor. Másnap felhívtam
édesanyámat, elmondtam, hogy találtam egy képet, valószínűleg
az édesapja van rajta, de azért jó lenne bizonyítani. Egy órán
belül interneten hat-nyolc fotót küldött, valamint a katonakönyv
másolatát, amiben ott áll, hogy nagyapa itt volt Erdélyben abban
az időben. Egyértelmű volt tehát, hogy ő van a képen. Akkor
hívtam fel Ibi nénit, hogy találkozzunk, beszélgessünk.
Balogh
György konzul pedig úgy gondolta, az esetnek sajtónyilvánosságot
kell adni, és értesítette a Duna TV-t. Azért, mert Magyarországon
nem értik, nem érthetik, hogy az állampolgárság mit jelent az
itteni emberek számára.
– Budapestről ezt nem lehet
megítélni. Mint minden, ez is át van politizálva, érvelnek
mellette, ellene, de a valós értékét nem tudják felmérni az
emberek. Mert nem itt vannak, nem ők veszik át a kérelmet, nem
látják a könnycseppet az arcokon – mondja Böhm Dávid.
Hogy
mennyi minden játszott közre abban, hogy az egykori katona unokája
és az egykori kislány megismerje egymást, hosszasan sorolja a
fiatal konzul:
– Én egy hónapra jöttem Csíkszeredába,
hétfőn megyek haza. Két helyszínen vesszük fel a kérelmeket,
Ibi néni pedig oda kapott időpontot, ahol én vagyok, ráadásul
két műszakban dolgozunk, délelőtt-délután, hetente váltjuk
egymást. Ketten voltunk konzulok, én kaptam meg az ügyet, nem a
kolléganő. Ennyi véletlen nincs. Ez Gondviselés.
Ráadásul
viszont: Ibi néni fia Pécs mellett él, Dávid édesanyja szintén
pécsi. Dávid középiskolás korában járt Székelyföldön,
iskolájának a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiummal van
kapcsolata, az iskola kórusával Csíkszeredában is szerepeltek.
Ibi néni pedig a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett.
Németh
József egykori magyar katona, aki ölbe kapta a szépen szavaló
kislányt, nem járt többet Erdélyben. Ott volt Felvidék, Erdély
visszacsatolásakor, majd a keleti fronton megsebesült. Életét
megmentették, hazakerült. Lányának mesélt élményeiről, a
három hónapos erdélyi tartózkodásáról, nosztalgiával
emlékezett a Hargitára, a hegyekre, az emberekre, arra a
szeretetre, amivel itt fogadták őket.
Azt hiszem, érthető,
hogy Böhm Dávid konzul, Németh József egykori magyar katona
unokája ott szeretne lenni Ibi néni eskütételekor. Mert amint
mondja: „Nagyapám fegyverrel jött, én meg pecséttel és tollal.
Remélem, hogy ez a bevonulás tartósabb lesz, mint az övé.”
Takács
Éva, Hargita Népe
http://www.dunatv.hu/musor/videotar?vid=693762&pid=279417