A Dózsa György vezette felkelés mély nyomot hagyott a
magyar nemzet kollektív emlékezetében, igaz, hogy ez az esemény is a ki
nem beszélt nagy traumák közé tartozik. A parasztháború igen erõszakos
cselekményekkel járt együtt, Erdélyi Gabriella a Történelmi Szemle
2009/4-es számában az egyháziak szemszögébõl villantja fel az 1514-es
történéseket.
A magyar nemzeti sorscsapások jellegzetessége, hogy azokat az utókor
nem beszélte ki megfelelõ módon. Ugyanez a helyzet a Dózsa-felkeléssel
is: a kutatások felfigyeltek arra, hogy már az 1520-as évek elején
tabuként kezelték. A kora újkori kulturális emlékezetben a megkínzott
parasztvezér halálának példázata élt tovább, Dózsa György kivégzésével
szinte szakrális tiszteletet ébresztett.
A felkelés utáni egy évtized izgalmas korszaka a magyar történelemnek,
mivel ekkor jelent meg a reformáció. Már Szûcs Jenõ is felfigyelt arra,
hogy a parasztháború elsõ gócpontjai (Abaúj és Zemplén, Békés és Bihar
megye határterülete, Csanád környéke, Bodrog és Bács megye) térben
egybeestek azon területekkel, amelyek elsõként fogadták be a reformáció
gondolatait. Ráadásul a zarándoklatokra vonatkozó kutatások azt is
kimutatták, hogy ezek a régiók adták a legtöbb peregrinust a középkor
folyamán. Nagyon lényeges az obszerváns ferencesek szerepe, õk voltak
azok, akik nagy számuk miatt valóságos propagandagépezetet
mûködtethettek. Prédikációikban bírálták a társadalmat, éppen ezért
soraikból kerültek ki a keresztes hadjárat hirdetõi, és a nemesség
elleni felkelés szellemi és katonai vezérei.
A Dózsa-felkelésben számos egyházi személy vett részt, illetve olyanok
is harcoltak, akik késõbb a papi pályát kívánták választani. 1515
áprilisa és 1525 között mintegy 15 kérelem érkezett Rómába, hogy a pápa
mentse fel õket a háborús öldöklésben való részvétel bûne alól. A pápai
udvarhoz forduló kérelmezõk valamennyien egyházi személynek
tekinthetõk, mert a kérelmezés idején a köztük lévõ három diák is papi
pályára készült. Az ún. Penitenciária hivatala egyébként érdekes
intézmény volt: felügyelete alá tartoztak azok a pápai gyóntatók, akik a
messzirõl érkezõ híveket súlyosnak ítélt vétkeikért szentségi gyónásban
részesítették és feloldozták. Az Örök Városba érkezõ zarándokok egyre
jelentõsebb száma miatt a gyóntatók egyre jobban leterheltté váltak, és a
hivatal csak azokat az eseteket rögzítette a jegyzõkönyvekbe, amelyeket
a hívek írásos kérelem formájában kezdeményeztek.
A háborúban elkövetett bûnök akkor válhattak elítélendõvé, ha valaki
feljelentést tett. Ha nem történt feljelentés, az illetõ azonban mégis
el akart számolni lelkiismeretével, akkor az erre felhatalmazott
püspökének vagy a pápai gyóntatóknak meggyónhatott. Feljelentés esetén
azonban a vétkesnek a Penicenciárián kellett hivatalos felmentést
szereznie. Érdekes, hogy míg a világiak nem jelentgették fel egymást,
addig az egyháziak már éltek ezzel a módszerrel. Ebben minden bizonnyal a
különbözõ javadalmakért és állásokért folytatott versengés játszotta a
legnagyobb szerepet.
Az egyház tekintélyes tagjai megtehették azt, hogy Magyarországon
maradva küldték el Rómába kérelmüket. Õk valamennyien komoly
javadalmakkal rendelkezõ katona-prelátusok voltak. Köztük Tomori Pál,
aki 1522-ban már az obszerváns ferencesek esztergomi kolostorába
visszavonulva és a pappá szentelésére készülõdve fordult Rómához.
Szükségét érezte ugyanis, hogy a pápa feloldozását kérje a király és a
nemesség szolgálatában hadvezérként saját kezûleg elkövetett
emberölésekért, csonkításokért és kínzásokért, amelyeket különösen a
keresztes háború idején követett el. Kamonci Balázs fõesperes, aki
egyben a bácsi végvér kormányzója volt, szintén bûnbocsánatért
esedezett. Móré Gábor szolnoki fõesperes és váci kanonok emberölésben
érezte magát vétkesnek: a váci püspök kertjébe betörõ parasztok halála
az õ lelkén száradt.
Igen érdekes képet festenek az egyéb egyházi szupplikációk, hiszen ezek
alapján nehéz volt eldönteni, hogy ki volt a támadó fél, és ki volt az,
aki önvédelem végett fogott fegyvert, illetve melyik oldal harcolt
kegyetlenebbül. Az egyik nagyhatvani keresztes pap szerint, „amikor
Magyarországon egykor keresztesek háborúra készülõdtek a hitetlen ellen,
s másokkal együtt õ maga is felvette a keresztet, viszály és veszekedés
tört ki a nemesek és a keresztesek között, minek eredményeképp a
nemesek a keresztesekre támadtak, ezért maga és a többi keresztes
védelmére õ is kénytelen volt fegyvert fogni.”
Természetesen a másik oldal is megfogalmazta a maga álláspontját, hogy
miért követtek el kegyetlenségeket. Koppándi Gergely erdélyi klerikus a
parasztok brutális viselkedésével indokolta, hogy a foglyul ejtettek
közül az egyiket „egy nagy fatörzsre ültette, férfitagját két
vasszöggel, hátsó felét szintén vasszövegekkel a rönkhöz erõsen
odaerõsítette, hogy a parasztot megbüntesse és másoknak példát
statuáljon.”
Voltak olyanok is, akik csak sodródtak a tömeggel, nem tudva mi történik
velük. Mening István erdélyi klerikus személyesen látta Polner Antal
segesvári bíró meggyilkolását, de beszámolójában nem is említette, hogy
ez a parasztháború idején történt. Mások azért csatlakoztak a
parasztokhoz, mert féltek az esetleges retorzióktól. Bodonyi György
domonkos szerzetes a karóba húzás helyett választotta a lázadást.
Pellérdi Benedek papot „néhány keresztes az igen elvetemült Székely
Györgyhöz, a parasztok zsarnokságának fejéhez és kapitányához vitte […]
erõvel, s kegyetlen halállal fenyegetve megparancsolták neki, hogy velük
harcoljon.”
Ezen dokumentumok nagyon fontos források, mivel segítségükkel
„alulnézetbõl” lehet rekonstruálni az eseményeket, és feltérképezni a
kollektív erõszak mozgatórugóit. Az elbeszélések életrajzi keretbe
ágyazva mutatják be az eseményeket, és a résztvevõk igazolást keresnek
arra, hogy miért is vettek részt a felkelésben.
