Riport: Az érvényesülés záloga (Moldvában magyarul)

    ,,Ha megkérdezhetnénk a háromszáz-négyszáz esztendővel ezelőtt élt székelyföldi őseinket, hogy mit tartanak a legfontosabbnak magukról elmondani, akkor valószínűleg azt mondaná ük-ükapánk: fiam, a legfontosabb az, hogy katolikus vagyok, református vagyok, vagy azt mondaná: a fontos, hogy szabad székely földön élek. Vagy valami ilyesmit. Manapság ugyanígy gondolják azok, akik kimaradtak az utóbbi háromszáz év összes olyan folyamatából, amely hozzásegíthette volna őket ahhoz, hogy legyen magyarságtudatuk.”

    Hegyeli Attila, a moldvai csángók magyar oktatási programjának irányítója ezekkel a szavakkal jellemezte találóan azt az állapotot, amiben és ahogyan élnek jelenleg a moldvai csángók a különböző etnikai és vallásfelekezetű falvakban. Somoskán lejegyzett beszélgetésünk és kétnapi terepjárásunk arról győzött meg, ebben a közösségben valóban nem az a fontos az embereknek, hogy ki magyar, ki román, hanem hogy mit tud tenni az érvényesülésért. Nem hatalmi érvényesülésről van szó, hanem egyszerűen a hétköznapok megéléséről, a túlélésről, munkalehetőségről. Azt már Moldvában is tudják, ennek egyik záloga a tanulás. Számukra nem az a fontos, hogy milyen nyelven, hanem hány nyelven. Így aztán többen ebből a megfontolásból tanulnak magyarul, kevesebben vannak, akik részlegesen vagy egészen elveszített anyanyelvüket kívánják újraéleszteni.

    Lészpeden is tanulják a magyar ábécét

    Adjon a jó Mária — köszönnek vissza a csángó falvak lakói. — Adjon magának is — morzsoljuk félénken, nehogy tolakodásnak vegyék. Legtöbben hálásak ezért, így már nem nehéz megtudakolni, hogy s mint vannak. Nem általában, hanem éppen abban a pillanatban, munkavégzés közben, templomba menet vagy ingázásból érkezvén. Ahogy a jó Isten hagyja, vagyunk münk es — jön a válasz, s már bele is fogunk a bővebb beszélgetésbe. Tavaszelőn még aligha érdeklődhetünk arról, milyen termésre számítanak, legfennebb, hogy nehéz volt-e a tél, majd könnyen a gyermekekre, a tanulásra fordíthatjuk a szót.

    Lészpeden a nagyszülők magyarul beszélnek, románul nem igazán tudnak, a szülők ellenben kétnyelvűek, gyerme­keiket is szívesen adják román iskolába, hogy érvényesüljenek. Ezek a gyermekek korábban főként anyókájuktól tanultak magyarul, a szülők velük csak románul beszéltek. Ma már nem így van.

    Márton Attila Szentegyházáról érkezett Lészpedre. Két esztendővel ezelőtt együtt utazott Szentegyházától Szé­kely­ud­varhelyig Hegyeli Attilával és feleségével, fél óra alatt meggyőzték arról, hogy neki tanítóként a csángó gyermekek között van a helye.

    — Eleinte hét gyermekem volt Lészpeden, és az fogott meg a leginkább, hogy a családnevük Huszár, Csorba, Csutak, Kompót, Molnár, tehát tényleg magyarok, s mert ezeket nem lehet lefordítani, románosan írták. Ebből indultam ki — meséli a kezdést Márton Attila. — Fazakas Józsi bácsinál tanultunk a nyári konyhában, ami olyan keskeny volt, hogy ha kinyújtottad a két kezedet, mind a két szélét érintetted. Lészpeden történtek már korábban is törekvések a magyarórák bevezetésére, de mindig elfojtották. Kerestünk egy normális házat, ahol nagyobb a hely, és meleg van, a gyerekek hívták a bará­taikat is, s aztán elmentünk egyet-egyet kirándulni. Megismerkedtünk, és már nem volt visszaút. Utána már tömegesen jöttek egyre többen.

    Egy év múlva a szülőknek beszéltem a pusztinai és klézsei példáról, hogy ott már tanulnak magyarul az iskolában is, azt mondták, próbáljuk meg. Sikerült hét szülőt meggyőzni, hét gyerekem volt, akikkel ki lehetett alakítani egy csoportot. Kezdetben nem volt könnyű, mert a hét gyermeknek minden reggel hét órára ott kellett lennie az iskolában. Az igazgatónő nyolc előtt tíz-húsz perccel érkezett, és akkor mindig felrántotta az ajtót, benézett, megszámolta a gyermekeket, és ha nem voltak ott, akkor az volt a baj, ha hétnél többen voltunk, akkor egyeseket kirakott. Ilyen volt a 2003/2004-es tanév. Ha egy szülő utólag adott be kézzel írott kérést, amit már nem volt időnk közjegyzőnél hitelesíteni, azt az igazgató nem fogadta el.

    — Az idei tanév másként kezdődött. Jelenleg tizenöten vannak itt az órán, és nem jött be senki, hogy ellenőrizze. Csupán nekem kellett írásos engedélyt kérnem a Bákó megyei tanfelügyelőségtől, hogy bejöhessek az iskolába.

    — Tizenketten iratkoztak be, de ha a tavalyi hetet még hozzáadjuk, az már tizenkilenc, a legelső megkérdezésnél huszonkettőt mondtam. Bejönnek, és ha feltűnően sok gyermek van, akkor esetleg megkérdezik, hogy ki az, aki nincs beiratkozva. Persze utóbbiaknak nem tudok jegyet írni a naplóba, kicsit rosszul is esik az érintett gyermekeknek. Ezt év közben nem lehet megváltoztatni.

    — Milyen változás történt a gyermekekben?

    — Olvasni, írni könnyen megtanulnak, persze a helyesírás még nem jó, de már érthető. Az elején, amikor leírtak valamit fonetikusan, kérdezni kellett, hogy mit írtak oda.

    A délutáni csoport állandóan cserélődik, valaki kedvet kap, eljön néhány órára, aztán nem jön, majd megint jön. De az iskolába járnak rendesen. Délután rajzolunk, kézimunkázunk, énekelünk, minden ünnepre készülünk. Például március 15-én nem igazán értik, hogy miért tartjuk mi, magyarok annyira fontosnak ezt a napot, de ilyenkor Klézsén, Pusztinán, ahol a lakosság többsége magyar, és valami nemzeti öntudat csak kialakult bennük, utcai felvonulást is tartanak.

    — Folyamatosan tanítotok népdalokat, Szeret menti népdalvetélkedőt, versmondó­versenyeket szerveztek, megrendezitek a megyei magyar tantárgyversenyt az elemi és a gimnáziumi osztályok számára. Ezzel a munkával, a tanítással sikerül-e visszafordítani a magyar nyelv használatát Moldvában?

    — Visszafordításról nem beszélhetünk, hanem valamilyen stabilizálásról. De nem tartom erőltetettnek, főként olyan esetben, amikor a gyermek amúgy is tud magyarosan beszélni. Előbb beépíti a román szavakat magyar toldalékkal, de ez csak a beszédben jelenik meg, viszont őket tulajdonképpen írni-olvasni kell megtanítani, így valamiképpen stabilizáljuk ezt a nyelvtudást, hogy maradjon meg minél tovább.

    Szerintem, ha ez a nemzedék nem tanul meg magyarul, nem szikrázik fel bennük a nemzeti öntudat, akkor a következő nemzedék már nem fog tudni magyarul. Ezért is gondolom, hogy az utolsó pillanatokat éljük, próbáljuk megfogni, úgy néz ki, sikerül.

    Krisztina a meséket szereti

    Csorba Kármen, Kompót Mária Felicia, Drágos József, Ónodi Sergiu, Alexov Gabriella, Balázs Claudia, László Ferenc, Simon Krisztina néhány percre vált beszélgetőtársammá. Közülük van, aki azért jár a magyarórákra, mert tetszik neki ez a nyelv, Józsi azt mondja, ,,belőlem jön ez az akarás, hogy magyarul beszéljek”, Krisztina a meséket szereti, Claudia érzi, hogy gyengén beszél magyarul, és még tanulni akar, Gabi Rácsilából jár Lészpedre a magyarórákra, mert szeret énekelni, rajzolni, Sergiu több világot akar megismerni. Valamennyien külön-külön osztályban tanulnak, csupán a heti három iskolai magyarórára és a délutáni foglalkozásokra válnak osztálytársakká. Puskás Anna néni nyári konyhájában a mesék és népdalok nyelvén, történelmi leckék által kerülnek közelebb anyanyelvi kultúránkhoz, hagyományainkhoz, és nem baj, ha sárban kell odáig gyalogolni vagy az utcabeliek a labdát rúgják, míg ők tanulnak, a jó melegben jól érzik magukat, és hallgatnak Márton Attila tanítóra.

    Fekete Réka

    (folytatjuk) ...

   ... (folytatás tegnapi számunkból)

    Tizenhárom moldvai csángó faluban tartanak háznál délutáni magyarórákat, és két település (Csík és Trunk) kivételével az iskolában is tanulnak heti három órában magyarul a gyermekek. Bálint Sára, Kővári Júlia, Száva Csanád, Szász Csilla, Szarka Felicia, Lay Réka, Pávai Réka, Benke Paulina, Bod Bernadett, Istók Angéla, Botezatu Viktória, Róka Szilvia, Kosztándi Tímea, Márton Attila, Vass Ibolya, Nyisztor Ilona, Bilibók Jenő, Száros Anna, Ferencz András Éva 462 diáknak tart magyarórákat a magyarfalusi, lábniki, külsőrekecsini, somoskai, klézsei, budai, dioszéni, lészpedi, frumószai, pusztinai és kósteleki iskolában, illetve tanít 950 gyermeket népdalra, magyar történelemre, kézművességre a háznál tartott délutáni foglalkozásokon (utóbbiak Csíkban és Trunkon is működnek).

    Az elmúlt tizenöt év alatt 1100 csángó gyermek tanult Bákó megyén kívüli iskolákban, jelenleg főként középiskolába mennek távolabbi vidékekre. Ebben a tanévben negyvenhárman tanulnak Csíkszeredában, negyvennyolcan Gyimesfelsőlokon és tizennégyen Bukarestben.

    Jelenkori néprajzi adatok szerint Moldvában közel hatvanezren értenek vagy beszélnek valamilyen szinten magyarul, ennek ellenére a 2002-es népszámláláskor csupán kétezren vallották magyarnak magukat. Vannak, akik nem merik vállalni magyarságukat, sokan pedig nem értik a különbséget az állampolgárság és nemzetiség között, ezért népszámláláskor mindkét rovatban a románt jelölték meg.

    Olyan jöjjön, aki szereti a gyermekeket

    Nem telik el sok idő, és Külsőreke­csin­ben minden óvodás- és iskoláskorú gyermek részt vesz a magyar oktatási programban. Szarka Felicia és Szász Csilla reggel kilenctől este kilencig tanítja életkor és nyelvi tudás szerint beosztott csoportokban iskolában és háznál a gyermekeket, szám szerint háromszázat. Már segítségeink is vannak azok között, akikkel akkor kezdtük, amikor a derekunkig értek — mondja Szász Csilla, akit gyöngyfűzés közben értünk el negyven-ötven gyermek körében. Sötétedés után is ott ügyeskedtek a Szarka család házában berendezett kicsi osztályteremben, alig lehetett a gyermekeket hazaküldeni.

    Szász Csilla: Annyira ragaszkodnak, hogy időnként már terhes. Nem lehet őket kirakni az ajtón, még mindig kérdeznek valamit. Szerintem azért járnak, mert itt biztonságban érzik magukat.

    Szarka Felicia: Lassan tíz éve járnak ide a gyermekek, mindig vannak közöttük újak. Mindennap örvendünk nekik, jó, hogy jönnek, hogy vannak. Ki is fárasztanak estére, időnként azt mondjuk, jó lenne, ha vége lenne. De ők jönnek, mert itt megkapják, amit az iskolában nem. Nincs sportórájuk, zeneórájuk, nem rajzolnak ott, és ezt hiányolják, ezt itt mi megadjuk nekik. És szeretetet is kapnak bőven, amennyit csak adni tudunk, és jóakaratot. Hát ezért is jönnek hejzánk. S aki őket tanítani akarja, olyan jöjjön, aki szereti a gyermekeket.

    Az élet számukra ­fontosabb, mint a nemzetiség

    A moldvai magyar oktatási program vezetője naponta ingázik Klézse és Bákó között. Egyikhez szíve és a gyermekszeretete köti, másikhoz az adminisztratív teendők. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének bákói székházában többek között a tizenhárom csángó faluban tanító huszonkét fiatal pedagógus ügyeit intézik, néha ott találkoznak, leveleznek, pályázatokat írnak, diáklapot szerkesztenek. És innen követik a Csíkszeredában, Gyimesfelsőlokon és Bukarestben tanuló csángó gyermekek sorsát, akikkel együtt több mint ezer diák magyarul tanulását szervezik. A program vezetője, Hegyeli Attila ezt a munkát nem tekinti missziónak, ahogyan sokan belemagyarázzák, nem szereti, ha csángómentésről beszélnek, hanem úgy tartja, a magyarórákat azért kell megtartani, hogy aki akar, tanuljon meg magyarul.

    Hegyeli Attila: Ennek a népességnek egyáltalán nem fontos, hogy ő magyar, abból, hogy magyarul beszél, nem azt a következtetést vonja le, hogy magyar nemzetiségű. Neki azt tanították iskolában és mindenhol, hogy aki Romániában él, az román. Ha nem tanulom meg a kultúrának azt az elemét, hogy nemzet, ha ez nem a magamé, mint ahogy a csángóknak nincs ilyen tudatuk, akkor ez nem jön magától.

    Magától értetődőként kezeljük, hogy Erdélyben, aki magyarul beszél, az biztos, hogy magyar. Erdélyben el kell dönteni, hogy magyar vagyok-e vagy román, ott nem lehet lacafacázni, hogy nem tudom, milyen vagyok. Vagy magyar, vagy román. Nincs középút. Moldvában ez a dolog nem fontos. Nem mindenki tudja, hogy a nemzet nem ugyanaz, mint az állam.

    2002-ben a népszámláláskor terepeztem, hogy lássam, mi folyik, és megkérdeztem a biztosokat, milyen tapasztalataik vannak. Azt mondták, az a baj, hogy ők hiába magyarázzák, hogy két kategória van: cetăţenie şi naţionalitate, vagyis állampolgárság és nemzetiség. Senki az egész faluból nem értette, hogy mi a különbség a kettő között. Ezért volt olyan biztos, aki lemondott arról, hogy ezt kérdezze, automatikusan beírta mindkét helyre, hogy román. Ez nem azt jelenti, hogy ez egy meghamisított népszámlálás volt, hanem azt, hogy ezek az emberek nem tudják, mi a különbség a kettő között. Igazat adok a népszámlálási biztosnak abban, hogy nem az ő dolga elmagyarázni Mari néninek, mi a különbség a kettő között. Neki fel kell tennie a kérdést, és be kell írnia a választ, nem pedig értelmezni a kérdőívet, és olyan dolgokat megtanítani a falunak, amit az nem tud.

    Az a baj, hogy rózsaszín szemüveggel nézzük tizenöt esztendeje az egész csángókérdést. Sokan, itthon és Magyarországon azt mondják/írják, hogy a végeken elszántan küzdenek megmaradásukért. Nem erről van szó. Itt a kutya sem harcol, mindenki éli az életét, és örül, hogy létezik, és van, amit enni, és a gyermekekkel egy kicsit nyugodtan tud lenni. A nyugalom felé tartanak az emberek, hogy csend legyen, béke legyen.

    — A ti munkátokból gyakran hiányzik a nyugalom, a béke. A Bákó megyei tanfelügyelőség, az iskolaigazgatók, de még a papok is a magyar nyelv tanítása ellen pré­dikálnak. Mi hiányzik ahhoz, hogy azt érezzétek, elfogadnak titeket, békén hagynak?

    — Nem egy intézkedés hiányzik, amit egy politikus meg tudna egy tollvonással oldani. Ezekben a falvakban 95 százalékban ortodox román tanárok tanítanak. Nincs ennek a közösségnek saját román nyelvű értelmisége, tehát ingáznak minden reggel Bákóból a különböző falvakba. Az ő szemléletük, az ő naponta megnyilvánuló ellenszenvük az, ami a legtöbbet árt ennek a folyamatnak. Mert a pedagógus félti az állását, tudja, ha itt magyar oktatás lesz, például Somoskán, amely száz százalékban csángó, magyar nyelvű falu, ő szedheti a motyóját.

    Ezeket az embereket képezni kellene, ezeknek a tanítóknak el kellene mondani, hogy tulajdonképpen hova is jönnek. Sok olyan tanító van, hogy kijön falura, s bár hallotta Bákóban, hogy unguri így, bozgori úgy, nem tudja felmérni, miről van szó. Nagy segítség lenne, ha szülői értekezleten a tanító néni azt mondaná, hogy ajánlom, kedves szülők, a magyarórát, végül is nem fog ártani a gyermeknek semmiben sem. Ha idáig eljutnánk, ez volna az ideális állapot. Bizonyos értelmiségi cinkosságot kötnénk, elismernénk egymás értékeit. Mert én is értéknek tekintem a román kultúrát, elvárom cserébe, hogy a tanárkolléga is a miénket annak tekintse, ne azon dolgozzon, hogy ez eltűnjön.

    Nem áll szándékunkban egyik napról a másikra megváltoztatni az oktatás nyelvét, nem olyan a helyzet, hogy a szülők alig várnák, mikor indul az első osztály magyarul. Nem így van. Somoskán is azt mondaná a szülők nagy része, hogy nagyon jól van, haladjanak az iskolában szépen románul előre, és esetleg egy-egy magyarórácska nem árt. Ha majd lesz középiskola, az talán majd ad egy pluszmotivációt, hogy akkor lehet oda is menni. Jelenleg miért tanuljon magyarul a gyermek, ha úgyis románul kell folytatnia?

    Magyar középiskola ­csángóföldön

    Optimistább előrejelzés szerint 2006 szeptemberében nyitná meg kapuit az első moldvai magyar középiskola. A dévai Szent Ferenc Alapítvány csángó oktatási központ létesítése céljából egy tizenöt hektáros telket vásárolt Rekecsin Bákó felőli kijáratánál, amelynek megvalósítása érdekében Böjte Csaba dévai ferences szerzetes felhívással fordult az egész magyar nemzethez: ,,Az lenne szép, ha a magyar nemzet adná össze a csángóföldi tanügyi központ létesítéséhez szükséges pénzt.” A gyűjtés megkezdődött, csángó gyermekek dalait tartalmazó CD formájában árusítják a téglajegyeket, és pünkösdkor elhelyezik az iskola alapkövét.

    Hegyeli Attila felhívásban fordul támogatásért a csángó gyermekek barátaihoz: ,,Úgy kell megépítenünk ezt az iskolát, hogy a Kárpátokon kívül a magyarságot jelképezze, hogy büszke lehessen rá mindenki, de ugyanakkor egy olyan helynek kell lennie, ahol a csángó­földi gyerekek jó körülmények közt tanul­hatnak, ahol jól érzik magukat, és tarso­lyukban egész életükben használható tudást vihetnek haza.”

    Fekete Réka