Nem kell tudományos felmérés ahhoz a megállapításhoz,
hogy az Egyesült Államokban a legsikeresebb és legmagasabbra jutó
etnikai kisebbségek, a lakosság mindössze öt százalékát kitevõ ázsiaiak,
ezen belül is a kínaiak.
Az iskolában kínai gyerekek a legjobb tanulók, a nagy
egyetemek kampuszai lassan Ázsiává válnak - a Harvard diákjainak 13, a
Berkeleynek 34 százaléka ázsiai -,egyre több a távol-keleti orvos, az
izraeli és kelet-európai zenészek helyét átvették a kínaiak, japánok a
nagy szimfonikus zenekarokban.
Mi a sikerük titka? Egy új
bestseller Amy Chua: Battle Hymn of the Tiger Mother (A tigrisanya harci
himnusza) címû könyve, amely sokkoló hatással van az amerikai
közvéleményre az otthoni nevelésben, a szülõi szigorban látja a gyermek
sikeres jövõjét.
A Yale egyetem professzorasszonya saját 
„tigrisanya"
tapasztalatait osztja meg olvasóival úgy, hogy tágabb értelemben a
„nyugati" és „keleti" típusú gyermeknevelést, szülõi magatartást
hasonlítja össze. Amy Chua könyve a Time magazin címlapsztorija,
televíziós viták témája, számtalan cikk, tanulmány kiinduló pontja. Maga
a szerzõ pedig egyesek szemében példamutató, követésre méltó asszony,
mások szörnyetegnek, félelmetesnek, közellenségnek tartják.
Amy
Chua kínai származású, de már Amerikában született kétnyelvû
jogászprofesszor, aki két lánya, a most 18 éves Sophie és a 15 éves Lulu
- mindketten kiváló tanulók - nevelését irányító elveket foglalta
össze. Néhány gyermeknevelési szabály: a lányok soha nem vehettek részt
pizsamapartin, nem mehettek át barátaikhoz játszani, nem vehettek részt
iskolai színielõadásban, és emiatt nem is panaszkodhattak, nem nézhettek
televíziót, nem játszhattak videojátékokat, nem választhatták meg
iskolán kívüli elfoglaltságukat, ötösnél (Amerikában A ) rosszabb
osztályzatot nem kaphattak, kivéve a testnevelést és a színjátszást.
Mindenbõl osztályelsõnek kellett lenniük, kötelezõ volt a zongora- és
hegedûtanulás, nem tagadhatták meg a gyakorlást.
Chua úgy véli,
hogy míg a „nyugati" szülõk a tanulást kellemes idõtöltésnek,
szórakozásnak tekintik, addig a kínai mamák a legjobbat akarják kihozni
gyermekeikbõl, és ezért keményen megdolgoznak. Ha nem osztályelsõk, az a
szülõre nézve szégyen. Azt is megemlíti, hogy a kínai anyák tízszer
annyit foglalkoznak gyermekeik oktatásával, mint az amerikaiak.
A
kínaiak úgy vélik, hogy a tanulás nem kellemes, ameddig a kitûnõ
színvonalra el nem jutnak a diákok. A szülõtõl óriási erõfeszítést
igényel, hogy letörje a gyermek tanulással szembeni ellenállását. Az a
tapasztalat, hogy az amerikai szülõk már az elején feladják. Míg a
tökéletesség elérését a kínaiak a vég nélküli gyakorlásban látják, addig
ezt a „nyugatiak" lenézik.
Amikor a gyermek a kiválóság felé
közelit, elkezdi élvezni, amit csinál, legyen az matematika, balett vagy
zongora. Ez az a fordulópont, amikor a szülõ még többet kihozhat
belõle. - állítja a szerzõ.
Az író szerint a „nyugati" szülõk
túl sokat foglalkoznak gyermekük önérzetével, félnek bármivel megbántani
õket, ezért nem beszélnek velük õszintén. Nem merik nekik megmondani az
igazságot, akkor is dicsérik, amikor teljesítményük egyenlõ a nullával.
Azon a kisiskolás röplabdamérkõzésen, ahol a gyermekek alig
ütik át a labdát a háló felett, a szülõk a „nagyszerû próbálkozás"
felkiáltással örömujjongásba törnek ki, majd a vereség után elviszik
õket ünneplésképpen pizzázni. Ha a gyermekkel bármi baj történik, a
„nyugatiak" az iskolát, a tantervet, a rendszert vádolják, a „keletiek"
önmagukban keresik a hibát, és újult erõvel folytatják a gyakorlást.
Amy
Chua megosztja kisebbik lánya zongoratanulásának drámai tapasztalatait.
Lulu képtelen volt egy francia darabot megtanulni, sírt, toporzékolt.
Édesanyja zongorához kényszerítette, négy-öt óráig fel sem kelhetett,
nem ihatott, nem ehetett, nem mehetett ki vécére. Amikor végül
elsajátította a mûvet, a siker boldog örömmel és önbizalommal töltötte
el. A szerzõ egyik lánya sem készül zenésznek, sõt édesanyjuk állítja,
hogy pályaválasztásukba nem kíván beleszólni.
A „nyugati"
szülõk, akik folyton a lelki problémák, az önérzet miatt aggódnak, azzal
teszik tönkre gyermekeiket, hogy leszállítják a színvonalat, és
elhitetik velük, hogy nem baj, ha többre nem képesek. - mondja Amy Chua.
A
kínai mamákat igazságtalanul erõszakos, érzéketlen szörnyetegeknek
tartják, de a szerzõ szerint a szigorú követelményrendszer
felállításával többet törõdnek gyermekeikkel, mint nyugati társaik.
A
szerzõ a kétfajta szülõi módszer különbségeit így összegzi: „A nyugati
szülõk próbálják tiszteletben tartani gyermekeik egyéniségét, arra
bátorítják õket, hogy szenvedélyüknek hódoljanak, támogatják
döntéseiket, elhalmozzák õket pozitív megerõsítéssel, kényeztetõ
környezettel. A kínaiak ezzel szemben úgy vélik, hogy a legjobb módszer a
gyermek megvédésére, ha felkészítik õket a jövõre, hagyják, hogy
meglássák, mire képesek, különféle készségeket fejlesztenek ki bennük,
munkamorálra tanítják õket, és ezzel erõsítik meg önbizalmukat."
Miközben
az amerikaiak a könyv túlzásait a legkeményebb kritikával illetik, és
nem kívánják a tigrisanyákat példaként tekinteni, kénytelenek elismerni,
hogy a nyugati típusú nevelés gyenge pontjaira mutatott rá a szerzõ.
Bizonyos intelmeket meg kell szívlelniük, ha nem akarják, hogy az
amerikai gyerekek szellemi szintje tovább süllyedjen, és hogy Bill Gates
jóslata beváljon: a jelenlegi neveléssel minõségi munkát Amerikában
képtelenek lesznek amerikaiak elvégezni.
- Balla Eszter
