Böjte Csaba: Szent István-terv 3. – Kárpát-medencei népnevelés

Roncsház-program

 Őseinktől örökölt városaink, falvaink fenntartása, korszerűsítése, továbbfejlesztése, folyamatos feladatok elé állít. Tény, hogy ezekkel a feladatokkal nem mindenki tud egyedül, eredményesen megbirkózni. Sajnos, így a Kárpát-medencében nagyon sok romos épület, roskadozó, idejét múlt vályogház van, köztük a legtöbb nem rendelkezik műemlék jelleggel. Ezeknek a házaknak a felújítása, karbantartása, nagyon sokba kerülne. Újjáépítésükre a lakóik gondolni sem mernek, mert az épület megtervezése, engedélyeztetése, kivitelezése nemcsak sokba kerül, hanem sokszor olyan logisztikai feladatokat is jelent, melyre a lakók a maguk erejéből nem képesek. Sajnos a pergő évek, a visszatérő belvizek okozta károk után sok ház sorsa megpecsételődik, és ha nem is azonnal, de lassan ezek a házak, a lakóik szeme láttára összedőlnek. A társadalmi szolidaritás nevében, a közösség a segítségükre kellene siessen.

A roncsautó program mintájára be kellene vezetni a roncsház programot. A lakók kérésére, a helyi önkormányzatok, a szakembereik bevonásával megállapítanák, hogy mely házat nem érdemes javítgatni, hogy mi szorul bontásra. Jó lenne, ha minden önkormányzatnak néhány típusterve lenne olyan házakról, melyek beleilleszkednek annak a vidéknek a hagyományaiba, melyek szépek és főleg a családok által fenntarthatóak. E tervek közül választhatnának a családok, melyeket így sokkal könnyebben lehetne engedélyeztetni a költségek tört részéért.

Az állam, az új otthon építéséhez a költségek 20 százalékával járulna hozzá, ezenkívül a helyi önkormányzatok, az építkezési anyagokat forgalmazó vállalkozások is bizonyos százalékokkal hozzájárulhatnának egy-egy új családi ház megszületéséhez. Biztos, hogy így kevesebb bevétel jutna az államkasszába, de az a kevés is több lenne mint a semmi, mert így magukra hagyatva, a szegény családok csak a düledező kis házaik javítgatására vállalkozhatnának.

Ezáltal nemcsak egészséges, emberhez méltó, fenntartható otthonokhoz jutnának az egyszerűbb, családok, hanem városaink, falvaink képe is megszépülne, harmonikusabbá válna. A családokat az erőfeszítés és a jól végzett munka sikere, életerővel töltené el. Az építő ipar, meg az építkezési anyagokat gyártó vállalkozások, megrendeléshez jutnának. Egy ilyen projekt sok vidéken munkahelyet teremtene, megélhetést biztosítana kétkezi munkásoknak. Hosszú távon biztos, hogy megtérülne az áldozatvállalás.

Kárpát-medencei népnevelés

A közoktatás fontosságát, létjogosultságát senki nem kérdőjelezi meg. Számomra olyan döbbenetes, hogy a tanügy, mely a Kárpát-medencében sokkal több mint százezer főt foglalkoztat, az iskolából kikerült felnőttek lelki, szellemi képzésével egyáltalán nem foglalkozik. Ma egy iskolából kikerült felnőtt, – a családokat atomjaira szaggatott világunkban – teljesen magára van hagyatva. Így történhet meg, hogy oly sok fiatal, a munkahelyen való elhelyezkedés, a családalapítás, az otthonteremtés nehéz feladatait nem képes eredményesen megoldani. Szörnyű egy-egy ballagáson azzal a tudattal részt venni, hogy a tömény, hihetetlenül költséges elméleti képzést kapott fiatalokra 25-30 százalékos vegetáló munkanélküliség vár, és a többiek közül is sokan csak idegenben tudnak elhelyezkedni. Szörnyű látni azt, hogy sok szép értelmes ember, a termékeny, fiatal éveit tanácstalanul tölti el, a kényszerszingliség szellemet és lelket őrlő labirintusában.

A sopánkodás, a sebek számbavétele helyett a következő javaslatokat fogalmazom meg:

Tudatosítanunk kell magunkban a bukott ateizmus csődjét. Ha csak az anyagi világban hiszünk, és ha csak abban keressük a boldogulásunkat, akkor tudnunk kell, hogy folyamatos konfrontációk lesznek ezen a Földön. Sajnos az anyagi javak mennyisége véges, így mind kevesebb fog jutni az embereknek belőle, és az értük való küzdelemben sajnos nagyon sokan egymás torkának fognak esni. Természetes, hogy a kereskedők, az üzletemberek reklámjaikkal a megfogható, anyagi dolgok iránti vágyat fokozzák a szívünkben. A tudatos népnevelés olyan örömök felé kell a figyelmünket irányítsa, amiből rengeteg van, és amiből mindenkinek bőségesen jut, aki igényli. Olyan boldogságforrásokat kellene a figyelmünkbe ajánljon ez a testület, mind a szeretet, a jócselekedet lelket felemelő, tiszta öröme, vagy a szépség, a művészi alkotás semmihez sem fogható belső ragyogása, a családi élet, a gyermekvállalás új horizontja stb. Igen, a teremtett világban való gyönyörködés, annak a szépségének megmutatása, megértetése szintén boldoggá tud tenni, akárcsak egy közösen szervezett, előadott színdarabok, művészi vagy tudományos alkotások. Egy közösség által létrehozott park, kirándulóhely szintén eltölthet belső békével örömmel. Maga a csendes közösségi játék, egy tábortűz körüli meghitt beszélgetés, önmagunk gondolatokban való megmutatása, és a másik szép lelkének megismerése szintén olyan örömöket tud felkínálni nekünk, melyhez nem fogható sem a birtoklás kéje, sem a hatalom mámora.

Fontos lenne létrehozni – talán a tanügy-minisztérium égisze alatt – egy tanárokból, lelkészekből, művészekből, sportolókból, újságírókból álló tiszteletre méltó felnőttképző-csoportot, mely átgondolná, kidolgozná az egyházak, a média bevonásával népünk szellemi, lelki nevelését. Úgy gondolom, ha sok-sok tízezer oktató, nevelő, tanító és tanár foglalkozik a diákjainkkal, akkor legalább ezer embernek kellene foglalkozni az iskolából kikerült lakosság továbbképzésével is.

Egyházaink nagy-nagy alázattal, vasárnapról-vasárnapra megszólítják az embereket okos, bölcs, lelkesítő szentbeszédekkel. A szentírási személyeket, népünk szellemi, lelki nagyjait, példaként állítják elénk, hogy aki keres, az találjon vigaszt, erőt, bátorítást, élete nehéz kérdéseinek megoldásához. A feladat felvállalásához, végzéséhez, az állam adjon meg minden segítséget.

Az adónkból fenntartott közmédiák – tévé, rádió, újság – feladata lenne, közérthetően megvitatni egy-egy kérdéskört, minden oldalról megvilágosítani, hogy a hallgatók, a nézők a maguk reális kérdéseikre reális válaszokat kapjanak. Olyan témák, kérdések legyenek bemutatva az emberiség nagyjainak fényében, melyek átsegítik őket a mindennapi gondok, nehézségek útvesztőjén.

Az állam kiadhat elérhető áron szellemi, lelki, tudományos értékeket hordozó könyveket, folyóiratokat. Sok érték és kincs halmozódott fel az elmúlt évszázadok során népünk, az emberiség életében, melyeket mindenki számára hozzáférhetővé kellene tenni. Az internet világában lehetőség van olyan szellemi-lelki asztalok, honlapok megterítésére, melyek mellé nyugodt lélekkel bárki odaülhet.

Záró vallomás!

Írásomat, ezt a néhány ötletet, népem és a nekünk adatott szülőföld iránti ferences szeretettel, vitaindítónak szánnám. Egyfajta előrenézésnek! Mert biztos vagyok benne, hogy nem lehet a múltba visszamenni, meg nem is érdemes, mert lehet, hogy a múlt megszépült, de ha a történészeket megkérdezzük kiderül, hogy az sem volt aranykor. Az aranykor, Isten országa, előttünk van! A semmiből indult élet a folyamatos kibontakozás által Istenünk karja felé tart. Csak előttünk van út, mögöttünk kőkemény történelem van, melyet vállalunk, de amelybe visszamenni nem lehet. Lépteinket a gondviselő jóság irányítja, és nekünk, mint a sziklamászónak a következő fogást csak magunk előtt, a felfelé vezető úton kell keresnünk. Nem a siránkozás, a nyafogás, hanem a közösen vállalt munka parancsát kaptuk Istenünktől. A bizalom, a keresés parancsát, melyre hiszem, hogy Teremtőnk áldását adja!

Amikor a Magyar Köztársaság Középkeresztjét adományozták, ott ültem az első sorban, és végig arra gondoltam, hogy mostanig volt mentségünk a passzivitásra, mondhattuk, hogy nem lehet, hogy nem engedik. Azáltal, hogy munkánkat a legmagasabb fórumon elismerték, éreztem, hogy a lámpa zöldre váltott. Ha nem indulunk, akkor joggal fognak ránk dudálni és szájtátisággal vádolni bennünket az utánunk jövő korosztályok. Cselekedni kell, induljunk el!

Déva, 2011. február 17.
Csaba testvér