A Szentatya nagyböjti üzenete

Kedves Testvérek!

A nagyböjt, amely a húsvét szent ünnepéhez vezet minket, nagyon értékes és fontos liturgikus idõszak az egyház számára, s ennek tükrében örömmel fordulok hozzátok néhány gondolattal, hogy ezt az idõszakot kellõ elkötelezettséggel éljük meg. Az Egyház közössége, miközben a Jegyesével való végleges találkozásra tekint, amely az örök húsvétban valósul meg, állhatatos imádsággal és buzgóbban gyakorolva az irgalmasság tetteit, fokozottan törekszik a lélek megtisztulására, hogy a Megváltás misztériuma által még bõvebben merítsen a Krisztus Urunkban való új életbõl (vö. nagyböjti I. prefáció).

 1. Már megkeresztelésünk napján megkaptuk ezt az új életet, amikor „Krisztus halálának és feltámadásának részeseivé lettünk”, és elkezdõdött számunkra „a tanítványság örömteli és felemelõ kalandja”. (Homília Urunk megkeresztelkedésének ünnepén, 2010. január 10.). Szent Pál újra és újra rámutat leveleiben arra az egyedülálló közösségre, amely ebben a keresztségi megtisztulásban valósul meg Isten Fiával. Az a tény, hogy a keresztséget a legtöbb esetben gyermekként kapjuk meg, rámutat, hogy Isten ajándékáról van szó: senki sem saját erejével érdemli ki az örök életet. Isten irgalmát, amely eltörli a bûnt és lehetõvé teszi, hogy „ugyanazzal a lelkülettel” éljük életünket, „amely Krisztus Jézusban volt” (vö. Fil 2,5), ingyen kapja az ember.

A Népek Apostola a filippiekhez írt levélben kifejezi az átalakulás értelmét, amely a Jézus halálában és feltámadásában való részesedés által valósul meg, és rámutat céljára: „hogy megismerjem õt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is” (Fil 3,10–11). A keresztség tehát nem csak egy múltra emlékezõ szertartás, hanem találkozás Krisztussal, aki a megkeresztelt ember egész létét alakítja, az isteni életet ajándékozza neki és õszinte megtérésre hívja, melyet a kegyelem indít el és tart fenn, és ez vezeti majd el Krisztus teljessége életkorának mértékére.

Különleges kapcsolat fûzi a keresztséget a nagyböjthöz, amely alkalmas idõszak az üdvözítõ kegyelem megtapasztalására. A II. Vatikáni Zsinat atyái az egyház minden pásztorát arra hívták, hogy „minél bõségesebben alkalmazzák a nagyböjti liturgia sajátos keresztségi elemeit” (Sacrosanctum Concilium, 109). Az egyház ugyanis már a kezdetektõl összeköti a húsvéti vigíliát a keresztség szertartásával: ebben a szentségben megvalósul az a nagy misztérium, amely által az ember meghal a bûnnek, részesedik az új életbõl a feltámadt Krisztusban és megkapja Isten Lelkét, aki feltámasztotta Jézust a halálból (vö. Róm 8,11). Ezt az ingyenes ajándékot mindannyiunknak újból és újból fel kell élesztenünk magunkban és a nagyböjt ahhoz hasonló utat kínál fel számunkra, mint a katekumenátus, amely az õsegyház keresztényeinek éppúgy, mint a mai katekumeneknek a hit és a keresztény élet semmivel nem helyettesíthetõ iskolája: õk valóban úgy élik meg a keresztséget mint egész létüket meghatározó eseményt.

    2. Ahhoz, hogy komolyan elinduljunk a húsvét felé vezetõ úton, és készüljünk az Úr feltámadásának ünneplésére – a liturgikus év legnagyobb és legörömtelibb ünnepére –, mi lehetne megfelelõbb annál, mint hogy hagyjuk, hogy Isten igéje vezessen minket. Ezért az egyház a nagyböjti vasárnapokon felolvasott evangéliumi szakaszok által különösen mély találkozáshoz vezet minket az Úrral. Végigjáratja velünk a keresztény beavatás útjának szakaszait: a katekumenekkel az újjászületés szentségében való részesedésre készülve, a megkereszteltekkel pedig azért, hogy új és meghatározó lépéseket tegyenek Krisztus követésében, és teljesebben ajándékozzák magukat neki.
    Nagyböjt elsõ vasárnapja nyilvánvalóvá teszi számunkra, mit jelent emberként élni ezen a földön. A kísértések elleni gyõzedelmes harc, mellyel kezdetét veszi Krisztus küldetése, meghívás arra, hogy tudatára ébredjünk saját törékenységünknek, és így befogadjuk a kegyelmet, amely megszabadít a bûntõl és új erõt ad Krisztusban, aki az út, az igazság és az élet (vö. Ordo Initiationis Christianae Adultorum, 25). Határozott felhívás ez, hogy emlékezzünk arra, hogy a keresztény hit – Jézus példájára és vele egységben – egyúttal harc „ennek a sötét világnak kormányzói” ellen (Ef 6,12), ahol a sátán mûködik és nem fárad bele ma sem, hogy megkísértse az embert, aki az Úrhoz akar közeledni: Krisztus gyõzelemmel kerül ki a kísértésbõl, hogy a mi szívünket is megnyissa a reményre és vezessen bennünket, hogy legyõzzük a rossz csábítását.

Az Urunk színeváltozásáról szóló evangéliumi részlet Krisztus dicsõségét állítja szemünk elé, amely elõrevételezi a feltámadást, és hírül adja, hogy az ember istenivé válik. A keresztény közösség tudatára ébred, hogy velük is az történik, mint Péterrel, Jakabbal és Jánossal – Jézus „fölment külön velük egy magas hegyre” (vö. Mt 17,1) –, hogy mint fiak a Fiúban újra befogadják Krisztust, Isten kegyelmének ajándékát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, õt hallgassátok!” (Mt 17,5) Meghívás ez arra, hogy eltávolodjunk a hétköznapi élet zajától azért, hogy elmélyüljünk Isten jelenlétében: Õ mindennap szeretne Igéjével lelkünk mélyére hatolni, ahol az megkülönbözteti a jót és a rosszat (vö. Zsid 4,12), és megerõsíti az Úr követésére irányuló akaratot.

Jézusnak a szamariai asszonyhoz intézett kérése: „Adj innom!” (Jn 4,7) – amelyet a harmadik vasárnap liturgiájában hallunk –, kifejezi Isten vágyát minden ember iránt, és szeretné felébreszteni szívünkben annak a víznek az ajándéka iránti vágyat, „amely örök életre szökellõ vízforrás lesz” bennünk (Jn 4,14). Ez a Szentlélek ajándéka, aki a keresztényeket „igazi imádókká” teszi, akik tudnak „lélekben és igazságban” (vö. Jn 4,23) imádkozni az Atyához. Csak ez a víz olthatja a jó, az igazság és a szépség iránti szomjunkat! Csak ez, a Fiútól kapott víz öntözi meg nyugtalan és elégedetlen lelkünk pusztaságát, „amíg meg nem pihen Istenben”, ahogy ezt Szent Ágoston híres szavai kifejezik.

A következõ vasárnap a vakon született emberrõl szóló szakasz úgy mutatja be Krisztust mint a világ világosságát. Az evangélium mindannyiunkat megszólít: „Hiszel az Emberfiában?” „Hiszek, Uram!” (Jn 9,35.38), jelenti ki örömmel a vakon született, s ezt minden hívõ nevében mondja. A gyógyulás csodája azt fejezi ki, hogy Krisztus szemünkkel együtt a belsõ látásunkat is meg akarja nyitni, hogy hitünk egyre mélyebbé váljon és fel tudjuk ismerni benne egyetlen Üdvözítõnket. Õ bevilágítja az élet minden sötétségét, és segíti az embert, hogy a „fény szülötteként” éljen.

Amikor az ötödik vasárnapon Lázár feltámasztását hirdetik nekünk, akkor létünk utolsó misztériuma elõtt állunk: „Én vagyok a feltámadás és az élet. ... Hiszed ezt?” (Jn 11, 25-26). Ekkor az egész keresztény közösség – Mártával együtt – teljes reményét õszintén újra a Názáreti Jézusba helyezi: „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön” (Jn 11,27). A Jézussal való közösség ebben az életben felkészít minket, hogy átlépjünk a halál küszöbén, és örökké Benne éljünk. A holtak feltámadásában való hit és az örök élet reménye megnyitják látásunkat létünk végsõ értelmére: Isten a feltámadásra és az életre teremtette az embert, és ez az igazság adja meg a valódi és végsõ dimenzióját az emberek életének, személyes és társadalmi létüknek, a kultúrának, a politikának, a gazdaságnak. A hit fénye nélkül az egész világegyetem ott marad egy sírboltba zárva jövõ és remény nélkül.

A nagyböjti út a húsvéti szent három napban, különösen a szent éjszaka nagy virrasztásában teljesedik ki: keresztségi fogadalmunk megújításával újra megerõsítjük, hogy Krisztus életünk Ura, azé az életé, amit Istentõl kaptunk, amikor újjászülettünk „vízbõl és Szentlélekbõl”. Ismét megerõsítjük szilárd elhatározásunkat, hogy válaszolunk a kegyelem mûködésére és ezáltal tanítványai leszünk.

3. A keresztség szentsége által történõ elmerülésünk Krisztus halálában és feltámadásában, mindennap arra ösztönöz bennünket, hogy megszabadítsuk szívünket az anyagi dolgok terhétõl, a „földdel” való önzõ köteléktõl, amely szegénnyé tesz és megakadályoz minket, hogy készségesek és nyitottak legyünk Isten és a felebarát elõtt. Isten Krisztusban szeretetként nyilatkoztatta ki magát (vö. 1Jn 4,7–10). Krisztus keresztje, „a kereszt szava” megmutatja Isten üdvözítõ erejét (vö. 1Kor 1,18), aki önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra felemelje és megmentse – ez a szeretet legradikálisabb formája (vö. Az Isten szeretet kezd. enc., 12.) A böjt, az alamizsna és az imádság hagyományos gyakorlatain keresztül, amelyek a megtérésre való törekvésünket fejezik ki, a nagyböjt arra nevel minket, hogy egyre radikálisabban éljük meg Krisztus szeretetét. A böjt, amelynek különbözõ motivációi lehetnek, a keresztény ember számára mély, vallási értelmet nyer: szegényebbé téve asztalunkat megtanuljuk legyõzni önzésünket, hogy az ajándékozás és a szeretet logikája szerint éljünk. Elviselve valaminek a hiányát – és nem csak a fölöslegrõl való lemondást –, megtanuljuk levenni tekintetünket az „énünkrõl”, hogy felfedezzünk Valakit magunk mellett és felismerjük Istent sok testvérünk arcán. A keresztény számára a böjt egyáltalán nem magába zárkózás, hanem még inkább megnyílás Isten felé és az emberek szükségletei elõtt, és ezáltal az Isten iránti szeretet egyben felebaráti szeretet is (vö. Mk 12,31).

Utunk során szembetalálkozunk a birtoklás és a pénzsóvárság kísértésével is, amelyek Isten elsõbbségét veszélyeztetik életünkben. A birtoklás vágyának következményei erõszak, hatalommal való visszaélés és halál. Ezért az Egyház – különösen a nagyböjti idõben – arra hív, hogy gyakoroljuk az alamizsnaadást, vagyis javaink másokkal való megosztásának képességét. A javak bálványozása azonban nemcsak eltávolít másoktól, hanem üressé, boldogtalanná teszi az embert, becsapja, áltatja anélkül, hogy megvalósítaná, amit ígér, mert az anyagi javakat Isten helyére teszi, aki az élet egyetlen forrása. Hogyan is érthetnénk meg Isten atyai jóságát, ha a szívünk önmagunkkal és saját terveinkkel van tele, és azzal álltatjuk magunkat, hogy ezekkel biztosíthatjuk jövõnket? A kísértés az, hogy úgy gondolkodunk, mint a példabeszédben szereplõ gazdag: „Ember, van annyid, hogy sok évig elég...”. Ismerjük az Úr ítéletét: „Esztelen, még az éjjel visszakérik tõled lelkedet...” (Lk 12,19-20) Az alamizsna gyakorlata felhívás arra, hogy Isten legyen számunkra az elsõ és odafigyeljünk a másik emberre, hogy újra felfedezzük jóságos Atyánkat és megtapasztaljuk irgalmát.

Az Egyház az egész nagyböjti idõszakban különösen bõven adja nekünk Isten igéjét. Róla elmélkedve és magunkévá téve, megélve a mindennapokban, megtanuljuk az imádságnak egy értékes és semmivel nem helyettesíthetõ formáját, mert az Istenre való odafigyelés, aki továbbra is szól hozzánk szívünkben, táplálja hitbeli elõrehaladásunkat, melyet keresztségünk napján kezdtünk el. Az imádság lehetõvé teszi azt is, hogy új módon fogjuk fel az idõt: az örökkévalóság és a természetfeletti távlata nélkül ugyanis az idõ csupán egy olyan távlat felé vezeti lépteinket, amelynek nincs jövõje. Az imádságban azonban idõt találunk Istenre, ezáltal felismerjük, hogy „az Õ igéi nem múlnak el” (vö. Mk 13,31), és abba a bensõséges közösségbe lépünk vele, „amit senki el nem vehet tõlünk” (vö. Jn 16,22) és amely megnyit bennünket arra a reményre, amelyben nem csalódunk, az örök életre.

Összefoglalva: nagyböjti utunk, amelynek során a kereszt misztériumát szemléljük, azt jelenti, hogy Krisztushoz „hasonulunk a halálban” (vö. Fil 3, 11) azért, hogy mély megtérés menjen végbe életünkben. Vagyis hagyjuk, hogy a Szentlélek mûködése átalakítson bennünket, ahogy Szent Pállal történt a damaszkuszi úton; határozottan Isten akarata szerint irányítsuk életünket; szabaduljunk meg önzésünktõl úgy, hogy legyõzzük a másokon való uralkodás ösztönét és megnyíljunk Krisztus szeretetére. A nagyböjti idõszak megfelelõ alkalom arra, hogy felismerjük gyengeségünket, õszintén megvizsgálva életünket befogadjuk a bûnbánat szentségének megújító kegyelmét és határozottan Krisztus felé haladjunk.

Kedves Testvéreim! A Megváltónkkal való személyes találkozás által, valamint a böjtön, az alamizsnán és az imádságon keresztül a megtérés útja a húsvét felé arra segít, hogy újra felfedezzük keresztségünket. Az idei nagyböjtben újítsuk meg készségünket annak a kegyelemnek a befogadására, amit Isten akkor nekünk ajándékozott azért, hogy megvilágítsa és vezesse minden tevékenységünket. Arra vagyunk hivatottak, hogy Jézus egyre nagylelkûbb és hitelesebb követésében minden nap megéljük mindazt, amit e szentség jelent és megvalósít. Ezen az utunkon rábízzuk magunkat a Szûzanyára, aki világra hozta Isten Igéjét hitben és testben, hogy úgy, mint õ, elmerüljünk Fiának, Jézusnak halálában és feltámadásában, és örök életünk legyen.

XVI. Benedek pápa