Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel
A Szentatya nagyböjti üzenete
A
Szentatya évrõl évre üzenetet intéz a katolikus hívekhez a nagyböjt
kezdetén. XVI. Benedek pápa idei levelét az alábbiakban olvashatják.
Kedves Testvérek!
A
nagyböjt, amely a húsvét szent ünnepéhez vezet minket, nagyon értékes
és fontos liturgikus idõszak az egyház számára, s ennek tükrében örömmel
fordulok hozzátok néhány gondolattal, hogy ezt az idõszakot kellõ
elkötelezettséggel éljük meg. Az Egyház közössége, miközben a Jegyesével
való végleges találkozásra tekint, amely az örök húsvétban valósul meg,
állhatatos imádsággal és buzgóbban gyakorolva az irgalmasság tetteit,
fokozottan törekszik a lélek megtisztulására, hogy a Megváltás
misztériuma által még bõvebben merítsen a Krisztus Urunkban való új
életbõl (vö. nagyböjti I. prefáció).
1. Már megkeresztelésünk
napján megkaptuk ezt az új életet, amikor „Krisztus halálának és
feltámadásának részeseivé lettünk”, és elkezdõdött számunkra „a
tanítványság örömteli és felemelõ kalandja”. (Homília Urunk
megkeresztelkedésének ünnepén, 2010. január 10.). Szent Pál újra és újra
rámutat leveleiben arra az egyedülálló közösségre, amely ebben a
keresztségi megtisztulásban valósul meg Isten Fiával. Az a tény, hogy a
keresztséget a legtöbb esetben gyermekként kapjuk meg, rámutat, hogy
Isten ajándékáról van szó: senki sem saját erejével érdemli ki az örök
életet. Isten irgalmát, amely eltörli a bûnt és lehetõvé teszi, hogy
„ugyanazzal a lelkülettel” éljük életünket, „amely Krisztus Jézusban
volt” (vö. Fil 2,5), ingyen kapja az ember.
A Népek Apostola a
filippiekhez írt levélben kifejezi az átalakulás értelmét, amely a Jézus
halálában és feltámadásában való részesedés által valósul meg, és
rámutat céljára: „hogy megismerjem õt és feltámadásának erejét, de a
szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a
halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is” (Fil
3,10–11). A keresztség tehát nem csak egy múltra emlékezõ szertartás,
hanem találkozás Krisztussal, aki a megkeresztelt ember egész létét
alakítja, az isteni életet ajándékozza neki és õszinte megtérésre hívja,
melyet a kegyelem indít el és tart fenn, és ez vezeti majd el Krisztus
teljessége életkorának mértékére.
Különleges kapcsolat fûzi a
keresztséget a nagyböjthöz, amely alkalmas idõszak az üdvözítõ kegyelem
megtapasztalására. A II. Vatikáni Zsinat atyái az egyház minden
pásztorát arra hívták, hogy „minél bõségesebben alkalmazzák a nagyböjti
liturgia sajátos keresztségi elemeit” (Sacrosanctum Concilium, 109). Az
egyház ugyanis már a kezdetektõl összeköti a húsvéti vigíliát a
keresztség szertartásával: ebben a szentségben megvalósul az a nagy
misztérium, amely által az ember meghal a bûnnek, részesedik az új
életbõl a feltámadt Krisztusban és megkapja Isten Lelkét, aki
feltámasztotta Jézust a halálból (vö. Róm 8,11). Ezt az ingyenes
ajándékot mindannyiunknak újból és újból fel kell élesztenünk magunkban
és a nagyböjt ahhoz hasonló utat kínál fel számunkra, mint a
katekumenátus, amely az õsegyház keresztényeinek éppúgy, mint a mai
katekumeneknek a hit és a keresztény élet semmivel nem helyettesíthetõ
iskolája: õk valóban úgy élik meg a keresztséget mint egész létüket
meghatározó eseményt.
2. Ahhoz, hogy komolyan elinduljunk a
húsvét felé vezetõ úton, és készüljünk az Úr feltámadásának ünneplésére –
a liturgikus év legnagyobb és legörömtelibb ünnepére –, mi lehetne
megfelelõbb annál, mint hogy hagyjuk, hogy Isten igéje vezessen minket.
Ezért az egyház a nagyböjti vasárnapokon felolvasott evangéliumi
szakaszok által különösen mély találkozáshoz vezet minket az Úrral.
Végigjáratja velünk a keresztény beavatás útjának szakaszait: a
katekumenekkel az újjászületés szentségében való részesedésre készülve, a
megkereszteltekkel pedig azért, hogy új és meghatározó lépéseket
tegyenek Krisztus követésében, és teljesebben ajándékozzák magukat neki.
Nagyböjt elsõ vasárnapja nyilvánvalóvá teszi számunkra, mit jelent
emberként élni ezen a földön. A kísértések elleni gyõzedelmes harc,
mellyel kezdetét veszi Krisztus küldetése, meghívás arra, hogy tudatára
ébredjünk saját törékenységünknek, és így befogadjuk a kegyelmet, amely
megszabadít a bûntõl és új erõt ad Krisztusban, aki az út, az igazság és
az élet (vö. Ordo Initiationis Christianae Adultorum, 25). Határozott
felhívás ez, hogy emlékezzünk arra, hogy a keresztény hit – Jézus
példájára és vele egységben – egyúttal harc „ennek a sötét világnak
kormányzói” ellen (Ef 6,12), ahol a sátán mûködik és nem fárad bele ma
sem, hogy megkísértse az embert, aki az Úrhoz akar közeledni: Krisztus
gyõzelemmel kerül ki a kísértésbõl, hogy a mi szívünket is megnyissa a
reményre és vezessen bennünket, hogy legyõzzük a rossz csábítását.
Az
Urunk színeváltozásáról szóló evangéliumi részlet Krisztus dicsõségét
állítja szemünk elé, amely elõrevételezi a feltámadást, és hírül adja,
hogy az ember istenivé válik. A keresztény közösség tudatára ébred, hogy
velük is az történik, mint Péterrel, Jakabbal és Jánossal – Jézus
„fölment külön velük egy magas hegyre” (vö. Mt 17,1) –, hogy mint fiak a
Fiúban újra befogadják Krisztust, Isten kegyelmének ajándékát: „Ez az
én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, õt hallgassátok!” (Mt 17,5)
Meghívás ez arra, hogy eltávolodjunk a hétköznapi élet zajától azért,
hogy elmélyüljünk Isten jelenlétében: Õ mindennap szeretne Igéjével
lelkünk mélyére hatolni, ahol az megkülönbözteti a jót és a rosszat (vö.
Zsid 4,12), és megerõsíti az Úr követésére irányuló akaratot.
Jézusnak
a szamariai asszonyhoz intézett kérése: „Adj innom!” (Jn 4,7) – amelyet
a harmadik vasárnap liturgiájában hallunk –, kifejezi Isten vágyát
minden ember iránt, és szeretné felébreszteni szívünkben annak a víznek
az ajándéka iránti vágyat, „amely örök életre szökellõ vízforrás lesz”
bennünk (Jn 4,14). Ez a Szentlélek ajándéka, aki a keresztényeket „igazi
imádókká” teszi, akik tudnak „lélekben és igazságban” (vö. Jn 4,23)
imádkozni az Atyához. Csak ez a víz olthatja a jó, az igazság és a
szépség iránti szomjunkat! Csak ez, a Fiútól kapott víz öntözi meg
nyugtalan és elégedetlen lelkünk pusztaságát, „amíg meg nem pihen
Istenben”, ahogy ezt Szent Ágoston híres szavai kifejezik.
A
következõ vasárnap a vakon született emberrõl szóló szakasz úgy mutatja
be Krisztust mint a világ világosságát. Az evangélium mindannyiunkat
megszólít: „Hiszel az Emberfiában?” „Hiszek, Uram!” (Jn 9,35.38),
jelenti ki örömmel a vakon született, s ezt minden hívõ nevében mondja. A
gyógyulás csodája azt fejezi ki, hogy Krisztus szemünkkel együtt a
belsõ látásunkat is meg akarja nyitni, hogy hitünk egyre mélyebbé váljon
és fel tudjuk ismerni benne egyetlen Üdvözítõnket. Õ bevilágítja az
élet minden sötétségét, és segíti az embert, hogy a „fény szülötteként”
éljen.
Amikor az ötödik vasárnapon Lázár feltámasztását hirdetik
nekünk, akkor létünk utolsó misztériuma elõtt állunk: „Én vagyok a
feltámadás és az élet. ... Hiszed ezt?” (Jn 11, 25-26). Ekkor az egész
keresztény közösség – Mártával együtt – teljes reményét õszintén újra a
Názáreti Jézusba helyezi: „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy Te vagy a
Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön” (Jn 11,27). A Jézussal való
közösség ebben az életben felkészít minket, hogy átlépjünk a halál
küszöbén, és örökké Benne éljünk. A holtak feltámadásában való hit és az
örök élet reménye megnyitják látásunkat létünk végsõ értelmére: Isten a
feltámadásra és az életre teremtette az embert, és ez az igazság adja
meg a valódi és végsõ dimenzióját az emberek életének, személyes és
társadalmi létüknek, a kultúrának, a politikának, a gazdaságnak. A hit
fénye nélkül az egész világegyetem ott marad egy sírboltba zárva jövõ és
remény nélkül.
A nagyböjti út a húsvéti szent három napban,
különösen a szent éjszaka nagy virrasztásában teljesedik ki: keresztségi
fogadalmunk megújításával újra megerõsítjük, hogy Krisztus életünk Ura,
azé az életé, amit Istentõl kaptunk, amikor újjászülettünk „vízbõl és
Szentlélekbõl”. Ismét megerõsítjük szilárd elhatározásunkat, hogy
válaszolunk a kegyelem mûködésére és ezáltal tanítványai leszünk.
3.
A keresztség szentsége által történõ elmerülésünk Krisztus halálában és
feltámadásában, mindennap arra ösztönöz bennünket, hogy megszabadítsuk
szívünket az anyagi dolgok terhétõl, a „földdel” való önzõ köteléktõl,
amely szegénnyé tesz és megakadályoz minket, hogy készségesek és
nyitottak legyünk Isten és a felebarát elõtt. Isten Krisztusban
szeretetként nyilatkoztatta ki magát (vö. 1Jn 4,7–10). Krisztus
keresztje, „a kereszt szava” megmutatja Isten üdvözítõ erejét (vö. 1Kor
1,18), aki önmagát ajándékozza oda, hogy az embert újra felemelje és
megmentse – ez a szeretet legradikálisabb formája (vö. Az Isten szeretet
kezd. enc., 12.) A böjt, az alamizsna és az imádság hagyományos
gyakorlatain keresztül, amelyek a megtérésre való törekvésünket fejezik
ki, a nagyböjt arra nevel minket, hogy egyre radikálisabban éljük meg
Krisztus szeretetét. A böjt, amelynek különbözõ motivációi
lehetnek, a keresztény ember számára mély, vallási értelmet nyer:
szegényebbé téve asztalunkat megtanuljuk legyõzni önzésünket, hogy az
ajándékozás és a szeretet logikája szerint éljünk. Elviselve valaminek a
hiányát – és nem csak a fölöslegrõl való lemondást –, megtanuljuk
levenni tekintetünket az „énünkrõl”, hogy felfedezzünk Valakit magunk
mellett és felismerjük Istent sok testvérünk arcán. A keresztény számára
a böjt egyáltalán nem magába zárkózás, hanem még inkább megnyílás Isten
felé és az emberek szükségletei elõtt, és ezáltal az Isten iránti
szeretet egyben felebaráti szeretet is (vö. Mk 12,31).
Utunk során
szembetalálkozunk a birtoklás és a pénzsóvárság kísértésével is,
amelyek Isten elsõbbségét veszélyeztetik életünkben. A birtoklás
vágyának következményei erõszak, hatalommal való visszaélés és halál.
Ezért az Egyház – különösen a nagyböjti idõben – arra hív, hogy
gyakoroljuk az alamizsnaadást, vagyis javaink másokkal való
megosztásának képességét. A javak bálványozása azonban nemcsak eltávolít
másoktól, hanem üressé, boldogtalanná teszi az embert, becsapja,
áltatja anélkül, hogy megvalósítaná, amit ígér, mert az anyagi javakat
Isten helyére teszi, aki az élet egyetlen forrása. Hogyan is érthetnénk
meg Isten atyai jóságát, ha a szívünk önmagunkkal és saját terveinkkel
van tele, és azzal álltatjuk magunkat, hogy ezekkel biztosíthatjuk
jövõnket? A kísértés az, hogy úgy gondolkodunk, mint a példabeszédben
szereplõ gazdag: „Ember, van annyid, hogy sok évig elég...”. Ismerjük az
Úr ítéletét: „Esztelen, még az éjjel visszakérik tõled lelkedet...” (Lk
12,19-20) Az alamizsna gyakorlata felhívás arra, hogy Isten legyen
számunkra az elsõ és odafigyeljünk a másik emberre, hogy újra
felfedezzük jóságos Atyánkat és megtapasztaljuk irgalmát.
Az
Egyház az egész nagyböjti idõszakban különösen bõven adja nekünk Isten
igéjét. Róla elmélkedve és magunkévá téve, megélve a mindennapokban,
megtanuljuk az imádságnak egy értékes és semmivel nem
helyettesíthetõ formáját, mert az Istenre való odafigyelés, aki továbbra
is szól hozzánk szívünkben, táplálja hitbeli elõrehaladásunkat, melyet
keresztségünk napján kezdtünk el. Az imádság lehetõvé teszi azt is, hogy
új módon fogjuk fel az idõt: az örökkévalóság és a természetfeletti
távlata nélkül ugyanis az idõ csupán egy olyan távlat felé vezeti
lépteinket, amelynek nincs jövõje. Az imádságban azonban idõt találunk
Istenre, ezáltal felismerjük, hogy „az Õ igéi nem múlnak el” (vö. Mk
13,31), és abba a bensõséges közösségbe lépünk vele, „amit senki el nem
vehet tõlünk” (vö. Jn 16,22) és amely megnyit bennünket arra a reményre,
amelyben nem csalódunk, az örök életre.
Összefoglalva: nagyböjti
utunk, amelynek során a kereszt misztériumát szemléljük, azt jelenti,
hogy Krisztushoz „hasonulunk a halálban” (vö. Fil 3, 11) azért, hogy
mély megtérés menjen végbe életünkben. Vagyis hagyjuk, hogy a
Szentlélek mûködése átalakítson bennünket, ahogy Szent Pállal történt a
damaszkuszi úton; határozottan Isten akarata szerint irányítsuk
életünket; szabaduljunk meg önzésünktõl úgy, hogy legyõzzük a másokon
való uralkodás ösztönét és megnyíljunk Krisztus szeretetére. A nagyböjti
idõszak megfelelõ alkalom arra, hogy felismerjük gyengeségünket,
õszintén megvizsgálva életünket befogadjuk a bûnbánat szentségének
megújító kegyelmét és határozottan Krisztus felé haladjunk.
Kedves
Testvéreim! A Megváltónkkal való személyes találkozás által, valamint a
böjtön, az alamizsnán és az imádságon keresztül a megtérés útja a
húsvét felé arra segít, hogy újra felfedezzük keresztségünket. Az idei
nagyböjtben újítsuk meg készségünket annak a kegyelemnek a befogadására,
amit Isten akkor nekünk ajándékozott azért, hogy megvilágítsa és
vezesse minden tevékenységünket. Arra vagyunk hivatottak, hogy Jézus
egyre nagylelkûbb és hitelesebb követésében minden nap megéljük mindazt,
amit e szentség jelent és megvalósít. Ezen az utunkon rábízzuk magunkat
a Szûzanyára, aki világra hozta Isten Igéjét hitben és testben, hogy
úgy, mint õ, elmerüljünk Fiának, Jézusnak halálában és feltámadásában,
és örök életünk legyen.
XVI. Benedek pápa