Tizennégyezer
kilométerrôl érkeztek vendégek az elmúlt napokban, magyarországi
látogatás után, Erdélybe. A Regôs Néptáncegyüttes tagjai az erdélyi
magyar kultúrával, hagyományokkal ismerkednek, miután távoli otthonukban
sikerült megôrizniük nyelvüket, kultúrájukat. Az argentínai magyar
közösségrôl, az utazás élményeirôl Bonapartianné Graul Beatrix-szel és
fiával, Bonapartian Eduarddal, a Regôs Néptáncegyüttes vezetôjével
beszélgettünk. Az argentínai magyarok éppen a Hargita Nemzeti Székely
Népi Együttes vendégei voltak. Együtt próbált, táncolt a két csapat.
Bonapartianné Graul Beatrix: – Vegyes házasságban élek, de könnyû,
egyszerû volt megtartani a nyelvet, mert a férjem nagyon vad örmény
vezetô volt, én meg nagyon vad magyar vezetô, minden lében kanál.
Valahogy nagyon egyszerûen megegyeztünk, hogy ha lesz gyerek, akkor te
örményül én meg magyarul szólok hozzájuk. Lettek gyerekek. Hét örmény
iskola van, viszont magyar iskola hivatalos, állami nincs. Ilyen részrôl
egyszerû volt, hogy járnak az örmény iskolába. Megtanultak örményül,
spanyolul, angolul és egy kicsit olaszul, viszont hétvégeken magyarok
vagyunk.
Hét közben örmények, hét végén magyarok
A cserkészet terén a gyerekek kellett válasszanak: jártok hét végén
magyar iskolába, hét közben meg örmény iskolába, a cserkészetet,
melyiket akarjátok? És akkor ôk azt választották: ha már egész héten
örményeskedünk, akkor hét végén magyaroskodjunk, s így járnak most hét
végén magyar aktivitásra. Beadtuk óvodába, egy szót nem tudtak
spanyolul, és akkor jött a tanárnô, hogy tanítsuk meg ôket spanyolul.
Mondtuk, hogy nem, mert spanyolul úgyis megtanulnak két-három hét alatt,
így is volt. És így sikerült, hogy otthon mind a három nyelv folyik
állandóan, mert automatikusan csak magyarul beszélnek hozzám, örményül a
papához. Amikor nagyon nehéz témákat kell megbeszélni, akkor spanyolul
tesszük, hogy mindenki egyetértsen, de különben mind a két hazai nyelv
anyanyelv.
Sokszor tárgyaljuk otthon, Buenos Airesben – otthon, ez is egy
olyan fogalom, amikor Buenos Airesben vagyunk, akkor azt mondjuk, mikor
megyünk haza, mármint Magyarországra –, hogy mennyire azonos módon van a
határon túli magyaroknak az élete, hogy idáig magyar vagy, aztán meg
nem vagy magyar. A december 5-e nagyon lesújtó volt a mi részünkre, hogy
miként lehet az, hogy egy nemzet a saját embereit nem fogadja be úgy,
hogy a dupla állampolgárságot felvehessék. Mindenesetre sokszor vannak
olyan viták is, hogy ki a jobb magyar, aki itt van, aki ott kint, délen,
Észak-Amerikában vagy Ausztráliában, vagy az, aki otthon maradt
Magyarországon. Azt hiszem, erre válasz nincs. Mindenki a saját módján
teszi, amit kell, amit a szívében érez, hogy tennie kell. Azt hiszem, a
kapcsolatok közös erôt adnak mindannyiunknak, hogy érezzük, nem vagyunk
egyedül ott lent, Dél-Argentínában, és látjuk azt is, hogy itt is
ugyanolyan gondoktól szenved az erdélyi nép, mint mi otthon. Megtartani,
megpróbálni erôt adni, állandóan mutatni azt, hogy vagyunk, élünk és
hiába akarnak eltiporni.
Bonapartian Eduárd: A második világháború után nagyon sok magyar
menekült Dél-Amerikába, többek között Buenos Airesbe, Argentínába, és
megalakult ez a magyar közösség. A nagyszüleim is ekkor menekültek ki.
Nagyon sokan menekültek, több tízezren, körülbelül 40-50 ezren.
Megalakult a kis magyar közösség. Megalakult magyar iskola
szombatonként, a magyar cserkészet, a magyar néptáncegyüttes. Ez az
ötvenes évek körül volt, és azóta szüntelenül mûködik ez a magyar
mozgalom. A fiatal mozgalmon belül van ez a magyar iskola, a magyar
cserkészet és a Regôs Néptáncegyüttes, ami 1959-ben alakult. Jelenleg 18
táncos van a nagycsoportban, és van még két gyermekcsoportunk, összesen
40 fiatal, gyerek táncol most Buenos Airesben, Argentínában. A fô
célunk az, habár harmadgenerációsok vagyunk, szüleink is ott születtek,
mi magyarnak tartjuk magunkat. Argentinok vagyunk, ott születtünk, de
tudjuk, bennünk megvan a magyar vér. Ezt próbáljuk ápolni, továbbadni a
gyermekeknek, és próbáljuk megtartani minél több idôre.
Ezt az utazást pályázatnak köszönhetik
Bonapartianné Graul Beatrix: Ezt az utazást a Regôs-csoport úgy
nyerte meg, hogy egy pályázatra bejelentkezett a Határon Túli Magyarok
Hivatalánál. A pályázat útján útiköltséget és az egészségügyi
biztosítást fedezte a pályáztató, a többit saját zsebünkbôl álljuk. A
csapat február 1-jén érkezett Budapestre, a nagyobb álmuk az volt, hogy
Erdélybe is átjöjjenek. Ez február 11-én sikerült is. Az erdélyi
látogatás annyiban fontos, hogy tudatos, hogy Erdélyben tudjuk megkapni
vagy megismerni egyáltalán a valódi, eredeti magyar kultúrát, népi
hagyományokat. Ez volt az álmunk. Sikerült elmenni falukba és
megállítani a néniket, bácsikat az utcán, akik egybôl azt mondák, hogy
gyertek holnap reggel át hozzánk, és majd én énekelek nektek. Ez meg is
történt, beállítottunk és énekelt a bácsi nekünk, több mint másfél órán
keresztül. Ezt magnóra vettük, vagy felírtuk. Ezek a kapcsolatok egy
életre szóló élményt jelentenek, mert az ember bárkivel tud beszélgetni
és az kinyitja a háza ajtaját, tessék, gyertek, fogadunk benneteket. Nem
beszélve a pálinkázásról... A Hargita Együttessel tényleg olyan
váratlanul szép kapcsolat alakult ki, több együttesnél voltak a
gyerekek. Megvolt a kapcsolat, kaptunk anyagot, zenét stb. de ez, hogy
együtt gyakorolhatnak egy profi együttessel, ez azt hiszem, hogy szintén
egy életre szóló élmény a részükre, mert nem is gondolták, hogy ennyire
mélyen fogadják ôket.
Argentínában a Hungária Egyesületet mondjuk a központunknak. Ott
van egy könyvtár, amit több mint 30 éve Haynalné Kesserû Zsuzsanna
vezet, több mind ötezer kötete van, magyarságról, helyekrôl. A világ
minden részével ô tartja a kapcsolatot, úgyhogy az újságokat kapjuk, és
küldjük mi is a mienket. Nekünk van egy havi elektronikus lapunk, ami
két nyelven, magyarul és spanyolul jelenik meg. Márciusban megindul
ismét ötven év után a papíron kiadott magyar hírlap. Mélyebb kapcsolatok
a határon túliakkal általában rokonság által vannak. Mármint olyanok,
hogy sokszor kapunk olyan híreket az interneten, az újságunkon, hogy
kerestetések folynak. Tegnap kaptam például egy családnak a
kerestetését, állítólag ott vannak Argentínában. Minden lehetôt
megteszünk, hogy amennyire csak lehet, felkutassuk, mint egy polip, az
embereket összetartsuk.
Erdélyben az örmény kultúrával is sikerült találkozni
Mondjuk, nem tudtunk túl sok idôt erre szánni, de amit lehetett,
fölkerestük, lefilmeztük, beszélgettünk, bementünk a templomba. Ez nagy
élmény lesz a Buenos Aires-i örmények részére. Mindent, ami örmény
származású, be fogjuk adni az örmény centrumba is. Nagyon megható és
egy még nehezebben fölfogható dolog, hogy az ember Argentínában
született magyar, de hát örmény a papa és eljönni Erdélybe, magyar
táncot tanulni és örmény családdal találkozni. Találkoztunk egy
bácsival, aki alighanem el is sírta magát, hogy egy harmadgenerációs,
Argentínában született nem egészen örménnyel tudott örményül beszélni.
Zakariás Péter bácsiról van szó. Nagyon megható volt. Kár, hogy nagyon
rövid idô volt, mert mutatott könyveket is meg mi minden van ott nála és
sok mesélnivalója van, de hát reméljük, még lesz alkalom, hogy
valamelyik gyerek átjöjjön.
Ott, Dél-Amerikában sem könnyû fenntartani a kapcsolatot.
Központilag, akik Buenos Airesben vagyunk, találkozunk, összetartozunk.
Rengetegen vannak, akik külvárosokban vagy más vármegyékben élnek, de
manapság az interneten meg az újságon keresztül sokkal könnyebb a
kapcsolatot tartani a többi déli országban élôvel.
A cserkészet és a Zrínyi Ifjúsági Kör,
ez a két mozgalom tanítja a gyerekeket egész kis koruktól kezdve. A
szombati iskolában megtanulnak mindent, még elsôáldozóknak is
felkészítik ôket. A cserkészet által megvan a népdalozás, a népszokások,
a húsvéti locsolás is. Egy házban gyûlnek össze a lányok, festik a
tojást, és mennek a fiúk a vödörrel. Az évi cserkészbál az egyetlen
ünnep, amikor mindenki felveszi a díszmagyarját és a Bocskai-ruháját,
amire itt mindenki nagyon büszke, saját kezüleg készültek mindezek.
Eljárják a palotást vagy a körmagyart. Mindezt a gyerekek kiskoruktól
kezdve látják, tudják, hogy a mama vagy mind a két szülô cserkész volt,
táborba járt. És akkor serkentve vannak, hogy ôk is folytassák.
Bonapartian Eduárd:A nyelv megtartása fôleg a családtól függ. Ha az
anya vagy az apa nem beszél magyarul a gyerekével, az vesztett gyerek.
Az egy magyarral kevesebb a közösségnek. Szerencsére, olyan mentalitás
van az argentínai magyaroknál, hogy a nyelvet muszáj megtartani és ezért
próbálták megôrizni minden egyes magyar családban. Fontos a magyar
iskola, ami szombatonként mûködik, ezáltal megtanultak olvasni, tanulni,
a magyar földrajzot, történelmet, irodalmat. Az alap a család. Amit
aztán a közösség nyújt a gyerekeknek, az egy pluszeszköz a kultúra
megôrzésére. Örök vita a szüleim közt, hogy magyar vagyok, vagy örmény
vagyok, vagy mi vagyok. A vezetéknevem Bonapartian, ez tiszta örmény,
viszont ötven százalék örmény, ötven százalék magyar vagyok. Ami a
kultúrát illeti, meg a néphagyományt ôszintén szólva jobban tartom a
magyart, ez valahogy jobban vonzott engem. Kiskoromban mindig ez volt,
hogy most döntsem el, hogy megyek örmény néptánccsoportba vagy magyarba,
és valahogy a magyar, az vonzott legjobban.
„Nekünk itt lenni, Erdélyben az egy álom”
Sosem képzeltük, hogy el tudunk jutni Erdélybe is, hogy turnézzunk a
csoporttal. Tizennégyezer kilométerre vagyunk innen. Nagyon nehéz
idekerülni. Hogy csoportosan el lehessen jönni, és ilyen élményben részt
venni, ez egy álom, ez nekünk nagy dolog. Sok mindent hazaviszünk, sok
emléket, sokat tanultunk. Az itteni ember... ez egy más világ, sokkal
tisztább. Az emberek melletted állnak, és mindig segítenek, ezt
észrevettük itt, ahány faluba mentünk, mindig a háziak befogadtak, s
gondolom, hogy ezt a magyar vendégfogadást ezt ritkán látni. Az elején
nagyon örültünk, hogy megtudtuk kóstolni az erdélyi pálinkát. Az elsô
nap ment, a második nap is ment, a harmadik nap már kezdtük érezni, hogy
az argentin májunk már nem bírja… Itt a magyar szokás, az más, de hát
ehhez a világhoz tartozik.
Sikerült elmenni Gyergyószentmiklósra, Szamosújvárra, eljutottam
Csíkszépvízre. Megtudtam egy budapesti haveromtól, hogy van egy öreg
bácsi, Zakariás Péter bácsi, aki még tud örményül. Erre nagyon
csodálkoztam. Mert, ha belegondolunk, akkor az 1700-as években jöttek be
az örmények a Kárpát-medencébe. Háromszáz éven keresztül megtartani a
nyelvet, az nehéz. Pláne, velünk is ez történik, ötven év után lehet
érezni, hogy csökken a magyar nyelvtudás, sajnos. Nagyon szép élmény
volt. Rögtön örményül szólt hozzám, meg én is örményül társalogtam vele.
Olvastuk együtt az örmény újságot, az örmény könyveket. Nagy kincs, ami
ott van. Nagyon szép volt Zakariás bácsival találkozni.
Velem megtörtént az, hogy volt alkalmam Budapesten maradni,
tanulni. El is döntöttem ott maradok, de rá másfél évre visszamenten
Argentínába. Itt másképp élnek az emberek, mi Argentínában születtünk,
magyarok vagyunk, de az ottani világot szoktuk meg. Nem tudom, hogy
mennyi ideig fog tartani a magyar közösség, vegyes házasságok vannak. A
mama argentin, a papa magyar, akkor nehezebben tanul meg a gyerek
magyarul. Addig fog élni a közösség, amíg meg lehet tartani a nyelvet.
Hiszen nyelvében él a nemzet, ez bennünk van mindig, a nyelv, az fontos a
közösségben. Remélem sokáig megmaradunk. Tudjuk, hogy a tánc vonzza az
embereket, az egy közös nyelv, tehát azt meg lehet tanulni, de szerintem
a mi közösségünk addig él, ameddig a nyelvet meg tudjuk ôrizni, ápolni.
És hol… Argentínában, mert ott sok mindenkinek van egy feladata, a
magyarság szempontjából. S az, hogy én visszamentem, részben ez is volt.
Lejegyezte: DACZÓ DÉNES |