Erdély
és Magyarország, a nyugati világ és India. Miért lesz egy székely fiú
jezsuita pap? Mi magyarok miért vagyunk pesszimisták? Miért állunk
csoportokba tömörülve egymással szemben – konok következetességgel?
Kovács Lajos jezsuita szerzetessel folytatjuk a beszélgetést.
- Téged hogy neveltek?
Gelencén nõttem fel, Székelyföldön, ahol történelmi, politikai
adottság volt 1990 elõtt, hogy a plébániák köré szervezõdött minden, ami
a magyar identitással összefüggött. Az én hivatásom motivációja, és
nagyon sok ott jelenleg mûködõ pap meg kispap számára is, 50-50
százalékban a vallásos meggyõzõdés és a magyarságtudathoz való
ragaszkodás volt. A magyar irodalomról, történelemrõl a pap tanított a
sekrestyében a hittanórán, mert iskolában nekünk erre lehetõségünk nem
volt. Az egyház a mentsvára volt a magyarságnak, ahol legalább
minimálisan meg tudta élni a hagyományait. Persze a templomba járás
Székelyföldön azt is jelentette, hogy megmutatni az új ruhát, de
mondjuk, bemutatni egy pásztorjátékot is. Ezt hívják
kultúrkatolicizmusnak... Gyakran küszködök, hogy megértsem egyes itteni
rendtársaimat, akik ateistaként nõttek föl, és egy nagyon radikális
megtérés volt az életükben. Õk egészen máshogy keresztények, mint én.
- Miért lettél pap?
Amikor 16-17 éves voltam, egy fiatalos pap jött a falunkba, aki az
elõdjétõl eltérõen jó értelemben véve „nyitott házat” csinált a
plébániából. A fiatalok éjjel-nappal bemehettek, az egyik helyen
zenéltek, a másikon pingpongoztak, a harmadikon beszélgettek. Olyannyira
jó karizmája volt ennek a papnak, hogy a nagy katolikus községben, ahol
25 évig egy papi hívatás nem volt, egy év után hatan jelentkeztünk a
szemináriumba. Ennyit tesz egy embernek a hatása!
- És akik hatan jelentkeztetek akkor, mind papok lettetek?
Igen, egyikük a gyulafehérvári szemináriumnak a rektora, a másik
Kézdivásárhelyen plébános, van, aki jogtanár, valaki Stuttgart mellett
paposkodik…
- Hogyan lettél jezsuita?
Gyulafehérváron jártam gimnáziumba, katona voltam, aztán elmentem a
szemináriumba. A legtöbb tanárom a római Gregoriánán tanult, ami egy
jezsuita egyetem, a lakásuk pedig a Germanicum et Hungaricum volt,
amelyet szintén jezsuiták vezetnek. Noha a tanáraink világi papok
voltak, hiszen akkor szerzetesség alig létezett Magyarországon,
Erdélyben meg egyáltalán nem, nagyon lelkesen beszéltek a jezsuitákról.
Így eleve csak egy rend létezett a fejemben, ahová el tudtam képzelni,
hogy belépek. Aztán a rendszerváltás után alig telt el egy hónap, és
Bécsbõl jezsuiták jöttek népmisszióra. Úgy éreztem, hogy jezsuitának
kell mennem. Ennyi volt.
- Mélyebb okai nem voltak?
A szemináriumban csak nagyon minimális lelki képzést kaptunk. Nem
volt módszeresen felépítve, hogyan lehet lelki életet élni. Harmadéven,
az osztály legjobb tanulójaként azt éreztem, hogy ha jól tanulok, ha jó
fiú vagyok, akkor papi karriert tudok csinálni, de ez nem vonzott. Engem
az Isten érdekelt mindig a legjobban, és lelkiséget kerestem, de nagyon
nem találtam. A Szent Ignác-i lelkigyakorlat viszont olyan, ami
átadható. A két év noviciátusban ismerkedünk a renddel, és a rend is
velünk. Ez nagyon remek idõszak arra, hogy az ember megértse,
megtapasztalja, hogy a szerzetesség neki való dolog-e. Azt gondoltam, és
a noviciusmesterem is, hogy nekem való. Abban nem vagyok biztos, hogy
huszonévesen értettem, mibõl áll a jezsuita lelkiség, ezt tulajdonképpen
csak a tavalyi indiai utamon értettem meg, vagy most már jobban értem,
azt hiszem.
- A felnõtt korod jelentõs részét külföldön töltötted.
Igen, 2004-ben jöttem vissza, aztán még egy évet voltam Indiában.
- Hogy érzed magad Magyarországon?
Minden országban jól éreztem magam, de ma már egyik sem a hazám. Mi,
jezsuiták missziós rend vagyunk szerte a világon, “globálisan
gondolkodunk, lokálisan cselekszünk”. 2007-ben lettem magyar
állampolgár. Itt is nagyon szeretek lenni.
’90-ben, amikor a noviciátusba jöttem, már megtapasztaltam miben
különbözik Magyarország és Erdély. Például, hogy a kommunista államforma
mennyire más volt itt, mint Romániában. Ijesztõ, hogy itt az emberek
szekértáborokban élnek, tehát megfogalmazzák magukat: katolikus vagyok,
és akkor szinte beltenyészetként mûködnek, és nem kommunikálnak kifele. A
kommunisták ugyanúgy, a cigányok ugyanúgy, a zsidók ugyanúgy, és
sorolhatnám a végtelenségig. Ezt sehol, de sehol nem tapasztaltam!
Amikor az ember visszajön külföldrõl, érzi, hogy mindenki stresszel,
pesszimista, és az a fajta közbeszéd, ami van, hogy „jaj, itt mennyire
rossz politikailag, anyagilag, mindenféleképpen”, az emberek lelkületére
visszahat. Lehet, hogy nagy a baj, de nem akkora, mint amennyire az a
közbeszédben megjelenik! Indiában az emberek nyomorban élnek, és mégis
boldogabbak! Vagy mondjuk Kanadában a politika egyáltalán nem volt része
a hétköznapi beszédnek. Olaszországban éppen ellenkezõleg, de hát lazán
túllépnek rajta! Az emberi kapcsolatokba nem kerül be.
- Te látod ennek az okát?
Társadalomkutatók szokták azt mondani viccesen, hogy itt minden
Moháccsal kezdõdött. Én is egyre inkább hajlok arra, hogy ennek a
szekértáborba csoportosulásnak a hagyománya nagyon régi idõkre megy
vissza.
- Igen, a török idõkben az óriási különbség volt, hogy valaki a
törökkel akart szövetkezni, vagy a Habsburgokkal. Erdély elkülönülése is
erre az idõre tehetõ. De akkor ez a fajta politika bizonyos értelemben
unikum is…
Mindenütt vannak elitcsoportok (gazdasági és politikai),
hagyományosan például az arisztokraták, az osztályok összetartanak, ez
rendben van. De itt meg is húzzák a vonalakat! Mondják is, hogy „én
ezzel nem beszélek, mert”. Pedig hát a másik is ember!
- Azt hiszem erre a Kádár-rendszer erõteljesen rátett.
Visszahúzódunk a csigaházunkba. Másrészt pedig ott van az anyagiasság,
mint a legerõteljesebb motiváció. A kényelem. Mi voltunk a leginkább
fogyasztói társadalom a szocialista országok közül, és azt gondolom,
hogy ez mentálisam rengeteget ártott. „Fogd be a szád, csak a kis
közösségedben élj, foglalkozz azzal, hogy mit eszel, mit iszol.” Ugye, a
tipikus gulyáskommunizmus.
Nálunk a magyarság kisebbségben volt, nyelvileg is. Számunkra a
többség volt az ellenségkép. Itt épp a kisebbségek az ellenségképek. Ott
a politika mindent megtett, hogy elszigeteljen bennünket,
infrastruktúrát nem igazán akartak építeni Székelyföldön, úgyhogy
sokrétûen archaikussá vált a közösség. Persze ezt csak most látom,
akkor, fõleg gyerekként másként láttam.
Magyarország nagyon sajátságos, mert például a németeket is
megalázták a második világháború után. A német öntudatot meg akarták
semmisíteni, ugyanakkor a közérdek, a közjó elõmozdítása mégis a
vérükben van. Itt ezt nem tapasztalom. Ha valaki elkezd a közért vagy
kifejezetten a magyarságért valamit tenni, általában nacionalistának és
rasszistának tartják.
- Vagy bármilyen közösségért…
Átmeneti idõszak van Magyarországon, zûrzavar. De ez egész
Kelet-Európára jellemzõ. A régi, megszokott dolgok nem mûködnek, új
dolgok születendõben vannak, és az emberek fejében is káosz van.
Egyrészt egyes generációk nem tudnak átugorni a kommunizmusból egy
egészen más rendszerbe, gondolkodásba. Másrészt meg ma húsz évesek azok,
akik ’90-ben születtek. Még eltart legalább 20 esztendeig, hogy
tisztábban lássunk. Csak mi emberek türelmetlenek vagyunk.
- Nagyon jó dolgokat csináltok itt a rendházban. A Párbeszéd Házának már önmagában a neve is jó üzenet.
Valaki azt mondta, hogy ez az utolsó mentsvár a mai helyzetben Magyarországon.
Fontosnak tartom, hogy emberek valahol helyet találjanak, ahol
beszélgethetnek, mert egyébként minden állásból csak puffogtatnak
egymásra!
- Nagyon sok mindent csináltál, operatõr vagy, rádiózol. Milyen terveid vannak?
Ötleteim vannak, terveim nincsenek. Másokkal együttgondolkodva
szeretnék tenni valamit. Konkrét feladatom, hogy be kell fejeznem a
kommunikációs PhD-mat. A katolikus angol közösség lelkésze vagyok, a
Faludi Ferenc Akadémia média részét irányítom, melynek 15 éve van egy
nemzetközi amatõr filmszemléje, vannak média táborok, filmklubok, egy
Szõcs István-alkotómûhely, ahová fiatalok járnak, kisebb filmeket
csinálnak.
- Szerinted most hány ember munkáját végzitek el ti, jezsuiták?
Az igény a munkánkra sokkal nagyobb, mint amennyit el tudunk végezni.
Folyamatosan keresnek az egyház részérõl, de világi intézmények is.
Mivel kevesen vagyunk, nem tudunk elvégezni mindent. Például a kispesti
Jézus Szíve Plébániát föl kellett adnunk.
Húsz évvel ezelõtt nagyon sok idõs magyar jezsuita tért vissza
külföldrõl, olyanok, akik miatt a jezsuiták ismertté váltak. Híres
emberek, mint Nemeshegyi Péter atya, Nemes Ödön atya, vagy az idõközben
elhunyt filozófus, volt noviciusmesterem, Weissmahr Béla atya. Akik még
élnek, már 80-90 évesek, és mi csak most kezdünk fölnõni. Én is csak pár
éve kezdtem el dolgozni. Tízen-tizenöten vagyunk fiatalok, de jó lenne,
ha legalább négyszer annyian lennénk!
- Lehet bízni a noviciusokban?
Igen, lehet. 20 évvel ezelõtt inkább a 20-25 éves korosztály lépett
be, mint én is. A mostani noviciusok 30 év körüliek. Elvégeztek már
fõiskolát, egyetemet, fontos, felelõsségteljes munkáik voltak,
érettebbek, jobban lehet számítani az elkötelezettségükre.
