Muhi: felkészületlenül a túlerõ ellen

770 éve, 1241. április 11-én a muhi csatában az országot elözönlõ mongol hadak megsemmisítõ vereséget mértek a magyar seregre. A csaknem egy évig tartó mongol megszállás, a tatárjárás az ország lakosságát szó szerint megtizedelte, területét pusztasággá változtatta.

Hagyományõrzõk korhû öltözékekben a Tatárjárás Magyarországon emlékünnepségen

MTI

A magyar királyi trónon 1235 óta ült IV. Béla, aki a fõurakkal szemben megkísérelte a gyengülõ királyi hatalom erõsítését. Leszámolt apja, II. András híveivel, törvényt hozatott az eladományozott királyi birtokok visszavételérõl, lépései azonban jelentõs elégedetlenséget váltottak ki.

Az európai invázióra készülõ mongolokról az elsõ híreket a Nagy-Magyarországba indult Julianus barát hozta. Nem sokkal késõbb a mongolok követei is megjelentek, de a veszedelem súlyát az ország urai sokáig nem ismerték fel. Pedig a riasztó jelzések egyre szaporodtak, 1239-ben a mongolokkal szemben alulmaradt Kötöny kun fejedelem kért és kapott bebocsáttatást népével Magyarországra. A nomád kunok gyorsan szembekerültek a magyarokkal, egyetlen védelmezõjük az egyre népszerûtlenebb Béla maradt. `Királyával ellenséges állapotban volt Magyarország, amikor (1240) karácsony táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusztították a tatárok` - írta az egykorú krónikás, Rogerius.

IV. Béla - ha késõn is - körülhordoztatta az országban a véres kardot, hadkészültséget rendelt el és megerõsíttette az északkeleti határt. Az ország nagy része azonban nem hitte el a tatárok közeledésérõl szóló híreket, sõt a kunokat fogták gyanúba. Az orosz fejedelemségeket, majd 1240-ben Kijevet is elfoglaló mongolok fõ serege - élén Batu kánnal - 1241. március 12-én játszi könnyedséggel áttört a határtorlaszokon, elsöpörte a Vereckei-szorost õrzõ Dénes nádor csapatait és beözönlött Magyarországra.

A hír vétele után Béla Pestre rendelte az ország minden fegyveresét és a kunokat, s II. (Harcias) Frigyes osztrák hercegtõl is segítséget kért. Amikor március 15-én a menekülõ nádor nyomában már mongol seregek is feltûntek Pest környékén, a közhangulat a tatárok szövetségeseinek gondolt kunok ellen fordult. Kötönyt felkoncolták, mire a kunok jelentõs része dúlva és pusztítva Bulgáriába vonult, s hazatért Frigyes herceg is.

A 60-65 ezer fõs magyar haderõ kelet felé indult, s április 10-én a Sajó hídjánál, sík terepen vert tábort. Az óvatos IV. Béla táborát szekerek és pajzsok fogták körbe, s olyan zsúfolt volt, hogy alig lehetett közlekedni benne. Az elbizakodott sereg nem tudta, hogy immár nem elõõrsökkel, hanem a Batu kán vezette, legalább ekkora létszámú mongol fõsereggel áll szemben, akik a Sajó-hidat is megszállva tartották. Az éjszaka folyamán egy szökevény hírül adta, hogy a tatárok éjszaka támadásra készülnek. A hír igaznak bizonyult. Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin kalocsai érsek a hídnál visszaverte a rohamot. A magyarok többsége ekkor úgy vélte, döntõ gyõzelmet arattak és nyugovóra tért.

A mongolok azonban a gázlón átkelve újra támadtak, a harcot csak Kálmán és Ugrin kis létszámú serege vette fel, de õket elnyomta a túlerõ. A tatárok bekerítették a tábort, nyílzáport zúdítottak rá, a menekülõk számára folyosót nyitottak, de aztán lenyilazták, mocsárba fojtották õket. Béla az õt védelmezõk hõsiességének köszönhetõen tudott elmenekülni, de az egyetlen ütõképes magyar hadsereg megsemmisült. A vérfürdõ után két érsek, számos fõúr maradt a csatatéren, amelyet kétnapi járóföldre borítottak holttestek, sebeibe késõbb Kálmán herceg is belehalt.

Batu seregei villámgyorsan lerohanták a védtelen országot a Duna vonaláig, elfoglalták Pestet, a városokat lerombolták. A tatárok a kezükbe került királyi pecsétet felhasználva rendeleteket írattak, felszólítva az elmenekült népet, hogy térjen haza, majd a termés learatása után ismét nagy pusztítást vittek végbe. Idõközben a tatár sereg északi szárnya elfoglalta Északnyugat-Magyarországot, a déli pedig Erdélyt dúlta végig. Az igen kemény telet kihasználva a mongolok a Duna jegén átkelve bevették Óbudát és Esztergomot is, így az ország nagyobb része tatár megszállás alá került. Az Ausztriába menekült Béla királyt Frigyes herceg segítség helyett elfogta, kifosztotta és szabadon bocsátása fejében három megye átadására kényszerítette. (Frigyes betörõ csapatait a magyarok gyorsan kiverték.) Béla segélykérése Európában süket fülekre talált, neki magának az adriai-tengeri Trau szigetére kellett visszavonulnia a portyázó tatárok elõl.

Ekkor váratlan fordulat történt: a tatárok gyorsan, de tervszerûen és összehangoltan kivonultak Magyarországról. Régebben ezt annak tulajdonították, hogy meghalt Ögödej nagykán, de ma már ezt vitatják: utódjának megválasztására csak öt év múlva került sor és Batu nem is volt ott. Valószínûbb, hogy egyrészt a tatár veszteségek játszottak ebben szerepet, másrészt hagyományos taktikájuk: elõször felderítõ-elõkészítõ hadjáratokat vezettek (még ha ez a megtámadottaknak súlyos veszteséget okozott is), s csak késõbb következett a második, végleges hódítás. Magyarország esetében ez elmaradt, de a pusztítás így is felmérhetetlen volt.

"Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította" - áll a niederaltaichi kolostor feljegyzéseiben. És a pusztítás tényleg iszonyatos volt, az oklevelekben még évtizedekkel késõbb is kísért a "néptelen és üres földek", "elnéptelenedett ország" kifejezés. Sokáig akár a lakosság felére is becsülték a harcok, a járványok és az éhínség okozta veszteséget, ma inkább a 15-25 százalék elfogadott. Ekkora pusztulást a magyarság csak a török korban élt át, de még akkor sem ekkora területen és ilyen gyorsan.

A tatárjárást követõen IV. Béla irányításával épült újjá az ország, így méltán nevezik õt második honalapítónak. Béla politikája jelentõs részben az esetleges újabb tatár támadás elhárítására irányult. Õ rendelte el új típusú kõvárak építését, mert ezek a mongolok számára bevehetetlennek bizonyultak, visszatelepítette a kivonult kunokat és telepeseket hívott az országba.