A
csatolt gondolatokkal kívánok áldott húsvéti ünnepet, Csaba t.
Ki gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik
évnek megvan a maga keresztje... Van olyan tanév, mikor a mumpsz,
máskor a gripa környékezi meg a nagycsaládot, és biza akkor
"elindult a gyűrű vándorútra egyik kézből a másikba",
és nehéz megfékezni a járványt. Persze nemcsak járványos
betegségek indulhatnak el a gyermekek világában, hanem különféle
divatok, hóbortok is, melyeket a felnőtteknek szintén nagyon nehéz
megérteni, befolyásolni. Volt egy év, mikor főleg a fiaink
elkezdtek cikizni a tanárokkal, az osztályok szinte versenyeztek,
hogy ki tud rálicitálni csínytevésben a másikra. Nekik nagyon jó
bulinak tűnt, de egy - egy tanár biza a felmondását fontolgatta.
Mi mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az intézet
belső udvarára a gyerekeket és néha szép szóval, máskor meg
minden pedagógiai haragomat csatasorba állítva próbáltam a
fiaimat nevelgetni, a kedvesség és a jóság útján tovább
terelgetni.
Tavasz fele, már az egész pedagógiai
eszköztárunk romokban hevert. Magamba roskadva, behívtam az
intézet vezetőjét, és megbeszéltük, hogy ha már nincs
eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogassuk, akkor próbáljuk
meg a lábukat is megmosni. Nagycsütörtökön a szentmisén szépen
minden osztályból a legcsintalanabb gyereket kiültettük az első
padba, és az evangélium után úgy papi ruhában, prédikáció
helyett letérdeltem szerre mindenik fékezhetetlen kiscsikó elé,
és szelíden, ahogyan mesterünktől, Jézus Krisztustól tanultam,
megmostam a "tanítványaim" lábát.
Döbbenetes
élmény volt a zsúfoltságig telt templom előtt szerre, nyugodtan
letérdelni, megmosni, megtörölni, majd megpuszilni a gyermekek
lábait... Hihetetlen csend volt a templomban, én nem mondtam
semmit, csak céltudatosan végeztem a dolgomat, a kántor úr közben
énekelt egy nagyon szép, szomorú éneket.
A történetet én
a gyerekeknek szántam, pedagógiai célzattal, de igazából engem
is végtelenül megindított a szertartás. Ott és akkor döbbentem
rá, hogy Péter lábát mosva, az én lábamat is megmosta a
Mester... Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz,
Jézus mégis lehajolt és az ő lábát is megmosta.. Aztán belém
nyilalt a felismerés: Jézus nemcsak megmosta a fiai lábát, hanem
utána meg is halt értük a kereszten! "Vajon én megtudnék
halni ezekért a "rosszcsont" gyerekekért?" A
lábmosás szertartását befejezve felálltam, és csendesen néztem
őket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak. Néztem a
fiaimat és annyira szépeknek láttam őket, mint addig soha
sem!
Végtelen csendben folyt le a nagycsütörtöki
szertartás, a megfosztott oltár előtt sokáig némán térdeltünk.
A végén, a sekrestyében mindenik "tanítványom"
odajött, hozzám bújtak, megöleltek csendesen. Néma percek után
az egyik, talán a legcsintalanabb megszólalt: "Csaba testvér,
én többet rossz nem leszek!" Én sem, én sem, visszhangozták
a többiek a mélyről jövő jó elhatározást. Évek teltek el, ma
már felnőtt emberek, elsodorta őket a múló idő, de én úgy
gondolom, hogy legtöbbjüknek sikerült megtartani a tiszta szívből
felfakadt őszinte fogadalmat. Egy biztos, ha találkozunk, akkor
ugyanazzal a szeretettel tudjuk egymást
átölelni.
Jézus
Krisztus útján járva, de különösen ott térden állva a
gyermekek előtt, örökre megértettem, hogy szeretetre, csak
végtelen alázattal és nagy-nagy szeretettel lehet tanítani a
testvéreinket. Csak akkor van jogom szeretetet kérni és elfogadni,
ha kész vagyok a másikért vállalni akár a halált is. Ezen a
szinten már nem az a fontos, hogy a másik mit csinált, mondott,
hogy a zsebében csörög a harminc ezüstpénz vagy nem, hanem
egyszerűen csak az, hogy van, s te alázattal, boldog örömben
érette vagy.
Kisebb
testvéri szeretettel Csaba t.
Debrecen, 2011. április
19.
