Kelemen Didák tiszteletére Miskolcon
ünnepséget szerveznek, és engem is meghívtak, hogy egy
szentbeszédet tartsak. Április 28-án, csütörtök délután 18.00
egy szentmisében emlékezünk meg székely föld szentéletű
szerzeteséről.
Szeretettel, Csaba t.
TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
November 13. *Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683.
+Miskolc, 1744. április 21.
A Felső-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván
született, egyszerű falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet
kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak
szülőfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide
íratták be Sámuelt, aki első nagy példaképeit az iskola tanáraiban
találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a
rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.
A magyarországi minoriták eperjesi főiskoláján új látóhatár nyílt
meg a tanulni vágyó székely fiú előtt. A tanárok (köztük többen a
lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken,
illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket.
Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után
megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21
éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá
szentelték.
Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek
felügyelője lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári
katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben
házfőnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte
a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak
benne.
A nagybányai rendház ez idő tájt siralmas helyzetben volt. A város
1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt.
Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített
lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetőzete már az első ostrom
idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a
város kapuin kimerészkedni egyenlő volt a halállal, senki sem gondolt
a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve
bőszítette: Zurbrucken Domonkos házfőnököt előbb bebörtönözték, majd
télvíz idején egy szál ruhában kiűzték az országból. Utódát
Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen
előzmények után kezdte meg munkáját az új házfőnök.
Az előzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de
amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a
városban a háborúk kísérője, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára
teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a
rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan
jólelkű családoknál keresnek menedéket.
Az első kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyőzése után
P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.
Azoknál kezdte új küldetését, akiktől mindenki menekült: a pestises
betegeknél. Fölkereste őket, s a ragállyal mitsem törődve odaállt a
haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg
verítéket, hűs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat,
vigasztalta a szenvedőket, előkészítette a nagy útra a távozókat, és
kikísérte a temetőbe az elköltözötteket. Gondja volt az élőkre is, az
éhségtől lázas szemű, rongyokban didergő szegényekre. Sorra járta a
tehetősebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent
szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor ő
több napon át éhezett.
Közben nem tévesztette szem elől feladatát, amiért ideküldték: a
rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta.
Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fővezért, a nagy
hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében
visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a
szerzetesi életet.
A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követő lelki
eldurvulásban mindinkább érezhetővé vált, nem hagyta nyugodni.
Alighogy letelt hároméves házfőnöki megbízatása, engedélyt kért a
szatmári falvakban szétszórtan élő katolikusok fölkeresésére. A
protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés-
karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak
partján, kimosta és friss fűvel bekötözte vérző sebeit, aztán
visszatért oda, ahonnan elűzték. Azokat kereste, akiket még
Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor
híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta
oda az éhezőknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket
házuk népe is messze elkerült: előbb csak halkan, aztán hangosan is
,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is,
akiket prédikációival nem tudott megfogni.
Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék
központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a
rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták,
fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos
templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az
1717-es tartományi nagygyűlésen őt, az alig 34 éves fiatal rendtagot
választották meg tartományfőnöknek.
A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra
fölépített egyszerű faházat, Didák testvér azonban negyedszer is
fölépítette, de most már iskolát és nevelőintézetet is emelt mellé.
Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása
bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülők, akiknek nem tellett
arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék
fiaikat, beadták őket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb
közvetítőknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni
kezdtek.
Az új alapítás gondozása közben sem szűnt meg a közeli és távoli
vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét,
Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt
Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserűn és Tarcsán, elérte, hogy
Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a
hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s
végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fővárosában és
Szegeden a Felsővárosban.
1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja
a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit
romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon
alig húsz család ragaszkodott ősei hitéhez, de ezek is számkivetettjei
voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem
kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan
céh, amely tagjai közé fogadta volna őket. Didák atya útját
megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye
rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon.
Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévő, romokban álló
ősi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor
épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben
Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 őszén Pozsonyban, a
ferencesek templomában tartott az országgyűlés tagjainak -- a rend
1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette
kérésüket.
Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is
irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után
elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a
Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a
katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben,
ahol az első török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak
katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste
föl először.
Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét
pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen
Didákot, hogy tartson a népnek könyörgő ájtatosságot a vész elmúltáig.
A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem
akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a
nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész
éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár előtt, hogy megtudja
Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk
szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom.
Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem
Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a
püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az
Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és
testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a
betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyűjtögetett számukra.
Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három
évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás,
s a testi kényelem állandó hiánya.
Az 1744-es esztendő első hónapjait már betegágyban töltötte.
Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, környezetének az utolsó
pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április
21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba
összehívott tartományi nagygyűlésen a rend generális főnökének
megbízására. A háromnapos gyűlést nagy körültekintéssel, okos
tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó
fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet,
hogy átvegye az Úr kezéből hűséges fáradozásainak bő jutalmát. Élete
szakadatlan munka volt Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére. Egy
egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élőszóval
három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi
beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta
lelkületének Isten előtti föltétlen hódolatának és felebaráti
szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását.
Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sőt a
közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelő magyarral
helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az előző korok sajátos
támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni,
hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az
igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek:
,,ellenkező atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával
hívogatta őket.
Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta
meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a
,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a
templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején
fölújíttassák a boldoggá avatási eljárást, amit a19. század
eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi
szentté avatási ügyek általános római kérelmezője el is ment Miskolcra,
hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyűjtse.
Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói
bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynő
hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek ősszel
megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német
gyűjtőtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma
veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.
Szentháromság egy Isten,
magasztald föl nevedet hű Szolgád,
Kelemen Didák boldoggá avatásával,
melyért alázatosan könyörgünk.
Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket,
és add kegyelmedet,
hogy az élő hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában
példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük!
A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.
(Ima a boldoggá avatásért)
---
Fotó: Tóth Sándor: Kelemen Didák. Miskolc, wikipedia,
)
