Kelemen Didák tiszteletére Miskolcon
ünnepséget szerveznek, és engem is meghívtak, hogy egy
szentbeszédet tartsak. Április 28-án, csütörtök délután 18.00
egy szentmisében emlékezünk meg székely föld szentéletû
szerzetesérõl.
Szeretettel, Csaba t.
TISZTELETREMÉLTÓ KELEMEN DIDÁK
November 13. *Baksafalva (ma: Kézdialmás), 1683.
+Miskolc, 1744. április 21.
A Felsõ-Tiszavidék apostola, P. Kelemen Didák az erdélyi Baksafalván
született, egyszerû falusi családban. A keresztségben a Sámuel nevet
kapta. Tizenhárom éves volt, amikor a minoriták gimnáziumot nyitottak
szülõfaluja közelében, Kézdivásárhely külvárosában, Kántán. Szülei ide
íratták be Sámuelt, aki elsõ nagy példaképeit az iskola tanáraiban
találta meg. Gimnáziumi tanulmányai végeztével fölvételét kérte a
rendbe, ahol mint szerzetes a Didák nevet kapta.
A magyarországi minoriták eperjesi fõiskoláján új látóhatár nyílt
meg a tanulni vágyó székely fiú elõtt. A tanárok (köztük többen a
lengyel, olasz vagy német provinciából) a bécsi, krakkói egyetemeken,
illetve a római Szent Bonaventura kollégiumban nyerték képzésüket.
Didák testvér a bölcseleti és hittudományi tanulmányok után
megszerezte a Magister S. Theologiae oklevelet. Közben 1704-ben, 21
éves korában letette a szerzetesi fogadalmakat, s 1708-ban pappá
szentelték.
Mint új pap, továbbra is Eperjesen maradt, és a növendékek
felügyelõje lett. Úgy indult, hogy tudományos munkában, tanári
katedrán fogja kamatoztatni képességeit, elöljárói azonban 1710-ben
házfõnöknek küldték Nagybányára. Mindössze 27 éves ekkor; el sem érte
a szabályok által meghatározott életkort, de elöljárói nagyon bíztak
benne.
A nagybányai rendház ez idõ tájt siralmas helyzetben volt. A város
1708 óta hol a kuruc, hol a német csapatok megszállása alatt állt.
Mindegyik a maga módján zsarolta, sanyargatta a megfélemlített
lakosságot. A kolostor sem volt kivétel: tetõzete már az elsõ ostrom
idején leégett, földjének termését az ellenség letarolta, s mivel a
város kapuin kimerészkedni egyenlõ volt a halállal, senki sem gondolt
a földek megmunkálására. A kurucokat egy-két szerzetes német neve
bõszítette: Zurbrucken Domonkos házfõnököt elõbb bebörtönözték, majd
télvíz idején egy szál ruhában kiûzték az országból. Utódát
Netterstein Apollinárist úgy megverték, hogy belehalt sebeibe. Ilyen
elõzmények után kezdte meg munkáját az új házfõnök.
Az elõzményeket már ismerte, ezek híre eljutott Eperjesre is, de
amit a helyszínen talált, az maga volt a teljes pusztulás. Benn a
városban a háborúk kísérõje, éhínség és pestisjárvány; a rend pénztára
teljesen üres, a magtárban egyetlen búzaszem sincs. A templomban és a
rendházban katonák tanyáznak, a rendtagok a városban szétszórtan
jólelkû családoknál keresnek menedéket.
Az elsõ kísértés (nem volna-e jobb visszafordulni?) legyõzése után
P. Didák egy életre eljegyezte magát az apostoli munkával.
Azoknál kezdte új küldetését, akiktõl mindenki menekült: a pestises
betegeknél. Fölkereste õket, s a ragállyal mitsem törõdve odaállt a
haldoklók mellé, szelíd kézzel letörölte homlokukról a hideg
verítéket, hûs itallal csillapította láztól kiszáradt ajkukat,
vigasztalta a szenvedõket, elõkészítette a nagy útra a távozókat, és
kikísérte a temetõbe az elköltözötteket. Gondja volt az élõkre is, az
éhségtõl lázas szemû, rongyokban didergõ szegényekre. Sorra járta a
tehetõsebbek házait, mindenütt kért, könyörgött, koldult, és mindent
szétosztott a rászorulók között. Azoknak akkor is jutott, amikor õ
több napon át éhezett.
Közben nem tévesztette szem elõl feladatát, amiért ideküldték: a
rendház megújítását. Szétszórt társait látogatta, összetartotta.
Katonákat kérlelt, hivatalos személyeknél házalt, a fõvezért, a nagy
hatalmú Károlyi Sándort is megkereste, míg végre 1711 októberében
visszakapta a rendházat, és társaival együtt újra megkezdhette a
szerzetesi életet.
A rettenetes lelki ínség azonban, amely a háborút követõ lelki
eldurvulásban mindinkább érezhetõvé vált, nem hagyta nyugodni.
Alighogy letelt hároméves házfõnöki megbízatása, engedélyt kért a
szatmári falvakban szétszórtan élõ katolikusok fölkeresésére. A
protestáns lakosság ellenségesen fogadta, és kövekkel, kerítés-
karókkal kergette ki a faluból. Didák testvér leült az útszéli patak
partján, kimosta és friss fûvel bekötözte vérzõ sebeit, aztán
visszatért oda, ahonnan elûzték. Azokat kereste, akiket még
Nagybányáról ismert: a szegények és betegek ajtaján zörgetett. Amikor
híre ment, hogy utolsó darab kenyerét is a legnagyobb szeretettel adta
oda az éhezõknek, hogy gondosan ápolta a ragályos betegeket, akiket
házuk népe is messze elkerült: elõbb csak halkan, aztán hangosan is
,,szent ember''-ként kezdték emlegetni. Jósága megfogta azokat is,
akiket prédikációival nem tudott megfogni.
Az Alsó-Szamos vidéke után a Nyírség felé vette útját. A vidék
központjában, Nyírbátorban, valaha temploma és kolostora volt a
rendnek, de a háborúk és vallási villongások folyamán kirabolták,
fölégették ezeket. Károlyi gróftól, az új gazdától elkérte a romos
templomot, és itt alakította ki tevékenységének központját. Közben az
1717-es tartományi nagygyûlésen õt, az alig 34 éves fiatal rendtagot
választották meg tartományfõnöknek.
A nyíri protestánsok háromszor gyújtották rá az újra meg újra
fölépített egyszerû faházat, Didák testvér azonban negyedszer is
fölépítette, de most már iskolát és nevelõintézetet is emelt mellé.
Saját fiaikra csak nem gyújtják rá a házat -- gondolta, és számítása
bevált. A gyújtogatás abbamaradt, s a szülõk, akiknek nem tellett
arra, hogy a debreceni vagy a pataki kollégiumokban neveltessék
fiaikat, beadták õket a minoriták iskolájába. A gyermekek a legjobb
közvetítõknek bizonyultak: a viszályok és ellenkezések csillapodni
kezdtek.
Az új alapítás gondozása közben sem szûnt meg a közeli és távoli
vidékek lelki javán munkálkodni. Bejárta egész Szabolcs megyét,
Szatmár, Szilágy és Bihar határos részeit, templomokat emelt
Fehérgyarmaton, Csengerben, Érkeserûn és Tarcsán, elérte, hogy
Nagykároly és Nyírbakta régi katolikus templomai visszakerüljenek a
hívek tulajdonába, helyrehozatta az omladozó besztercei templomot, s
végül megtelepítette a minoritákat Kolozsvárott, Erdély fõvárosában és
Szegeden a Felsõvárosban.
1725-ben Koháry István országbíró meghívására Pozsonyba indult. Útja
a Sajó völgyében vezetett. Megrendülve észlelte e vidéken a hit
romlását: messze tájon se templom, se pap. A központban, Miskolcon
alig húsz család ragaszkodott õsei hitéhez, de ezek is számkivetettjei
voltak a városnak, mert katolikus ember nemcsak a tanácsba nem
kerülhetett be, hanem még iparos sem lehetett, mivel nem volt olyan
céh, amely tagjai közé fogadta volna õket. Didák atya útját
megszakítva, ott nyomban beadványt intézett Borsod vármegye
rendjeihez, hogy a minorita rend kolostort nyithasson Miskolcon.
Kérte, adják át neki e célra a Tetemvár aljában lévõ, romokban álló
õsi Mária-templomot a hozzá tartozó területtel együtt, melyen akkor
épp vásári bódék álltak. Hároméves huzavona után -- nem kis mértékben
Didák atya prédikációjának hatására, melyet 1728 õszén Pozsonyban, a
ferencesek templomában tartott az országgyûlés tagjainak -- a rend
1729 tavaszán megkapta a királyi rendeletet, mely teljesítette
kérésüket.
Az építkezés megindultával Didák atya megbetegedett, de továbbra is
irányítója maradt a munkálatoknak. Amikor aztán hosszú hónapok után
elhagyhatta a betegágyat, nyomban visszatért missziós útjaira: most a
Tisza menti községeket járta végig. Prédikált, magyarázta a
katekizmust, gyóntatott, misézett és áldoztatott olyan helységekben,
ahol az elsõ török foglalások óta, immár 200 éven át nem láttak
katolikus papot. Mindenütt a legszegényebbeket és a betegeket kereste
föl elõször.
Amikor több éves misszió után visszatért Miskolcra, 1739-ben ismét
pestisjárvány tört ki az országban. Az egri püspök meghívta Kelemen
Didákot, hogy tartson a népnek könyörgõ ájtatosságot a vész elmúltáig.
A miskolciak azonban, akik számára már ,,szent ember'' volt, nem
akarták elengedni. Didák atya, aki már két járványt élt át, s látta a
nyomukban járó rettenetes anyagi és erkölcsi romlást, egy egész
éjszakán át arcra borulva imádkozott az oItár elõtt, hogy megtudja
Isten akaratát. Reggel azt mondta a népnek: ,,Testvérek, Püspök Atyánk
szava szólít, mennem kell. De Egerben sem lesz maradandó szállásom.
Ott sem, itt sem lesz rám szükség e két évben. Sem Miskolcra, sem
Egerbe nem fog betörni a vész...'' Aztán elindult Egerbe, ahol a
püspök áldását kérte, hogy nekivághasson annak az útnak, amely az
Alföld járvány sújtotta falvaiba vezetett. Két éven keresztül lelki és
testi orvos volt egyaránt, egyik kezével az Úr Testét nyújtotta a
betegeknek, a másikkal a koldusok koldusaként gyûjtögetett számukra.
Ez volt az utolsó missziós útja. Testi erejét megtörte a három
évtizedes állandó munka, a rengeteg virrasztás, nélkülözés, gyaloglás,
s a testi kényelem állandó hiánya.
Az 1744-es esztendõ elsõ hónapjait már betegágyban töltötte.
Szellemi frissességét mindvégig megõrizte, környezetének az utolsó
pillanatig tanácsadója, vigasztalója, lelki irányítója maradt. Április
21-én még utoljára fölkelt, hogy elnököljön a miskolci rendházba
összehívott tartományi nagygyûlésen a rend generális fõnökének
megbízására. A háromnapos gyûlést nagy körültekintéssel, okos
tapintattal vezette és zárta be, de ez volt életerejének utolsó
fellobbanása. Négy nap múlva, április 28-án hagyta el a földi létet,
hogy átvegye az Úr kezébõl hûséges fáradozásainak bõ jutalmát. Élete
szakadatlan munka volt Isten dicsõségére és a lelkek üdvösségére. Egy
egész ország népe hallgatott rá és követte. Azon kívül, amit élõszóval
három és fél évtizeden át annyi hallgatójának lelkébe írt, 13 kötetnyi
beszéde, elmélkedése, imádsága maradt ránk mint egész hitének, tiszta
lelkületének Isten elõtti föltétlen hódolatának és felebaráti
szeretetének tükre. Nyelvezetén érezni lehet székely származását.
Tudatosan kerülte a korában oly divatos latin kifejezéseket, sõt a
közhasználatú idegen szavakat is megpróbálta megfelelõ magyarral
helyettesíteni. Vitázó írásaiban nyoma sincs az elõzõ korok sajátos
támadó hangjának, bántó gúnyolódásának. Egyetlen céljuk: rámutatni,
hogy megismerjék, megismervén pedig megszeressék és kövessék az
igazságot. Az ellentábor híveit nem tekintette ellenségeinek:
,,ellenkezõ atyafiak''-nak nevezte, és a szelíd szeretet szavával
hívogatta õket.
Életrajzát lelki gyermeke és nagy pártfogója, Károlyi Klára írta
meg. Ahol élt és dolgozott, az öregek ma is áhítattal emlegetik a
,,szent ember''-t. Ez indította a miskolci minoritákat és a
templomukhoz tartozó harmadrendieket arra, hogy a század elején
fölújíttassák a boldoggá avatási eljárást, amit a19. század
eszmeirányzatai elfojtottak. 1939 nyarán Adalberto Topolinski, a rendi
szentté avatási ügyek általános római kérelmezõje el is ment Miskolcra,
hogy a helyszíni szemlét megejtse és az iratokat összegyûjtse.
Feladatával végezvén továbbutazott Lengyelországba, ahová a krakkói
bíboros érsek hívta meg Nagy Lajos királyunk leánya, Hedvig királynõ
hasonló ügyének kivizsgálására. Amikor azonban a németek õsszel
megkezdték Lengyelország elfoglalását, Topolinski egy német
gyûjtõtáborba került, és ott a magával vitt iratokkal együtt nyoma
veszett. Didák atya boldoggá avatása ennek ellenére folyamatban van.
Szentháromság egy Isten,
magasztald föl nevedet hû Szolgád,
Kelemen Didák boldoggá avatásával,
melyért alázatosan könyörgünk.
Égi közbenjárására áldd meg mindennapi ügyeinket,
és add kegyelmedet,
hogy az élõ hit és áldozatos felebaráti szeretet gyakorlásában
példáját követve az örök boldogságot elnyerhessük!
A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.
(Ima a boldoggá avatásért)
---
Fotó: Tóth Sándor: Kelemen Didák. Miskolc, wikipedia,
)
