A
Szent Ferenc Alapítvány létrejötte után 1993-ban úgy gondoltuk,
hogy a süllyedő világunk legártatlanabb rétegét, a gyerekeket
kell megmentenünk. Igen, a süllyedő Titanic mentőcsónakjában is
előre a gyermekek ülnek be. Mi ezért hoztunk létre mindenekelőtt
bentlakó otthonokat. Természetesen akkor is és most is úgy érzem,
hogy nem lenne szabad engedni, hogy egy-egy család odáig jusson a
nehézségekben, gondokban vergődve, hogy széthulljon, és a
gyerekek kiessenek a fészekből, ezért alapítványunk második
nagy lépése a napközi otthonok létesítése volt. Jelenleg 63
helységben végezzük a jövő generáció érdekében ezt az
életmentő munkánkat. Sehol nem szeretnénk ezen a téren
visszalépni. A kollégáimat szeretettel kérem és biztatom, hogy
ne engedjenek a gonosznak, sehol ne engedjék el a gyerekek, a
családok kezét, hanem szépen, szeretettel, a nehézségekkel
higgadtan szembenézve oldjuk meg a problémákat. A megkezdett úton
alázattal, bátran tovább akarunk menni mindenütt!
A
gyermekvédelem önmagában mindig is tudtuk, hogy nem elég. A
mindennapokban mindannyian látjuk, hogy családmentés, közösség
építés lenne a cél. Ezért is fogalmaztam meg a Szent István
Tervet. A gyermekek szüleit, nagyobb testvéreit, a megrokkant
családokat kellene talpra állítani, hogy így újból ölbe
vehessék legdrágább kincseiket, - a saját gyermekeiket-, és
bizakodva, reménnyel építsék a saját és a népünk jövőjét.
Nyugati gyermekvédelmi otthonokban 1-2 évig vannak a gyerekek
elhelyezve, mert az ottani közösség megtesz mindent, hogy a
szülők, a család valahogy talpra álljon, és újból felvállalják
a saját gyermekeik gondozását. Nálunk, ha egy gyerek bekerül az
állami, de akár a mi hálózatunkba is, az sajnos, szinte
"véglegesen" bekerül, mert nagyon kevés család születik
újra, áll talpra, indul be annyira, hogy a gyerekeiről gondoskodni
tudjon. Sokszor még az intézetből kikerülő fiatal is csak
segélyből tud élni.
Az évek alatt több kísérlet is
volt a gyermekek szülei talpra állítása érdekében. Végül is
magát a dévai tehenészetet is ebből a célból hoztuk létre, de
több vállalkozót is támogattunk csak azért, hogy a gyermekeink
szüleit segítsék talpra állítani. Sajnos azt láttam, hogy
profit orientált vállalkozásokban ezek a csetlő, botló emberek,
főleg az elején nehezen integrálhatók. Nem elég nekik
megmondani, vagy megmutatni, hogy mit lehet, kell csinálni, velük
kell lenni, dolgozni! Most amint tudjátok, itt Csíksomlyón a Mária
kertben egy újabb próbálkozásba kezdtünk. Karda Robival, a
kedves nevelőink által összehívtuk a gyermekeink apukáit. Öt
édesapa jött el, és már több mint egy hete folyik a
"próbafúrás". A tegnap kielemeztük a tapasztalatokat.
Robinak is, de a velük együtt dolgozó Balázs Attilának is jó
véleménye van a hozzánk jött, tartós ideje munka nélkül
tengődő apukákról. A munkához odaálltak, egész nap szépen,
becsületesen dolgoznak, eddig még italozás vagy más botrány sem
volt, eddig a vizsgákon átmentek. Ez az első ilyen jellegű
tevékenység, most hétvégén fog véget érni. Én nagyon hálás
vagyok ezért Karda Robinak, a csíksomlyói háznak, és mint
szerzetes pap a Csíksomlyói Szűzanyának, mert biztos, hogy
jóságával velünk van.
Hogyan tovább? Ezen a téren,
ha a legszebb álmomat kérdeznétek, akkor a következőket tudnám
mondani:
1. Létre kellene hozni olyan otthonokat, melyben
életerős, ügyes nevelők nem a gyerekeket, hanem a gyerekek
szüleit fogadják be, és 1o-2o apukával, anyukával szeretettel
együtt élnek. Persze a felnőttek nem iskolába, hanem munkába
járnának, a nevelőjükkel együtt. Kertészetre, kézi munkákra,
közösségépítő feladatokra kellene befogni, hol az elsődleges
cél nem az anyagi javak nagybani termesztése, hanem a tisztességes,
becsületes munkára való nevelés, a lelki, szellemi talpra
állítás, végső soron ezeknek az embereknek az életbe való
visszavezetése.
2. Hogyan? Amikor a vérszerinti rokonok
kérik, hogy egy-egy gyereket fogadjunk be, akkor mindenütt a
felelős nevelő, aki a gyerek befogadása mellett dönt, vizsgálja
meg alaposan, hogy a kérelmező szülő, rokon, milyen indokból
kéri a gyermek befogadását, és ahol egy kevés remény is van a
család rehabilitálására, ott azt kellene mondania, hogy nemcsak a
gyereket, hanem a felnőtteket is befogadjuk. Talán a gyermek
elhelyezésének a feltétele is lehetne, hogy ő maga, a szülő is
vegyen részt egy ilyen féléves(?) munkaterápián.
3.
Lehet, hogy ez rövidtávon a kiadásainkat megemeli, de ha akár
egy-két év alatt sikerülne egy-egy családot talpra állítani, és
a gyerekeiket visszafogadtatni, akkor hiszem, hogy kevesebb pénzből
hosszú távon sokkal több hasznot hajtanánk. Hiszem, hogy nekünk
nem csak a gyermekeket, hanem a családfőt egész háza népével
kellene támogatnunk, megmentenünk. Ez a végső cél, ennél alább
nem szabad engednünk!
4. A gyermek parancsszóra,
fenyegetésre nem fog tudni írni. Minden egyes gyereknek szépen,
nyugodtan meg kell tanítani a betűvetést. Sajnos az oktatási
rendszerünk tévesen nagyon elment elméleti síkra, a gyermekeket
nem vértezték fel az élet alapvető problémáinak megoldásához
szükséges tudással, készségekkel. Bármennyire nehéz, ezeket az
iskolából kikerült embereket, kik maguk is keresik a kiutat
krízisben lévő életükből, szeretettel be kellene fogadni és
segíteni, hogy a mindennapi élethez szükséges készségeket
elsajátítsák. Ide természetesen programok, épületek és pénz
kell. Egyetlen dolog, ami nem kell, az az élhetetlen papírgyártó
tisztviselő réteg, a maguk rengeteg EU normáikkal. Mert ha erre is
rátelepednek, akkor hiába minden erőfeszítés, semmi nem fog
változni.
Kisebb testvéri szeretettel, Csaba
t.
2011. május 10.
)
