Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!
A
Katolikus Egyházban minden évben a húsvétot követõ negyedik vasárnapon,
Jó Pásztor vasárnapján tartják a papi hivatások világnapját. E nap idén
május 15-ére esik. Ekkor a szentmiséken világszerte papjaikért és új
papi hivatásokért imádkoznak a hívek. A Szentatya hagyományosan üzenetet
küld a hivatások világnapján a híveknek. XVI. Benedek pápa üzenetét az
alábbiakban olvashatják.
Kedves Testvéreim!
A
hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét 4. vasárnapján tartjuk.
Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: „Bátorítsuk a hivatásokat a helyi
egyházban!” Hetven évvel ezelõtt Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa
létrehozta a Papi Hivatások Pápai Mûvét. Ennek nyomán a püspökök számos
egyházmegyében hasonló intézményeket hoztak létre, s ezekben papok és
világiak egyaránt tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor hívására, aki
„amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint
pásztor nélkül a juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás
kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt
9,36–38).
A hivatásébresztés és hivatásgondozás mûvészetére
kiváló példát találunk az evangéliumban, amikor Jézus meghívja
tanítványait, hogy kövessék õt, majd szeretettel és figyelemmel neveli,
oktatja õket. Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus
legközvetlenebb munkatársait, hogy hirdessék Isten országát (vö. Lk 10,
9). Mindenekelõtt világos, hogy elõször is imádkozott értük. Mielõtt
meghívta õket, Jézus egyedül töltötte az éjszakát, imádkozott és
figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12), miközben bensõleg a mindennapi
dolgok fölé emelkedett. A tanítványok hivatása éppen abból a bensõséges
beszélgetésbõl fakad, amelyet Jézus folytatott az Atyával. A papi
szolgálatra és az Istennek szentelt életre szóló meghívás elsõsorban az
élõ Istennel való szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint annak a
kitartó imának az eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a
plébániai közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért
imádkozó csoportokban.
Jézus nyilvános mûködése kezdetén
meghívott néhány halászt, akik munkájukkal voltak elfoglalva a Galileai
tó partján: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek
benneteket!” (Mt 4,19). Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási
küldetését. Ezek a jelek tükrözték az emberek iránti szeretetét és az
Atya irgalmát. Szavaival és tetteivel tanította õket, hogy készek
legyenek folytatni az Õ megváltó mûvét. Végül, mivel „tudta, hogy
elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn
13,1), rájuk bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielõtt
az Égbe emelkedett, elküldte õket az egész világra ezzel a paranccsal:
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19).
Amit
Jézus felkínál, az felemelõ, ugyanakkor elkötelezettséget kér azoktól,
akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja õket, hogy legyenek az Õ
barátai, hallgassák közelrõl szavát és vele éljenek. Megtanítja nekik,
hogyan adják át magukat teljesen Istennek, hogyan terjesszék az Õ
országát az evangélium törvénye szerint: „Ha a búzaszem nem hull a
földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn
12,24). Arra hívja õket, hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából,
önmegvalósítási elképzeléseikbõl, hogy belemerüljenek Isten akaratába,
és hagyják, hogy vezesse õket. Olyan testvériség megélésére indítja
õket, amely ebbõl az Isten iránti teljes nyitottságból fakad (vö. Mt
12,49-50), és amely Jézus közösségének megkülönböztetõ jegyévé válik:
„Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy
szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Jézus követése ma
is elkötelezettséget kíván. Azt jelenti, hogy megtanuljuk tekintetünket
Jézusra szegezni, közelrõl megismerni Õt, hallgatni szavát a
Szentírásban és találkozni vele a szentségekben, megtanuljuk akaratunkat
az Övéhez alakítani. Valódi „iskolát” jelent ez mindazok számára, akik
az illetékes egyházi hatóság vezetése alatt papi szolgálatra vagy a
szerzetesi életre készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra – legyenek
bármilyen életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják
az Egyházat a papi hivatásban, illetve a szerzetességben, és „az
Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és õrizni ezt az ajándékot;
azaz felelõs a papi hivatások ébredéséért és érlelõdéséért” (II. János
Pál, Pastores dabo vobis, szinódus utáni apostoli buzdítás, 41.)
Különösen napjainkban, amikor az Úr hangját látszólag elfojtják „más
hangok”, és túl nehéznek tûnik teljes önátadással követni õt, minden
keresztény közösségnek és minden hívõnek tudatosan fel kellene vállalnia
a hivatásgondozás ügyét. Bátorítani és támogatni kell azokat, akikben
világosan megmutatkoznak a papi vagy a szerzetesi hivatás jelei, hogy
érezzék az egész közösség szeretetét, amikor igent mondanak Istennek és
az Egyháznak. Magam is bátorítom õket, mint ahogy azokat is
bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett döntöttek. Ezt írtam
nekik: „Jól választottatok. Az embereknek mindig szükségük lesz Istenre,
a technika uralma alatt élõ és globalizált világban is. Szükségük lesz
Istenre, aki Jézus Krisztusban mutatta meg önmagát, és aki egybegyûjt
minket az egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk vele és rajta keresztül,
hogy mi az igazi élet, és hogy szem elõtt tartsuk, illetve hatékonnyá
tegyük az igaz emberség kritériumait” (Levél a szeminaristákhoz, 2010.
10. 18.).
Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb
figyelmet fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a
plébánián, az egyesületekben, fõleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy
Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és szeretetteljes
barátság alakuljon ki bennük az Úrral, melyet a liturgiában és a
személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözõen
hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy egyre jobban megismerik a
Szentírást. Értsék meg, hogy Isten akaratának elfogadása nem semmisíti
meg és nem rombolja le a személyiséget, hanem lehetõvé teszi, hogy
felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg az
önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban,
mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és
saját vágyaink teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi
egyházban” azt jelenti, hogy megfelelõ és figyelmes hivatáspasztoráció
révén bátran rámutatunk Krisztus követésének erre az igényes útjára,
amely gazdagságánál fogva át tudja járni egész életünket.
Különösen
hozzátok fordulok, kedves püspök testvéreim. Azért, hogy folytatódjék
és terjedjen üdvözítõ küldetésetek Krisztusban, „fontos, hogy a lehetõ
legjobban elõsegítsük a papi és szerzetesi hivatások számának
növekedését, fõleg a missziós hivatásokét” (Decr. Christus Dominus, 15).
Az Úrnak szüksége van együttmûködésetekre, hogy meghívása eljusson
azoknak a szívébe, akiket kiválasztott. Gondosan válasszátok meg
munkatársaitokat az egyházmegyei hivatásgondozó központba, amely értékes
eszköz a hivatáspasztoráció elõmozdításában és szervezésében, valamint
az imádság terén is, amely azt fenntartja és biztosítja hatékonyságát.
Kedves püspök testvérek, az Egyháznak arra a sürgetõ felhívására is
szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy legyen arányos a papok elosztása a
világban. Készségetek a hivatásokban szegény egyházmegyék felé Isten
áldását hozza majd közösségeitekre, és a hívõk számára egy olyan papi
szolgálatról tesz tanúságot, amely nagylelkûen megnyílik az egész Egyház
szükségleteire.
A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten emlékeztetett
arra, hogy „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy több papi
hivatás szülessen, és ennek a feladatnak elsõsorban egy teljesen
keresztény élettel kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért
testvéri és különleges üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném
küldeni mindazoknak, akik együttmûködnek a plébániákon a papokkal.
Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak tenni a
hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a
munkatársakhoz. A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a püspökkel és
a paptestvérekkel való egységrõl, hogy ezáltal biztosítsák az éltetõ
talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A családokban „a hit, a
szeretet és az irgalom lelkülete legyen” (uo.), segítsék gyermekeiket,
hogy nagylelkûen fogadják be a papságra és a szerzetesi életre szóló
meghívást. A hitoktatók és a katolikus egyesületek, illetve lelkiségi
mozgalmak vezetõi, nevelõi, küldetésük biztos tudatában, próbálják „úgy
táplálni a rájuk bízott tizenéveseket, hogy fel tudják ismerni az isteni
hivatást és örömmel kövessék azt” (uo.).
Kedves testvéreim!
Elkötelezettségetek a hivatások ébresztésében és gondozásában akkor
nyeri el teljes értelmét és pasztorális hatékonyságát, amikor az Egyház
egységében valósul meg és a közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért
az egyházi közösség életének minden momentuma – a hitoktatás, a képzési
összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történõ
zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, fõleg a
gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás tudatát,
és a papságra, valamint a szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz
felelõsségét, hogy az szabad és tudatos választás legyen.
A
hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház vitalitásának jellegzetes
megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szûz Mária segítségét,
hogy az õ példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni tervét,
valamint hatékony közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a
készség, hogy „igent” mondjunk az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat
aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívbõl adom mindenkire apostoli
áldásomat.
Vatikán, 2010. november 15.
XVI. Benedek pápa