A Szentatya üzenete a hivatások 48. világnapjára

Kedves Testvéreim!

A hivatások 48. világnapját május 15-én, húsvét 4. vasárnapján tartjuk. Ennek kapcsán elmélkedésünk témája: „Bátorítsuk a hivatásokat a helyi egyházban!” Hetven évvel ezelõtt Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa létrehozta a Papi Hivatások Pápai Mûvét. Ennek nyomán a püspökök számos egyházmegyében hasonló intézményeket hoztak létre, s ezekben papok és világiak egyaránt tevékenykednek. Válasz ez a Jó Pásztor hívására, aki „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok”, és azt mondta: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,36–38).

A hivatásébresztés és hivatásgondozás mûvészetére kiváló példát találunk az evangéliumban, amikor Jézus meghívja tanítványait, hogy kövessék õt, majd szeretettel és figyelemmel neveli, oktatja õket. Különösen figyelemre méltó, hogyan hívta meg Jézus legközvetlenebb munkatársait, hogy hirdessék Isten országát (vö. Lk 10, 9). Mindenekelõtt világos, hogy elõször is imádkozott értük. Mielõtt meghívta õket, Jézus egyedül töltötte az éjszakát, imádkozott és figyelte az Atya akaratát (vö. Lk 6,12), miközben bensõleg a mindennapi dolgok fölé emelkedett. A tanítványok hivatása éppen abból a bensõséges beszélgetésbõl fakad, amelyet Jézus folytatott az Atyával. A papi szolgálatra és az Istennek szentelt életre szóló meghívás elsõsorban az élõ Istennel való szüntelen kapcsolat gyümölcse, valamint annak a kitartó imának az eredménye, amely az „aratás Urához” száll fel a plébániai közösségekben, a keresztény családokban, a hivatásokért imádkozó csoportokban.

Jézus nyilvános mûködése kezdetén meghívott néhány halászt, akik munkájukkal voltak elfoglalva a Galileai tó partján: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” (Mt 4,19). Számos „jellel” mutatta meg nekik messiási küldetését. Ezek a jelek tükrözték az emberek iránti szeretetét és az Atya irgalmát. Szavaival és tetteivel tanította õket, hogy készek legyenek folytatni az Õ megváltó mûvét. Végül, mivel „tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1), rájuk bízta halála és feltámadása emlékének ünneplését, s mielõtt az Égbe emelkedett, elküldte õket az egész világra ezzel a paranccsal: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19).

Amit Jézus felkínál, az felemelõ, ugyanakkor elkötelezettséget kér azoktól, akiknek azt mondja: „Kövess engem!”. Arra hívja õket, hogy legyenek az Õ barátai, hallgassák közelrõl szavát és vele éljenek. Megtanítja nekik, hogyan adják át magukat teljesen Istennek, hogyan terjesszék az Õ országát az evangélium törvénye szerint: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Arra hívja õket, hogy lépjenek ki saját akaratuk bezártságából, önmegvalósítási elképzeléseikbõl, hogy belemerüljenek Isten akaratába, és hagyják, hogy vezesse õket. Olyan testvériség megélésére indítja õket, amely ebbõl az Isten iránti teljes nyitottságból fakad (vö. Mt 12,49-50), és amely Jézus közösségének megkülönböztetõ jegyévé válik: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).

Jézus követése ma is elkötelezettséget kíván. Azt jelenti, hogy megtanuljuk tekintetünket Jézusra szegezni, közelrõl megismerni Õt, hallgatni szavát a Szentírásban és találkozni vele a szentségekben, megtanuljuk akaratunkat az Övéhez alakítani. Valódi „iskolát” jelent ez mindazok számára, akik az illetékes egyházi hatóság vezetése alatt papi szolgálatra vagy a szerzetesi életre készülnek. Az Úr mindig hív embereket arra – legyenek bármilyen életkorúak is –, hogy osztozzanak küldetésében és szolgálják az Egyházat a papi hivatásban, illetve a szerzetességben, és „az Egyháznak kötelessége becsülni, szeretni és õrizni ezt az ajándékot; azaz felelõs a papi hivatások ébredéséért és érlelõdéséért” (II. János Pál, Pastores dabo vobis, szinódus utáni apostoli buzdítás, 41.) Különösen napjainkban, amikor az Úr hangját látszólag elfojtják „más hangok”, és túl nehéznek tûnik teljes önátadással követni õt, minden keresztény közösségnek és minden hívõnek tudatosan fel kellene vállalnia a hivatásgondozás ügyét. Bátorítani és támogatni kell azokat, akikben világosan megmutatkoznak a papi vagy a szerzetesi hivatás jelei, hogy érezzék az egész közösség szeretetét, amikor igent mondanak Istennek és az Egyháznak. Magam is bátorítom õket, mint ahogy azokat is bátorítottam, akik a szemináriumba lépés mellett döntöttek. Ezt írtam nekik: „Jól választottatok. Az embereknek mindig szükségük lesz Istenre, a technika uralma alatt élõ és globalizált világban is. Szükségük lesz Istenre, aki Jézus Krisztusban mutatta meg önmagát, és aki egybegyûjt minket az egyetemes Egyházban, hogy megtanuljuk vele és rajta keresztül, hogy mi az igazi élet, és hogy szem elõtt tartsuk, illetve hatékonnyá tegyük az igaz emberség kritériumait” (Levél a szeminaristákhoz, 2010. 10. 18.).

Szükség van rá, hogy minden helyi egyház egyre nagyobb figyelmet fordítson a hivatásgondozásra, arra nevelve a családban, a plébánián, az egyesületekben, fõleg a fiatalokat és a gyerekeket – ahogy Jézus is tette a tanítványokkal –, hogy igazi és szeretetteljes barátság alakuljon ki bennük az Úrral, melyet a liturgiában és a személyes imádságban ápolnak. Tanulják meg figyelmesen és gyümölcsözõen hallgatni Isten igéjét azáltal, hogy egyre jobban megismerik a Szentírást. Értsék meg, hogy Isten akaratának elfogadása nem semmisíti meg és nem rombolja le a személyiséget, hanem lehetõvé teszi, hogy felfedezze és megvalósítsa életének legmélyebb értelmét. Éljék meg az önzetlenséget és a testvéri szeretetet a másokkal való kapcsolatokban, mert csak Isten szeretetére megnyílva találjuk meg a valódi örömöt és saját vágyaink teljes megvalósulását. „Bátorítani a hivatásokat a helyi egyházban” azt jelenti, hogy megfelelõ és figyelmes hivatáspasztoráció révén bátran rámutatunk Krisztus követésének erre az igényes útjára, amely gazdagságánál fogva át tudja járni egész életünket.

Különösen hozzátok fordulok, kedves püspök testvéreim. Azért, hogy folytatódjék és terjedjen üdvözítõ küldetésetek Krisztusban, „fontos, hogy a lehetõ legjobban elõsegítsük a papi és szerzetesi hivatások számának növekedését, fõleg a missziós hivatásokét” (Decr. Christus Dominus, 15). Az Úrnak szüksége van együttmûködésetekre, hogy meghívása eljusson azoknak a szívébe, akiket kiválasztott. Gondosan válasszátok meg munkatársaitokat az egyházmegyei hivatásgondozó központba, amely értékes eszköz a hivatáspasztoráció elõmozdításában és szervezésében, valamint az imádság terén is, amely azt fenntartja és biztosítja hatékonyságát. Kedves püspök testvérek, az Egyháznak arra a sürgetõ felhívására is szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy legyen arányos a papok elosztása a világban. Készségetek a hivatásokban szegény egyházmegyék felé Isten áldását hozza majd közösségeitekre, és a hívõk számára egy olyan papi szolgálatról tesz tanúságot, amely nagylelkûen megnyílik az egész Egyház szükségleteire.

A II. Vatikáni Zsinat kifejezetten emlékeztetett arra, hogy „az egész keresztény közösség kötelessége, hogy több papi hivatás szülessen, és ennek a feladatnak elsõsorban egy teljesen keresztény élettel kell eleget tenni” (Optatam totius, 2). Ezért testvéri és különleges üdvözletemet, valamint bátorításomat szeretném küldeni mindazoknak, akik együttmûködnek a plébániákon a papokkal. Különösképpen azokhoz fordulok, akik saját maguk is tudnak tenni a hivatásgondozásért: a papokhoz, a családokhoz, a hitoktatókhoz, a munkatársakhoz. A papoktól kérem, hogy tegyenek tanúságot a püspökkel és a paptestvérekkel való egységrõl, hogy ezáltal biztosítsák az éltetõ talajt az új, sarjadó papi hivatásoknak. A családokban „a hit, a szeretet és az irgalom lelkülete legyen” (uo.), segítsék gyermekeiket, hogy nagylelkûen fogadják be a papságra és a szerzetesi életre szóló meghívást. A hitoktatók és a katolikus egyesületek, illetve lelkiségi mozgalmak vezetõi, nevelõi, küldetésük biztos tudatában, próbálják „úgy táplálni a rájuk bízott tizenéveseket, hogy fel tudják ismerni az isteni hivatást és örömmel kövessék azt” (uo.).

Kedves testvéreim! Elkötelezettségetek a hivatások ébresztésében és gondozásában akkor nyeri el teljes értelmét és pasztorális hatékonyságát, amikor az Egyház egységében valósul meg és a közösség szolgálatára irányul. Éppen ezért az egyházi közösség életének minden momentuma – a hitoktatás, a képzési összejövetelek, a liturgikus imádság, a kegyhelyekre történõ zarándoklatok – értékes alkalom arra, hogy Isten népében, fõleg a gyermekekben és a fiatalokban felébressze az Egyházhoz tartozás tudatát, és a papságra, valamint a szerzetességre szóló meghívásra adandó válasz felelõsségét, hogy az szabad és tudatos választás legyen.

A hivatásgondozásra való képesség a helyi egyház vitalitásának jellegzetes megnyilvánulása. Kérjük bizalommal és kitartóan Szûz Mária segítségét, hogy az õ példája nyomán, ahogy befogadta az üdvösség isteni tervét, valamint hatékony közbenjárására minden közösségben elterjedhessen a készség, hogy „igent” mondjunk az Úrnak, aki mindig hív új munkásokat aratásába. Ezzel a jókívánsággal, szívbõl adom mindenkire apostoli áldásomat.

Vatikán, 2010. november 15.

XVI. Benedek pápa